A fordító megjegyzése: A következő két írás voltaképpen nem való magyar – különösen magyar értelmiségi – olvasóknak. Aki írta, tanulatlan munkásember volt és a szocialista mozgalmi nyelvet használta, amelytől mindenkinek minden haja szála az égnek szokott állni. Ráadásul anarchista volt, tehát nem abban a munkásmozgalomban vett részt, amelyet az értelmiségiek csinálnak a munkásoknak, hanem abban, amit a munkások csinálnak maguknak. Ez pedig szokatlan. Azon kívül meg ezek az írások semmi különös bölcsességet nem tartalmaznak. De bennük egy olyan hang szólal meg, amelyet minden hatalom el akar hallgattatni. Az anarchistáról a magyar olvasó Romain Gary Lady L. című fércművéből értesülhet, legfeljebb. – Nos, az eltaposott lázadó hagyományok fölélesztése is a fölszabadulás munkájához tartozik. A lázadás hangja pedig nyers, érdes hang. Füleljen, aki akar.

Kommunizmus és anarchizmus (kb. 1919)

M. Serrati azt állítja, hogy a kommunisták udvarolnak az anarchistáknak.

Ebből mi semmit nem vettünk észre, de ha ez így is lenne, a kommunisták nagyot tévednének és hiábavalóan pazarolnák bókjaikat. A Kommunista Párt tekintélyelvű, diktatórikus kommunizmus-fogalma az anarchizmus legnagyobb elképzelhető ellentéte, hiszen az utóbbi a szabadság, a szabad szervezkedés mellett van, és amellett, hogy a munkások mindazokat a társadalmi alakzatokat kisérletileg kiprobálhassák, aminőket csak óhajtanak. Az előbbi: nem egyéb, mint elméletben egy bizonyos gondolkodási irány eszméinek és módszereinek követelménye, a gyakorlatban azonban egy párt vagy klikk érdekeinek követelménye.

Undorodunk a demokrata hazugságtól, amely „a nép” nevében elnyomja a népet egy osztály érdekében, de még jobban undorodunk – ha egy egyáltalán lehetséges – attól a diktatúrától, amely „a proletariátus” nevében a munkások minden erejét és egész életét egy úgynevezett Kommunista Párt kreatúráinak kezébe helyezi, akik majd örökössé teszik hatalmukat és saját hasznukra ujjáépítik a kapitalizmust.

Mi is a kommunizmusra – mint a társadalmi szolidaritás legtökéletesebb megvalósítására – törekszünk, de ennek a kommunizmusnak anarchisztikusnak kell lennie, azaz szabadon kell, hogy akarják és elfogadják, és minden egyes ember szabadságának biztosítását és gyarapítását kell szolgálnia: az államkommunizmust, a tekintélyelvű kommunizmust, a kényszerkommunizmust mi a legvisszataszítóbbnak tartjuk mindazon erőszakos uralmi rendszerek közül, amelyek valaha is kínozták, sújtották és fejlődésében megakasztották az emberiséget.

Ennyit a jövőről, a forradalomra következő napról.

Ami a jelent illeti: a kommunistáknak azt a törekvését, hogy minden fölforgató politikai tevékenységet és mindenfajta munkásmozgalmat saját utasításaiknak vessenek alá, ocsmánynak tartjuk; pusztán a kinyilatkoztatott forradalmi célok tekintetében érezzük magunkat valamivel közelebb hozzájuk. De érzésünket e tekintetben is jócskán lehűti annak az emléke, hogy ugyanazok, akik ma a szocialisták szemére lobbantják viselkedésüket a gyárfoglalások és egyéb forradalmi ügyek kapcsán, ugyanakkor a pártfegyelem nevében azok támogatói és cinkosai, akik ma hevesen támadnak bennünket.

Nyugodt lehet Serrati. A kommunisták nem használhatják föl az anarchistákat a szocialisták ellen, ahogy a szocialisták sem – a kommunisták ellen. Anarchisták vagyunk, azok is maradunk, csak a saját ügyünkért harcolunk.

Ezen kívül a szocialisták és kommunisták egész vitája számunkra nem más, mint egyszerű vetélkedés kérdése: a valóságban mind ugyanazt akarják és ugyanúgy fogják végezni.

*

Mit akarunk? Az ember emberfölötti uralmának, az ember ember általi kizsákmányolásának teljes szétverését, az embereket testvéreknek szeretnénk látni, tudatos és óhajtott szolidaritásban egyesülten, amint együtt dolgoznak mindenki javáért: olyan társadalmat akarunk, amely azért alakul meg, hogy mindenkinek eszközöket adjon a kezébe, hogy a lehető legnagyobb jólétet és erkölcsi-szellemi fejlődést elérhesse; kenyeret, szabadságot, szeretetet és tudást akarunk mindenki számára.

S hogy e fontos célokat elérhessük, véleményünk szerint szükséges, hogy a termelőeszközöket mindenki rendelkezésére bocsássák, hogy egyetlen embernek, sőt egyetlen embercsoportnak se lehessen olyan pozíciója, amelyből másokat kényszeríteni lehet, hogy az ő akaratának meghajoljanak. Senki sem gyakorolhat befolyást másképpen, mint esze és példás volta révén.

Tehát: a földbirtokosok és tőkések kisajátítása mindenki javára; és a kormányzat fölszámolása. [….]

A fordító megjegyzése: Mivel a politikai álláspontok megismerésére mindig a kortársakkal folytatott polémia a legjobb eszköz, hadd álljon itt még egy Malatesta-részlet, ezúttal a Szocialisták és anarchisták c. cikkből.

Nehezen elképzelhető, hogy még mindig vannak emberek, akik azt hiszik, hogy a szocialisták és anarchisták közötti különbség abban áll, hogy lassabban vagy gyorsabban akarják-e a forradalmat megindítani.

Lenin minden bizonnyal forradalmár, sőt, olyan forradalmár, akinek sietős a dolga: ugyanakkor azonban Lenin autoritárius és fanatikus, akit a történelem a Torquemadák és Robespierrek melé állít majd; és noha Lenin egy csomó mindenben nem ért egyet a hivatásos szocialistákkal, mégis minden bizonnyal szocialista, és pontosan azt teszi, amiről az anarchisták ötven éve mondják, hogy a szocialisták tenni fognak, ha sikerül hatalomra jutniuk.

Hallgassuk meg inkább, mit mond Marija Szpiridonova, a cári rendszer mártírja [Szpiridonova eszer forradalmár a Luzsenovszkij tambovi kormányzó elleni, 1906-ban elkövetett sikeres merénylete miatt a forradalomig börtönben ütd – a ford.] Nyílt levél a nyugati világ munkásaihoz c. írásában. Kimutatja, milyen erőteljes volt a forradalom Oroszországban, mielőtt a bolsevikok elárulták volna. A forradalom azért diadalmaskodhatott Oroszországban, mert a városi és falusi proletariátus egyöntetűen támogatta. Aztán jött Lenin a követőivel, aki igazi marxista álszentséggel kijátszotta a lakosság 3-5%-át jelentő városi proletariátust a szervezetlen falusi tömegekkel szemben és uralma alá hajtotta őket, ebben fölhasználta a régi bürokráciát, a régi katonai hierarchiát és a régi titkosrendőrséget. A kétségtelenül szocialista jellegű Kommunista Párt elkövette azt a hibát, mint Marija Szpiridonova mondja, hogy cári eszközöket és módszereket alkalmazott, rendszeresen kiépítette diktatúráját, s eljutott oda, hogy ma a munkások 95%-a rejtetten vagy nyíltan lázad a rendszer ellen. Így folytatja: „Az ország alapvető osztályát, a mezőgazdasági munkásokat, az egyetlen osztályt, amely Oroszországban alkotó jellegű gazdasági változást tudna előidézni, brutálisan kizárták a forradalomban való bármiféle részvételből. Az állam a parasztokat pusztán kizsákmányolandó emberanyagnak, nyersanyagnak, élelem és munkaerő szolgáltatóinak tekinti, és a legcsekélyebb lehetőséget sem adja meg nekik arra, hogy befolyásolhassák az ország kormányzását […] a Vörös Hadsereg legfőbb föladata az, hogy a parasztokat terrorizálja és hatalmon tartsa a parancsuralmat. És a Vörös Hadsereget magát az az ismeretes tény terrorizálja és tartja össze, hogy szökés esetén a dezertőr családját iszonyú büntetés fenyegeti.”

Arról van szó tehát, hogy előbb vagy később indítjuk-e meg a forradalmat?

Valójában arról van szó, hogyan nézne ki egy kényszerre támaszkodó szocialista kormányzat – olyan jóslat ez, amely Oroszországban tragikusan beigazolódott, s ez a fő oka az anarchista mozgalom kialakulásának és további fönnállásának. (1919)

A ford. megj. – Errico Malatesta elfeledett olasz újságokban megjelent cikkei után a kutya se ugat. Ennek ellenére: egyszerű, velős, lényegretörő, erőteljes álításai azokhoz a fölszín alatti áramlásokhoz tartoznak, amelyek nélkül sosem fogjuk megérteni földrészünk nyavalyás történetét.