Világtörténelmi mértékkel mérve Kelet-Európa egyetlen eredeti politikai találmánnyal dicsekedhet. Ez a bolsevizmus. Tudjuk, még oroszok is mondják róla, hogy import – de hát mi mindenről azt szoktuk mondani, hogy idegen, amit nem szeretünk. Holott az igazság az, hogy amit a legkevésbé szeretünk – hiszen a pokoli fasiszta epizódról nincsenek heves érzéseink, még a lengyeleknek is alig –, az történetesen a legsajátabb szellemi tulajdonunk. Az, hogy importáltnak, idegennek tekintjük, az csak a szokásos hárítás, a szellemi – nem erkölcsi – felelősségvállalástól való ismerős vonakodás. Ugyan a kelet-európai kis államokba Sztálin győztes hadai hozták be a kommunista párturalmat, de ne tagadjuk, készen álltunk mi már erre a fordulatra.

1943-ban Szárszón,^[1] mondta utólag Németh László, „az egyéni vállalkozást s a közösségi rendet összhangba hozó szocializmust” építették. Nem magyar eszmetörténetet írunk most, de aligha tud ránk cáfolni bárki, ha azt mondjuk, 1945 tápászkodó Magyarországa leírható politikailag Németh László formulájával. Még a kommunista értelmiség egy része is abban bizakodott, hogy a Szovjetunió orientális csábjaival s borzalmaival szemben itt valami európaibb szocialista képlet fészkel meg a rommezőn. Nem volt itt olyan „polgárinak” titulált párt, amely ne bírálta volna a sosem volt kapitalizmust, s amely ne az ideiglenesen antiliberális nyugati hadigazdaságból s keynesi terválmából^[2] merített volna ihletet. Amikor 1956-ban Mindszenty bíboros fölbukkant Budapesten,^[3] egyik első gondolata – elhíresült és még ma is amolyan reakciós neszben álló rádiószózatának tanúsága szerint – az osztálynélküli társadalom volt! Az 1945–48-as rosszemlékű koalíciós korszak kommunistáktól kinevezett állítólagos „jobboldala” is tele volt szocialista illúziókkal, talán részben kivéve az egyetlen Sulyok Dezsőt s kevés hívét.

Az 1988–89-ben színre lépett új demokratikus csoportok egytől egyig baloldaliak. Egyikük sem mentes – minden bírálatuk ellenére – a szocialista eszmék jelentős maradékától. Baloldali antikommunista korunkban még örültünk volna ennek a fejleménynek. Bizonyítéka lett volna számunkra – minthogy bizonyítéka is, csakugyan – annak, hogy a szocialista eszmevilág túlélte bolsevik eltorzításának, bemocskolásának évtizedeit, lerázta magáról a sok hazugságot, s régi dicsőségében pompázik megint. Ez így igaz, mutatja az eszme irtózatos erejét; de nem vagyunk boldogok tőle. Tudatik, a kommunisták azt nevezik „jobboldalinak”, ami nemzeti irányú. De ez hazugság. Nálunk – néhány őrültet leszámítva – csak nemzeti baloldal van: ez a Magyar Demokrata Fórumra, a Kisgazda Pártra és a fantomatikus Magyar Néppártra egyaránt illik. Persze ennek a jelenségnek oka van. És következményei is lesznek. Azt kell hinnünk, hogy a baloldal szellemi egyeduralma – a nyugat-európai szociáldemokrácia és a marxizmus csúfos bukásának zajától kísérve – csak a kelet-európai elmaradottság és leszakadás konzerválását jelentheti. Mi mindig mindenről elkésünk.

De hát miért lett a bolsevik rendszerrel szembeforduló magyar értelmiség, a mostani fordulat érdemdús előkészítője, baloldali?

Az okok történelmiek.

Először is, minden korszaknak megvan a maga reprezentatív múltja. A megtorlásból, a kádári ellenforradalomból ocsúdó magyar értelmiség a harmincas évek végének szellemi állapotait használja ugródeszkául. Márpedig a harmincas évek közepétől a magyar liberalizmus – mind a radikális, mind a klasszikus szabadelvű, cobdenista-rassaysta verzió^[4] – teljesen elveszti vonzerejét, a neobarokk-konzervatív, Bethlen–Szekfű-féle konszolidált jobboldal defenzívába szorul – a szellemi porondon csak a marakodó, de történelmi távlatból nézve közeli rokon népi, illetve marxizáló urbánus baloldal marad. Mind a népiek fő totemfigurájának, Illyés Gyulának, mint az urbánusok jelképes vezérének, József Attilának kommunista múltja van. József Attila elvégre a világirodalomnak – Brecht mellett – egyetlen nagy marxista költője. Aki jobboldali ekkor, az vagy ostoba, vagy náci, vagy mind a kettő. (Kivételek persze mindig akadnak, például a kor egyetlen jelentős európai konzervatívja, Halász Gábor.) A Harmadik Út az idő tájt, függetlenül a bárgyúságoktól, amelyeket manapság összefirkálnak róla, a bolsevizmus és a fasizmus közötti plebejus-demokratikus szocialista ösvény, ezen tapod Veres Péter is, Fejtő Ferenc is. Az ösvényen tántorgók hol jobbra szédülnek – nemzetiszocializmus –, hol balra – nemzetközi, azaz muszka szocializmus. Egyenesen csak a szociáldemokrácia halad a maga Kassákjával, a szinte egyetlen meg nem tántorodó baloldalival. A modern magyar értelmiség képzeletében – és itt megint nincs különbség urbánusok és népiek között, pace^[5] E. Fehér Pál és Történelemhamisító Kft, de semmilyen különbség ám – a jobboldal a butasággal szinonim, a durva, böllérbicskás, sárkányos-törzsökös, etelközi, jutasi, árpádsávos, csodaszarvasos, Kárpát-Duna-Nagyhazás, vezérgyepűs idiotizmussal, a gyülevész népség finomtalan vérszomjával, az „alázatosan jelentem” éthoszával, a fölhizlalt csendőregyén torokhangjával, a csőcselék vágyával, hogy végre kirámolhassa a sifonért.

1945 tavaszára elfelejtődik, hogy a legitimista Kettőskereszt Szövetség fegyverrel állt ellen a náci megszállóknak.^[6] (Igaz, voltak narodnyik ellenállók is, a cionisták. Magyarországon nem közismert, hogy a népi eszme egyetlen nagy históriai győzelmére Izrael államban került sor, az orosz narodnyik-szocialista eszme e tökéletes korporatista megtestesülésében. De ez, reméljük, nem ide tartozik.) 1945 tavasza nem talál itt egyetlen szabadelvűt sem, hacsak az utilitárius-radikális, Csécsy-féle Radikális Pártot nem tekintjük, márpedig ne tekintsük. A demokratikus szocializmus különféle válfajai küzdenek erőtlenül a bolsevik csábítással. Ugyanis, feleim, itt nemcsak bolsevik erőszak volt ám, hanem bolsevik kísértés is. Nemcsak a Magyar Szemle^[7] nem született újjá, de a Nyugat sem, hiába szerette volna Ottlik Géza. Nem kellett. A demokráciát „népi” jelzővel nem a kommunisták látták el először. Ma a fiatalok megkérdezik, s joggal – s mi is megkérdeztük halkabban ezelőtt, halkabban a bibói illúziók miatt, amelyekről később –, hogy miért ájult úgyszólván mindenki a kommunisták karjába.

Miért vette igénybe Csécsy és Barankovics, a magyar politika e két legtisztább vezéregyénisége, Rákosi segítségét? A válasz egyszerű, a baloldali szolidaritás miatt. A magyar baloldalban – sem a népi, sem az urbánus baloldalban – nem élt kommunistaellenes előítélet. Sajnos. Az egyházi hierarchia tökfejű Horthy-lojalitásával szemben a keresztyén szocializmus éledt föl, Giesswein kanonok Ernst Bloch-i szocializmusa. És ez egy tőről fakadt Prohászka Ottokár modernista-radikális eretnekségével, Ravasz László jobboldali reformerségével, Bereczky Albert kommunistabarát antifasizmusával: mind-mind a liberális magyar XIX. század elutasításából fakadt, a vitalista-organicista döntés,^[8] mint mindig, utat nyitott a totalitárius szélsőségnek, ám az még mindig nem köztudott ebben a búvalbélelt országban, hogy a kommunista szélsőségnek is. A „népfront” kommunista koncepciója – amely Lukács György szerint az antitotalitárius „racionális” erők együttese lett volna – az irracionális végletek kiegyenlítéséhez vezetett. A negyvenes évek végén úgy próbáltak civilizált viszonyokat teremteni a „magyar népi demokrácia erői”, hogy egyetértést hozzanak létre az antiliberális előítéletek terén, és – Bibót is beleértve – képtelenek voltak ellensúlyt teremteni a totalitárius-szocialista ábrándokkal szemben. Az olyan hangzatosan megsiratott kezdemények, mint a NÉKOSZ, csak annyival jobbak a Magyar Dolgozók Pártjánál, hogy leverték őket – ezt ösztönösen, de kiválóan ábrázolja Jancsó Fényes szelek c. filmje, amely megmutatja, hogy nem lehet megérteni, miért is semmisíti meg az egyik totalitárius frakció a másikat (persze Jancsó tragiheroizálja mind a kettőt). A politizáló magyar értelmiség horizontjáról eltűnt a liberalizmus és az európai konzervativizmus lehetősége. Ezt a fasizmus, a nyilas rémuralom és a náci megszállás sokkjával szokás magyarázni. Ebben lehet némi pszichológiai elmeél, de nem tudni, miért kellene a magyar értelmiséget olyan tyúkeszűnek tekinteni, hogy valamit a saját ellentétével azonosítson, és ezért vesse el.

Az igazság inkább a fordítottja ennek az állítólagos belátásnak. Két lehetőség van: a magyar értelmiség vagy nem is esett át ezen a mesebeli megrázkódtatáson, nagyon is könnyen kiheverte (erre látszik utalni Csoóri Magyar apokalipszis c. esszéje,^[9] amely először mondta ki hangsúlyosan, hogy a második világháború alatt a magyar szellemi élet ignorálta a háborút, sőt 1944 előtt a német veszélyt – amint azt egyébként dr. Juhász Gyula kutatásai is kimutatták), vagy pedig a kutyaharapást szőrivel logikája alapján, az egyik fajta totalitarizmust a másikkal óhajtotta gyógyítani. Azt kell hinnünk, hogy mindkét eset fönnforgott.

Miért volt hát olyan védtelen a közéletben megmártózó magyar szellemi elit a totalitárius eszmékkel szemben? Azt hisszük, a következők miatt.

(1) Gróf Tisza István alatt a magyar liberális establishment végképp szétesett. A nemzetiségek lázongása és a Szt. István-i „birodalom” szétbomlásának rémálma autoritárius megoldások felé tolta a fő- és középnemesekből, hűbériesült nagypolgárokból álló elitet, amely amúgy is erős állami beavatkozással bábáskodott a magyar kapitalizmus bajos születésénél, amit tovább fokozott a hadigazdasági kényszer etatista emfázisa. A szabadelvű értékeket a hagyományos politizáló elit helyett a még a zsidó polgárságtól is elszakadt radikális lateiner értelmiség próbálta védeni, de már ekkor szövetségben az ómódi marxista szociáldemokráciával. Ez a szövetség az őszintén képviselt modern demokratizmus és a szocialista törekvések közötti határvonalat még az első világháború előtt elmosta.

(2) A Horthy-féle restauráció nem volt konzervatív rekonstrukció. A kezdeteinél forradalmi-fajüldöző kilengésekkel bepöttyözött rezsim később kompromisszumot kötött ugyan a monarchiától örökölt autoritárius-konzervatív erők jobboldali-radikális szárnyával, de a trianoni katasztrófa, a levert bolsevik utópia, a román megszállás körülményei között létrejött berendezkedés weimaribb volt Weimarnál,^[10] és az eleve is marginalizált szabadelvű, radikális töredékek kis zárvánnyá tokosodtak be. A látszatra konszolidáltan konzervatívnak tetsző csoportok is nyitva álltak a szélsőjobboldali-forradalmi radikalizmus főleg Németországból honosított apokaliptikus ötletei előtt, a nem marxista baloldal pedig csak az Anschluss körül, a nemzeti szocializmus közvetlen fenyegetése láttán kezdett a korábban lesajnált liberalizmus után kapkodni, de azt sem tisztán: a Szép Szó, a Századunk, a Korunk Szava, Az Ország Útja, sőt, a Cobden^[11] évfolyamai tele vannak szocialisztikus illúziókkal. Szabadelvű írók gyakran szerzői a Népszavának, sőt, a Korunknak, a magyar kommunisták Kolozsvárott megjelent okos orgánumának. Liberálisok és konzervatívok, Rassay és gr. Bethlen szövetsége túl későn jött létre, és a legitimizmus gyanúja elszigeteltségre ítélte. A harmincas évek végére erős radikális-szocialista szélsőjobboldal állt szemben a gyönge radikális-szocialista szélsőbaloldallal (amely utóbbi csak a kisebbségi magyarság körében aratott jelentékenyebb sikereket: MADOSZ, Sarló,^[12] a vajdasági Híd köre). A Die Tat organicista-romantikus-forradalmi totalitárius szocializmusa Németh László közvetítésével hódít teret.^[13] Földosztó és államosító szocialisták ugyan nem nagyon találnak egymásra – eltekintve az 1944-i összeomlás előestéjén reszkető kézzel összesöprögetett „antifasiszta” koalíciótól,^[14] amely hetekig se tartott –, de a mindenoldalú szociális demagógia pólusait csak a németbarátság és németellenesség bizonytalan és viszonylagos kritériumai különítik el egymástól. Révai Józsefnek – Kállai Gyula nevén publikált – populista-nacionalista-bolsevik igéi^[15] termékeny talajra hullanak, bármennyire röstellni szoktuk. A „pur et dur”^[16] sztálinista Nagy István Püskinél publikál, és Szárszón szónokol. A máig legnagyobb magyar agrárszakember, a népiek intellektuális reménysége, Bibó barátja, Erdei Ferenc, leninistává lesz. Justus Pál, a trockoid ellenzéki kommunista lesz a Szociáldemokrata Párt teoretikusa. A demokráciának kizárólag az antiliberális, jakobinus, „antikizáló”-romantikus változata terjed el: fölemelni az alsó néprétegeket a semleges eszköznek tartott állam segélyével. A jobb- és baloldali, népi és urbánus szocializmus „demokrácián” nem jogrendszert, hanem szubsztantív („tartalmi”) intézkedések halmazát érti, őrségváltást, elitcserét, a szabadelvű biztosítékok figyelmen kívül hagyásával (olykori üres és őszintétlen emlegetésük mellett).

(3) Mindezekkel szemben állt Bibó István sajátos demokratikus szocializmusa, Jászi liberális szocializmusa. Már amennyire. Sem Bibó, sem Jászi nem volt befolyásos gondolkodó a maga korában, bár az előbbi eszméi talán terjedtek szellemtestvére, Szabó Zoltán filozofiko-politikus publicisztikája révén. (Néha azt kell gondolnunk egyébként, hogy Szabó Zoltán, csekélyebb elméleti tehetsége ellenére, olykor mélyebbre ásott Bibónál.) Ennek ellenére röviden foglalkoznunk kell Bibóval, hiszen az ő nézetei (és persze lángelméje, erkölcsi példája, vonzó karaktere) fontos szerepet játszottak az ellenzék világszemléletének kialakulásában az ezerkilencszázhetvenes évek közepén-végén, sőt, összehoztak egy időleges urbánus-népi- ’56-os demokratikus koalíciót,^[17] amely a Magyar Demokrata Fórum megalakulásáig jól-rosszul ki is tartott. Bibó, másodrendű forrásain (Ferrero, Horváth Barna) túllépve, megpróbált egy tiszta demokratikus állam- és történelemelméletet kifejleszteni, méghozzá állandó junktimban^[18] időszerű kelet-európai és magyar politikai kérdések, sőt, szűkebben vett történettudományi problémák tárgyalásával. A bennünket itt érdeklő szempontból – miért nem jelentettek elképzelései medicinát totalitárius-szocialista csábításokkal szemben? – csak azt kell leszögeznünk, hogy nézetünk szerint a fő ok Bibó viszonya a magyar XIX. századhoz. Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfű Gyulával folytatott vitája c. kései (1978) tanulmányában (in: Összegyűjtött munkái 2., ed. Kemény, Sárközi; Bern, 1982) világossá válik, amire számtalan korábbi munkájában is célzott, hogy azt az egy pontot, amelyben Szekfű és Németh egyetértett – a XIX. századi szabadelvűség kezelésében, azaz: elutasításában, lenézésében – maga is fönntartotta. Mármost nem kérdéses, hogy a magyar szabadelvűség tragédiája – amely főként abban állt, hogy a liberalizmus bázisát adó középnemességet az általa lehetővé tett kapitalizmus gazdaságilag tönkretette, az államapparátusba és autoritárius-soviniszta ideológiákba kergette, továbbá abban, hogy mind a tőkés piac beindításának nehézségei, mind a nemzetiségi kérdés nyitottá tette az etatista-autoritárius ideológiák felé – lehetetlenné teszi a kritikátlan bámulatot. De az is kétségtelen, hogy a magyar szabadelvűség nemcsak saját balvégzetével volt azonos, és hogy a baloldalon Szabó Ervin, a jobboldalon Szekfű kaján Kossuth-bírálatával^[19] nem lehet „letudni”. Bibó ebben a szerintünk kardinális politikai – nem történettudományi – kérdésben sajnos nem a liberális oldalon áll, és ez a romantikus-radikális állásfoglalás oly körökben is dogmaként tette kötelezővé az antiliberális történetszemléletet, amelyeknél ezt nem várnánk, és ahol amúgy liberális irányban történtek volna lépések.

Ugyanis a liberális tradíció (a „liberális” szót itt és végig klasszikus, nem pedig mai angolszász, tkp. egalitárius szocialistát jelentő értelmében használjuk; tehát whig értelemben)^[20] egyik közismert sajátsága, hogy nem lehet amúgy enciklopédista-jakobinus módon kitalálni, ex nihilo dekrétummal.^[21] Bibó kísérlete, hogy a magyar hagyományoktól függetlenül (habár szinte kényszeresen históriai gondolkodással) új, liberális-szocialista demokratizmust teremtsen, tipológiai és eszmetörténeti okokból – géniuszának tagadhatatlan nagysága ellenére – kudarcra volt ítélve. Megközelítése történeti, nem pedig hagyományhű: azaz a szabadelvű politikai tradícióhoz képest reflexiós, metanyelvi szinten helyezkedik el – ez alkalmas politikai elmélet alkotására, de nem alkalmas politikai hagyományteremtésre, és pláne nem voltaképpeni politizálás kezdeményezésére, márpedig Bibó éppen erre tett kísérletet – kétszer is. A huszadik század modern antiliberális történetképére nem lehetett demokratizmust építeni. Nem is épült. Bibó magánya érthető: életműve kentaur – a szabadelvű faunfej szövetidegen altesten nyugszik. Szellemi végakaratának tekinthető, „Az európai társadalomfejlődés értelme” c. kései töredéke (1971–72, in: op. cit.) már tisztán szocialista álláspontra helyezkedik: ez gondolkodói következetességét, egyben pedig törekvései vereségét jelentette.

Bibó számára a magyar liberális képe eminenter a hamis realista fogalmával függ össze (cf. „A kelet-európai kisállamok nyomorúsága”, 1946, in: Összegyűjtött munkái, 2., Bern, 1981). Nem vitatjuk, hogy Bibónak igaza volt-e vagy sem, hogy helyesen látta-e „A némethisztériá”-ban (1942, in: op. cit.), hogy az 1918-ban elmaradt német szocialista forradalom akadályozhatta volna meg Weimar összecsuklását és Hitler győzelmét. Bibó a kiegyezésben mindenekelőtt a hazugságot érzékelte. Ezek a történeti ítéletek a kelet-közép-európai baloldal közös előföltevései.

A szocializmussal szembehelyezkedő modern konzervativizmus azonban saját hagyományának a szabadelvű múltat tekinti. Számunkra alapkérdés, hogy mi a véleményünk a reformkor, ’48 és ’67 által megteremtett intézményekről, magatartásokról, politikai kultúráról, szocializációs modellekről. A magyar baloldal mítosza a XIX. századról a kiváltságok őrzése, a hamisság, az így vagy úgy nem autentikus nemzet. Egy lehetséges új magyar jobboldal (amelynek szellemi megalapítására – ne tessék ijedezni – javaslatot teszünk) XIX. századmítosza szükségképpen más, a „magyar viktoriánusok” (Halász Gábor) iránti intellektuális és politikai csodálatban gyökerezik. A canis a non canendo^[22] alapon doktrinereknek és centralistáknak nevezett férfiak mai konzervatív szemünkkel nézve talán túlontúl is whigek voltak (habár a Disraeli-féle autoritárius-romantikus toryk nem elődeink). A mi véleményünk szerint a Deák Ferenc-i szabadelvű alkotmányosság a magyarság nagy diadala volt: rendi múltjával együtt, a Monarchia esélyeit kihasználva úgy vitte be a nemzetet Európába, hogy az összbirodalom dinamikusabb, liberálisabb feleként hegemón része lett egy világhatalomnak: aki bírja, csinálja utána! Nézetünket kiválóan megfogalmazza gr. Zichy Antal fontos művében (Magyar szabadelvű-conservatív politika, Pest, 1862, VIII. fej.):

„Nálunk, ez időben, a Deák pártját illetné a konzervatív nevezet; mert hisz’ mit akarunk mást, mint a törvényt konzerválni. Ámde e férfiak nagyobb része, s maga nagynevű vezérük mindig a haladás, a szabadelvű eszmék, az ellenzék zászlója alatt küzdöttek, hogy vállalnák el tehát egyszerre a konzervatív céget, melyet azelőtt szüntelen ostromoltak? S pedig miért ne? ha a haladás, a szabadelvű eszmék, az ellenzék – ama törvényesség terén állanak, amelyet konzerválni akarunk, de melyet – minthogy tettleg birtokon kívül vagyunk – még előbb kivívnunk, érvényre emelnünk kell! Íme így válnak… az ellenzékiek pecsovicsokká,^[23] a reformerek konzervatívokká! A régi konzervatív párt 1848-ban kapitulált…, s ami hiba volt, feltétlenül megadta magát. Az eszmék s érdekek, melyeket addig konzerválni kellett, megszűntek, elavultak: ezeket kaparja-e ki egy forradalom romjai alól? az előrehaladott kor félrevezetett lomja közől? Nem! E háládatlan szerepnél szebb és fontosabb jutand neki. Magyarország ősi alkotmánya, a kor igényeihez alkalmazott, s az utolsó törvény által formulázott újabb idomban az, amit ma már védeni, konzerválni kell. S íme így válnak a pecsovicsok ellenzékiekké, a konzervatívok szabadelvűekké!”

Eltekintve a fönti sorok kísérteties időszerűségétől, meg kell állapítanunk, hogy ez a kép mítosz: a konzervatívok politikai indítékú históriai mítosza, amelyet nem kell a történettudomány mérlegén mérni. Értéke azonban nem csekélyebb a baloldal hitregéjénél.

Nem kétséges, hogy a magyar ellenzék történetében a Bibó-korszak lezárult. A korszakot Bence Györgynek és Kis Jánosnak a Bibó-emlékkönyvben közrebocsátott, klasszikusnak nevezhető tanulmánya indította útjára.^[24] Az „önkorlátozó forradalom” Bibótól és Adam Michniktől ihletett elmélete (amelyet a Szolidaritás tapasztalatát elemezve utólag írt le Jadwiga Staniszkis) része a magyar politikai eszmetörténetnek, és kétségtelenül a legjobb történelmi hipotézis 1956 vonatkozásában. Politikai doktrínaként eljárt fölötte az idő – szerzői is meghaladták –, történetileg azonban végpontja egy „fejlődési szakasznak”, amelyre magyarázatot kell nyújtanunk.

Miért voltunk baloldaliak?

Szerző itt most el fog tekinteni személyes pályafutásától. Anarchista-libertárius és keresztyén nézeteiről később esik szó; ez a kombináció semmiképp nem tekinthető tipikusnak. Előbb nemzedékünk szellemi állapotáról kell szólni; ez az idioszinkratikus változat csekélyebb teret igényel.

Mielőtt bárki meghamisítaná Magyarország „titkos történetét” – nem a Lükő Gábor-féle értelemben, bár ki tudja – mondjuk ki, hogy a kommunista rendszerrel először marxisták szálltak szembe. Így volt ez 1956 előtt is, a hetvenes években is, noha persze más-másképpen. Az okok?

(1) Két megszállás, az 1944-i és az 1945-i, s a mindkettőt előkészítő önokkupáció végképp elpusztította az akkor már fél évszázada rothadó szabadelvű konszenzust. Nem 1867 volt a hazugság, hanem az az 1945–48, amelyet Bibó síremlékére kellett volna vésni. Az a „koalíciós” demokrácia kezdettől fogva csak a parancsuralom álhomlokzata volt; de ezt úgyszólván senki sem tudta. Az eretnek kommunista pártellenzék akkor született meg, amikor a marxista értelmiség őszintén azt hitte, hogy az ún. népi demokrácia „népfrontos” programja stratégia, nem pedig taktika. L’arroseur arrosé,^[25] a félrevezetett félrevezető heroikomikus paradoxona következett be. A manővert az egész baloldal elhitte, a népi-demokrata Bibó helyeselte, a dogmatikus ómarxista-internacionalista Justus – a nacionálbolsevizmus ellen tiltakozva – a Szocializmus már csak félig ártatlan hasábjain – ellenezte. Rákosi, Gerő, Vas, Rajk, Kádár szalámi-taktikája (még a későbbi önszeletelés előtt) azért nem ütközött igazi ellenállásba – eltekintve a Vörös Hadsereg nyomós tamerláni jelenlététől^[26] –, mert nem volt vele szemben elmélet: a „szocializmus” kontinuum volt Pfeiffer Zoltántól Farkas Mihályig (nyájas olvasó, ha félre akar érteni bennünket, itt a pillanat!), igazándiból nem lehetett elvágni, csak szétdarabolni, amit a katpol^[27] és az ÁVH célirányosan meg is tett. A szocializmus ideálja volt csak a mérce – ám kérdés, alkalmas volt-e arra, hogy ekképp szolgáljon. A kérdés fontos, habár csak kontrafaktuális hipotézis – hiszen 1956 előtörténete bizonyítja, hogy e szerepre igenis alkalmas volt. Ami nem érv amellett – bármilyen furcsán hangzik –, hogy az lehetett.

A marxizmus – akár később a nietzscheanizmus, a freudizmus stb. – a gyanú ideológiája; l’ére du soupcon.

„Az egész bűvészet tehát – írja Marx és Engels –, hogy a történelemben a szellem fennhatóságát… mutassák ki, a következő három műfogásra szorítkozik. N° 1. Az empirikus okokból, empirikus feltételek mellett és anyagi egyénenként uralkodók gondolatait el kell választani ezektől az uralkodóktól, és ily módon elismerni a gondolatok vagy illúziók uralmát a történelemben. N° 2. Ebbe a gondolaturalomba rendet kell bevinni, az egymásra következő uralkodó gondolatok között misztikus összefüggést kimutatni… N° 3. Hogy ezen »önmagát meghatározó fogalom« misztikus külszínét kiküszöböljék, személlyé – »az öntudattá« – vagy… egy sereg személlyé változtatják, akik »a fogalmat« képviselik a történelemben…, és ezeket aztán megint csak a történelem csinálóiként, »az őrök tanácsaként«, az uralkodókként fogják fel. (…) A közönséges életben minden shop-keeper (boltos) nagyon jól meg tudja különböztetni azt, aminek valaki magát kiadja, attól, ami valóban, a mi történetírásunk ellenben még nem jutott el ehhez a triviális felismeréshez. Minden korról szóra elhiszi, amit az önmagáról mond, és magáról képzel.” (A német ideológia, 1845, ford. Kislégi Nagy Dénes, Bp. 1974.)

No igen. De mi is a szubsztancia (szubsztrátum, hüpokeimenon), ami az önértelmező nyilatkozatok mögött van? Persze, az értékgerjesztő emberi tevékenység, amely később az árufetisizmus elemzésében majd szubjektívvé tesz minden tárgyit. A marxizmust csak paraszthajszál választja el a legcinikusabb történeti relativizmustól, s a vulgáris változatok ezt könnyedén le is nyírják. Ezt a szubtilis különbséget csak a millenarisztikus váradalom létesíti.

A Kr. u. 1945. év marxistái – ne vitassuk most, ortodox módon-e vagy sem – a chiliasztikus vágyak beteljesülésétől tették függővé kritikai gyanakvásuk igazát, amint mesterük „A bolsevizmus mint erkölcsi probléma” c. dolgozatában (1918) ezt Zoszima sztareci szigorral előírta.^[28] Csalódtak. Szükségképpen csalódniuk kellett, mert hiába egészítette ki a marxista gyanút Max Adler és Szabó Ervin újkantiánus szellemű „kulturális értékekkel” és ún. erkölcsi horizonttal, Lukács és Bloch profetikus kvázi-vallásossággal, apokaliptikus metaetikával (hogy az értékválasztás Max Weber-i fikciójáról ne is beszéljünk). A gyanú (avagy érthetőbben: redikcionisia szociális determinizmus)^[29] nem fér össze az erkölcsi rigorizmussal: a marxizmusnak ez a belső feszültsége – történetfilozófiájának ellentéte a szociális igazságosság általa megörökölt évezredes dühével – mégis világnézeti háttere volt annak, amit mi antikommunisták is a század nagy erkölcsi paradigmájának nevezhetünk, bízvást.

Nem tagadható, sőt, rettentően fontos, hogy sem a budapesti ’56, sem a prágai ’68 nem eshetett volna meg úgy, ahogy megesett, kommunista bűntudat, vezeklés és megigazulás nélkül. (A témáról részletesen írtunk „The Political Irresponsibility of Intellectuals” c. esszénkben, in: The Political Responsibility of Intellectuals, ed. Alan Montefiore, Jerzy Szacki, sajtó alatt.) A forradalmi szocializmus paradoxona, hogy míg iszonyú bűnökre bujtott föl vagy adott alkalmat – szemben a nácizmussal –, része maradt, habár perverzül kicsavarodott alakban az európai Nagy Hagyománynak. Elvei – legyenek bármilyen helytelenek – számon kérhetők. Ma már eléggé unjuk a kommunisták által meggyötört kommunisták erkölcsi és politikai skizofréniájáról szóló érzelgős ömlengést, hiszen a nem kommunista milliók szenvedései többet nyomnak a latban. Mégis. Nem véletlen, hogy ez az erkölcsi skizofrénia – amelyet Koestler és a korai Szolzsenyicin írt le^[30] maradandó érvénnyel és evokatív erővel – lett az antitotalitárius lázadás mintája. Elvégre a nácizmus a legjobb esetben is csak a csoportos önzés ideológiája. A forradalmi szocializmus – még ennek autoritárius változata, a marxizmus is – megváltást ígért, az elidegenedés (azaz az emberi állapot) leküzdését a dolgok mélyéig elhatoló új szabadságot. „Még a kövek is üdvözülni fognak” – mondta felejthetetlenül egy hölgy 1919-ben. Hogy ehelyett mi történt, tudjuk. S azt is, hogy nem véletlenül. A legnagyobb ígéret, a legnagyobb megaláztatás. Ennek a lelket ölő sérelemnek a legnagyobb, monomániás, méltatlanul elfeledett költője, Benjámin László mondta ki azt, amire (Molnár Miklós szavával) az „érzelmi elit” törekedett: Jóvátenni a jóvátehetetlent.”^[31] Itt volt azonban az új csapda: a jóvátétel – a Nagy Hagyomány logikája szerint – az eredeti dogma megtisztítását jelentette volna, a „revolutio” szó eredeti értelmében: radikális visszatérést a forrásokhoz.

(2) S itt érkezünk el 1956 rejtélyéhez. Mi, új magyar konzervatívok nem sajátíthatjuk ki ’56-ot. ’56 szocialista forradalom volt, talán az egyetlen a világtörténelemben. Nemcsak azért, mert a vezeklő kommunisták indították el. Nemcsak azért, mert vértanúi – Nagy Imre és Gimes Miklós, Maléter és Angyal István, Szabó János és (igen!) Dudás József – baloldaliak voltak; nemcsak azért, mert a forradalom leginspirálóbb intézménye, a munkástanács, mindazt a várakozást kielégítette, amelyet Marx a Párizsi Kommünhöz fűzött (s ezt jól látta Castoriadis és Lefort a Socialisme ou Barbarie történelmi jelentőségű írásaiban)^[32] – hanem azért, mert a forradalom 1918–19 igazi örököse volt, a „kettős hatalom” (pluralisztikus parlament + plebejus korporációk) megteremtésére lett kísérletet, mert a szocialista konszenzus Mindszentytől Újhelyi Szilárdig és Vas Zoltánig mindenkit átfogott, mert a Horthy–Bethlen-féle neobarokk egykori nemzeti ellenzéke (Németh László személyében) elutasította mind a szabadelvű kapitalizmust, mind a szélsőjobboldali „fehér” forradalmiságot. A revolúció vissza is forgatta a történelem kerekét: ott kezdte újra, ahol 1919-ben elrontották. (Lásd erről Litván György magisztrális tanulmányát a pécsi Jelenkor 1989. februári számában.^[33]) Az antikommunista ellenállás múltja – sajnos, sajnos – szocialista múlt, s a politikai mítoszképzés semmilyen szükséglete nem vehet rá bennünket arra, hogy hazudjunk ezzel kapcsolatban. Megjegyzendő még: tipológiai és eszmetörténeti értelemben a lengyel Szolidaritás mozgalma is szocialista volt – Kuron és Modzelewski egykori trockista jóslatai nem tévedtek ebben –, de immár nem autoritárius, hanem libertárius-szindikalista értelemben. A katolikus, nemzeti retorika megtévesztő lehet, de a Szolidaritás tartózkodása a gazdasági liberalizmus tekintetében – s mi várható egy munkásmozgalomtól? – igen sokatmondó.

Ady és Jászi azt hitte, az ellenfél gróf Tisza István. Nem tudták, hogy együtt semmisítik meg a magyar liberalizmust. Csoda-e, hogy az egykori magyar baloldal A száműzött Rákóczit író Szekfűt és a burgzsandárokat tekintette szövetségesének? Csoda-e, hogy a Barres–Maurras-féle antiliberális radikalizmuson nevelkedett Károlyi Mihály gróf a baloldal vezére lett? Az első világháború vége óta a Rajnától keletre alig van repedés az antiliberális közmegegyezésen: a totalitárius veszedelemmel szemben csak autoritárius ötletek merülnek föl. A „demokrácia” panaceája nem sokat ér, elvégre van, volt – lesz? – totalitárius demokrácia. 1956 – a magyar história szemszögéből nézve – nem annyira kezdet, mint végpont: az utolsó kísérlet az Igazi Szocializmus létrehozására. Amikor A csöndes Európa c. röpiratunkban (1982)^[34] kiváltképpen baloldali, jelesül anarcho-szindikalista reményeket fűztünk a lengyel Szolidaritás diadalmas vereségéhez, amikor a Kisúgó c. szamizdatban Malatesta anarchizmusát javasoltuk a magyarságnak (1982), lenyűgözött bennünket a szocialista múlt: az antitotalitárius küzdelmek fő kelet-európai karaktere. De legalább nem az autoritárius marxi szocializmust tekintettük példaképnek, hanem libertárius riválisait.

(3) 1956 „revolutio” volt, visszaforgás, visszatérés a tiszta doktrínához: e században a baloldal legnagyobb erkölcsi győzelme. De miért lett baloldali a mi nemzedékünk Kádár és az utódállamokban: Ceausescu, Husák, Gustav, Tito és utódai – uralma alatt? Miért kezdeményezték nemcsak a magyar ellenzéket, hanem a Charta ’77-et, a KOR-t^[35] volt marxista szocialisták, „jobboldali” revizionisták és radikális baloldali elhajlók? A magyarázat, úgy hisszük, a következő. A marxizmus XX. századi alternatívájának csak a kelet-európai – restaurációs vagy szélsőjobboldali-forradalmi – totalitarizmus tetszett. Ezen fölül a liberalizmust a hetvenes évek közepéig Nyugaton fölváltotta a tervező-etatista-„jóléti” keynesianizmus, a demokratikus szocializmus enyhe europoid válfaja, amelynek szürke bürokratikus renyhesége ellen lázadt ’68 romantikus új baloldala és (bár az összefüggést tagadják) a nem kevésbé regényes újkonzervativizmus. A nyugati szellemi színpadot elborította a marxizáló szellemi baloldal tetszetős díszlete. A nem bolsevik szocializmus jeles képviselői a harmadik világ – elsősorban persze a maoista Kína – chiliasztikus tömeggyilkosságaiért lelkesedtek, Wolf Biermann rendőri felügyelet alatt énekelte nyugatnémet lemezre Kelet-Berlinben antikommunista dalait. De ami fontosabb: a marxista–leninista modernizáció egyesítette Kelet-Európát Nyugattal. (Erről bővebben írtunk Idola tribus c. könyvünkben, Párizs, 1989. A releváns fejezetet a Beszélő 23. száma közölte.)^[36] Fél évszázada először volt olyan uralkodó discours ^[37] amely – bár szerintünk helytelenül – egyszerre tette leírhatóvá mind Kelet-, mind Nyugat-Európa problémáit, amely kiszabadulást jelenthetett a Bibó leírta mizériából, a provincializmusból, s amely a magyar baloldalon egyébként hagyományos neolabanc történetlátás alapján, a „progresszió” kizárólagosan magyar délibábos víziójára támaszkodva, olyan filozófiai korrekciókra nyújtott módot, amelyek eltakarták a nyomorú kelet-európai valóság csata utáni tájképét. A magyar új baloldal, amelyben csakhamar egyesült a revizionista és „maoista” szárny, a harmadikutasság új változatát dolgozta ki, a már bevett módon, az elvont „demokráciára” hivatkozva, amelynek szabadelvű variánsa kiesett az újbaloldali ideológusok látóköréből; igaz, nem sokáig. A marxizmus revíziójából kiábrándulva az új baloldal rálelt Bibóra és a nemzeti komplexusra; a szocialista harmadikutasság radikális-liberális elemekkel dúsult föl. A hamarosan elkövetkező hatósági üldözés és a nálunkfelé szokatlan morális helytállás az aktívabb politizálás felé terelte az új baloldalt: ennek folytán a gyakorlat és a konfrontáció, a szövetkezés és a kitekintés csupán genealógiai elvontsággá változtatta a marxizmusból való leszármazást („családi rokonság”): az új baloldalból eredő demokratikus ellenzék legfőbb teoretikusa és politikai vezéregyénisége, Kis János, „radikális” – azaz a liberalizmus és szocializmus között helyet foglaló, egalitárius – elméletet dolgoz ki,^[38] amely az emberi jogok konszenzuális képét módosító, hipotetikus-kritikai tételek halmazán alapul.

Az 1988–89-ben színre lépett új magyar politikai erők, miközben fölvillantották az első posztkommunista társadalom reményét, elméletileg nem változtattak a képen. Mindegyikük az 1945–48-as koalíció és az 1956-i forradalom baloldali konszenzusán belül marad (cf. szerzőtől: „Színt vallani”, Hitel, 1989. 5; „Irányzatok az SZDSZ-ben”, Szabad Demokraták, 1989. 2.).

Ideje, hogy szerző röviden saját szellemi pályafutására is utaljon. Marxista soha nem volt, ám lényegesnek gondolta az autoritárius és libertárius szocializmus különbségét. Max Stimer, Fritz Mauthner, Gustav Landauer ihletésére fél-analitikus anarchista teória megalkotására vállalkozott (A szem és a kéz, szamizdat, Bp. 1983.)^[39], s a szokásos provinciális és érzelmi okokból ragaszkodott baloldali címéhez. Ám ráébredt, hogy értékeit – az intézményi beavatkozás rigorózus ellenzését – a baloldalon (néhány bájos anarchista szektától eltekintve) senki nem osztja, és hosszas habozás után, mintegy négy esztendővel ezelőtt be kellett látnia, hogy elméleti szövetségesei a mai nyugati jobboldalon találhatók, ám ennek bevallásával triviális lelki okokból sokáig késlekedett. Nézetei nem változtak lényegesen, libertárius előítéletei továbbra is fönnállnak. A baloldalhoz kötő érzelmi gátlások föloldása azonban lassacskán mégis átalakította gondolkodását, úgyszólván észrevétlenül. Nyilvános szerepet játszó embernél az is elkerülhetetlen, hogy mindig is fönnállott, ám szigorúan magánügynek tekintett keresztyén elkötelezettségét megemlítse.

Emlegettük itt a magyar történetmítoszokat. A néha egyébként öntudatlan magyar baloldali konszenzus bizonyos fokig következménye az ilyen mítoszokra való fixáltságnak: az ellenzéki új baloldal őrült makacssággal ragaszkodik „reprezentatív múltjához”, avval, hogy ki akarja javítani, el akarja törölni, „revolutio” révén visszapöndöríteni a tiszta forráshoz. A revolutio híve „fut a pénze után”, a szellemi múlt befektetésnek tűnik föl, aminek a kamatait kár veszni hagyni. Nem értékválasztás ez – értékválasztás nincs; ez csak rossz bölcseleti figmentum^[40] –, hanem a modem ellenkultúra (itt ismét az „adversary culture” és a „counterculture” fogalmait keverjük,^[41] készakarva) saját külön tradicionalizmusa. Ezt tekintették és tekintik ma is Magyarországon a Nyugat lényegének.

És nem tudják, hogy azért kedvelik, mert nem egyéb, mint barbár lázadás a Nyugat ellen!

A nyugati ellenkultúra neobarbárjai önkéntes barbárok; ám mi, akik örömmel importáljuk Nyugatról a Nyugattól szabadulás receptjeit – lásd romantikus antikapitalizmus, lásd Nietzsche, lásd satanizmus, lásd messianisztikus marxizmus –, mi kényszerű barbárok vagyunk: csak a Nyugat-ellenességünk nyugati bennünk a magyar szabadelvűség bukása óta, Ady és Ignotus és Babits és Osvát és Szabó Dezső Nyugata a századvégi megzavarodást látja – a szabadelvűség számukra nem a whig Macauley lordé vagy Lord Actoné; a Huszadik Század^[42] a liberalizmus „radikális”, baloldali ellenzékére, Benthamra, Millre, Spencerre esküszik – de ezt is csakhamar túlharsogja Bergson, Sorel, Maurras, Weininger zavaros szólama.

A magyar baloldal keserű magyar történetmítosza összecsöng a magyar romantikus (tehát nem szabadelvű, hanem tekintélyelvű) szélső konzervativizmuséval – amelyről gr. Zichy Antal, és Asbóth János sem álmodott. A radikális patriotizmus, ha mély is, sötét és gyanakvó. Szerinte istenverése magyarnak születni – ami kétségkívül a dolog túlbecsülése. A nemzet megváltandó, ezért inherensen bűnös. Ady és Németh László ebben csakugyan hasonlít egymásra.

A szabadelvű konzervatívnak tetszik Magyarország. Történetmítosza, habár szkeptikus, barátságos. Nemcsak vérfürdőkről, árulásokról, Mohácsokról vél tudni, hanem Krúdy ironikus melankóliájához hasonlóan képes fölfödözni jó kis helyeket, bolyongván a históriai ködben – jó kocsmákat, könnyű borokat, pörgő nyelvű lányokat, szellemes ivócimborákat, jó ívű karosszékeket; nemcsak mérget és tőrt, könnyeket és dogmát. Elgyönyörködik Deák furfangjában, gr. Széchenyi túlsúlyos gondolatgörgeteiben, Arany depressziós piszmogásában, br. Kemény Zsigmond szinte beteges józanságában. Mindez egyszerűen szép. A számunkra dicső magyar XIX. század – még kedvenceink, a „ködlovagok”, Lovik, Török Gyula, Gozsdu és a többi méla prizmáján át is – csöndes élvezetet okoz a szemlélőnek. Akinek a történelme csak honfibú, könnyáztatta kebel, fölháborodás, ágyúdörgés – az forradalmár lesz, amíg szerethetővé nem erőszakolja maga körül a világot. Nem vagyunk forradalmárok.

Sors vagy Isten adta otthonunk iránt részvétteli, pesszimista vonzalommal viseltetünk. Ezt az otthont kissé elhanyagolt kertként veszi körül az egykori nemes magyar szabadelvűség és konzervativizmus történetmítoszba tartozó, talán mondai mikrokozmosza. Ez nem a „reprezentatív múlt” választása: ez a hagyomány fönnáll, nyomára érzéseink vezettek, mint az Utolsó szivar az Arabs Szürkében^[43] megehült ezredesét annak a hírlapírónak a korcsmai útvonalára, akivel majd hajnalban duellálnia kell.

„A konzervatív – írja Michael Oakeshott (»On Being Conservative«, in: Rationalism in Politics, London, 1962, 1984) – előnyben részesíti a meghittet az ismeretlennel szemben, a tényt a rejtéllyel szemben, a meglévőt a lehetségessel szemben, a határoltat a korláttalannal szemben, a közelit a távolival szemben, az elégségest a bőségessel szemben, az alkalmatosat a tökéletessel szemben, a mostani nevetést az utópiabéli gyönyörrel szemben. Meghitt viszonyok és kötődések többet számítanak itt, mint előnyösebb kapcsolódások hívása; megszerezni és szélesíteni kevesebbet ér, mint a megőrzés, a művelés, az élvezet; a veszteség fájdalma élesebb, mint az újdonság vagy ígéret öröme. (…) A vihar, amely letarolja a bozótot, s megváltoztatja az emberek kedves kilátását, barátok halála, a barátság elszunnyadása, viselkedési szokások elavulása, kedvenc bohócunk nyugalomba vonulása, kényszerű száműzetés, a szerencse forgandósága… – ezek mind változások, pótolhatók talán, de amelyeket a konzervatív vérmérsékletű ember önkéntelenül is fájlal. (…) Sőt, konzervatívnak lenni nemcsak azt jelenti, hogy az ember visszahőköl a változástól… A változás az identitást fenyegeti, és minden változás az elmúlás hírnöke. Valamely ember (vagy valamely közösség) identitása csak az előreláthatatlan véletlenek állandó főpróbája… (…) sokan hiszik, hogy a konzervatív beállítottság meglehetős mélyen gyökerezik abban, amit »emberi természet«-nek neveznek. A változás fárasztó, az újítás erőfeszítést igényel, s az emberek (mondják) inkább lusták, mintsem erélyesek… Vonakodó újítók, s nem azért fogadják el a változást, mert kedvükre való, hanem (amint La Rochefoucauld mondja a halálról) azért, mert elkerülhetetlen. A változás inkább bánatot okoz, mintsem jókedvet: a menny nemcsak tökéletes, hanem változatlan világ álma is. (…) Nem hinném, hogy (a konzervativizmusnak) köze van a világegyetemről, általában a világról vagy általában az emberi viselkedésről táplált bármiféle hithez. Kapcsolódik azonban a kormányzás tevékenysége és a kormányzás eszközei felől táplált pár hiedelemhez… Ami a konzervatív beállítottságot érthetővé teszi a politikában, annak semmi köze a természetjoghoz vagy a gondviselés megszabta rendhez, erkölcshöz vagy valláshoz; nem más, mint életünk folyásának megfigyelése, összekapcsolva azzal a hittel…, hogy a kormányzás sajátságos és korlátozott tevékenység, nevezetesen általános viselkedési szabályok szállítása és megőrzése, amelyeket nem szubsztantív (»tartalmi«) tevékenységek kiszabására irányuló tervnek kell tekinteni, hanem olyan eszközöknek, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy a lehető legkevesebb üggyel-bajjal láthassanak maguk választotta, saját dolgukhoz, ezért tehát olyasminek, amivel kapcsolatban érdemes konzervatívnak lenni.”

Jó-jó, mondja a nyájas olvasó, de ön nem idős angol úr, hanem viszonylag fiatal magyar lateiner. Csak nem óhajtja Ön maradi elvei kedvéért akár a bolsevizmust is konzerválni?

Nem akarjuk a bolsevizmust konzerválni. Éppen ellenkezőleg. De akarhat-e konzervatív forradalmi élességű változást, anélkül, hogy hűtlenné ne válnék megvallott vérmérsékletéhez és beállítottságához? Erre a kérdésre kell válaszolnunk. Az újítás-tervezés-utópia hagyományát nem óhajtjuk megőrizni. De válaszunk történeti lesz. A konzervativizmus a nagy politikai ideológiák sorában furcsa módon a legfiatalabb; a liberalizmus is, a szocializmus is korábban keletkezett (formálisan is csak későn, Angliában 1831-ben, Magyarországon csak 1846-ban alakul Konzervatív Párt^[44] a szó modern értelmében). A konzervativizmus létrejötte is, újjászületése is két nagy európai történeti anomáliához kapcsolódik. Mindkét esetben szabadelvűek segítik a világra – a tekintélyelvű, hűbéri-romantikus konzervativizmus csak epizód. Mindkét esetben reakció a konzervativizmus, nem önálló, eredeti gondolat. Az első esetben az ún. Nagy Októberi Szoc. Forradalomét; a jakobinizmust és a bolsevizmust. Amikor Burke vitatkozott Paine-nel, ez persze Angliában a modern konzervativizmust hozta létre, ám a kontinensen ennek a szentszövetségi reakció volt az eredménye: de Maistre és Franz von Baader igazán nem nevezhető liberálisnak. Akárhogy is, a jakobinus forradalom veresége nélkül Constant és Tocqueville, Humboldt és Széchenyi konzervatív szabadelvűsége sem lett volna lehetséges. Az angol–amerikai neokonzervativizmus látványos hetvenes évekbeli diadaláról sokat írtak. Itt csak egyetlen elhanyagolt tényezőt kell kiemelni. Ez egy könyv. Szerzője Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, címe A Gulag szigetcsoport. A nyugati politizáló közvélemény fölismerte, amit egyébként Friedrich-August von Hayek már 1943-ban megírt a The Road to Serfdomban, hogy a Nyugat ugyan megnyerte a totalitarizmus egyik fő válfaja ellen folytatott háborúját, de szellemileg megfertőzte a tervezés, az állami beavatkozás, a szolidarisztikus értékekre hivatkozó intézményi gyámkodás logikája, amely a szabadság korlátozásához vezet. Tudjuk, 1945-ben a háborús győztes Sir Winston Churchill konzervatívjait a brit választók visszakergették az ellenzéki padsorokba, és minden idők legrosszabb brit kormányát, Attlee Munkáspártjáét ültették a hatalomba, amelynek útját a jegyrendszer, az államosítás, kétmillió indiai halott s a máig eleven zsidó–arab konfliktus ügyes megteremtése szegélyezte. Minden különbség ellenére, a demokratikus szocializmus sem a szocializmus libertárius hagyományából ered, a marxiánus szociáldemokrácia mindig is küzdött ez utóbbi ellen. A tervező kollektivizmus különféle válfajai kontinuumot képeznek – tudjuk, hogy ez súlyos kijelentés –, s nem kellenek hozzá haláltáborok, hogy a rokonságot fölismerjük (a nyugati szocialisták a maguk kóros és máig tartó szovjetbarátságával ezt most sem cáfolják), és a szabadságellenes tendenciát elutasítsuk. Sajnos, látnunk kell, hogy a második világháború brit–amerikai–szovjet szövetsége nem volt épp véletlen. A dolog persze elkerülhetetlen volt stratégiailag, de elfelejtjük, hogy az „antifasizmus” nevezetű üres és elvtelen ideológia, amely csak betetőzte a baloldali értelmiség évtizedes Lenin- és Sztálin-tömjénezését, mennyire megtörte a szabadelvű politikai kultúra gerincét.

Nemcsak Kelet-Európában fontos, hogy a szocializmus túl hosszúra nyúlt történeti anomáliája megszűnjék. A szocializmust sikeresen támadó neokonzervativizmusnak rossz sajtója van az értelmiség köreiben. Az osztályérdeken túl a nyugati értelmiség, a ’60-as évek baloldali eufóriájában gigantikusra növelt, főleg egyetemi-költségvetési-alapítványi intézményrendszer révén talán még államfüggőbb, tehát szocialistább, mint kelet-európai megfelelője – az „ellenkultúra” avantgárd hagyományához való hűség, a romantikus-destruktív amoralizmus irracionális csábítása és e világi démóniája mélyen idegen a józan ész rehabilitálásától, a békén hagyás antiintellektuális éthoszától, az individualizmus és (szabadelvű) tradicionalizmus mixtúrájától, amely az újkonzervativizmust jellemzi. Jellemző, hogy a Charta ’88 (!) néven szerveződő legújabb angol baloldali csoport és Samizdat (!) c. lapja Paine és a francia forradalom jakobinus emberi jogi absztrakcióit szögezi szembe az autochton brit szabadelvű konvenciókkal, és írott alkotmányt (!) követel – s ezt a prágai Charta ’77 (amúgy kiváló propagandaérzékkel) még támogatja is!

Hogy szabadelvű-konzervatív demokráciafölfogásunkat megértessük, hosszasan kell idéznünk Hayektől. Az idézetet mindenkinek ismernie kellene, de minekutána a létező szocializmus kitenyésztette a műveletlen értelmiségi eladdig ismeretlen speciesét, kénytelenek vagyunk közhelyeket ismételgetni.

Ezt írja tehát von Hayek tanár The Constitution of Liberty (1960, London, 21976) c. klasszikus művének 4. fejezetében:

„Habár a szabadság nem természeti állapot, hanem a civilizáció mesterremeke, nem szándékból fakadt. A szabadság intézményei, akárcsak minden egyéb, amit a szabadság alkotott, nem azért alakultak ki, mintha az emberek előre látták volna előnyeiket. De amint hasznuk kiderült, az emberek elkezdték tökéletesíteni és kiterjeszteni a szabadság birodalmát, s evégett elkezdték vizsgálni, hogyan is működik valamely szabad társadalom. A szabadság elméletének erre a kifejlődésére főként a tizennyolcadik században került sor. Két országban, Angliában és Franciaországban. Az előbbi már ismerte a szabadságot; az utóbbi nem.

Következésképpen mindmáig a szabadság elméletének két különböző hagyományával rendelkezünk: az egyik empirikus és rendszertelen, a másik spekulatív és racionalisztikus – az első a spontánul nőtt és tökéletlenül értett hagyományok és intézmények értelmezésén alapult, a másik utópia megkonstruálására törekedett, amelyet többször is kipróbáltak, de sohasem sikerrel. Mindazonáltal a racionalista, valószínűsíthető, látszólag logikus érvkészlet kerekedett fölül: a francia hagyomány, a maga hízelgő föltételezéseivel az emberi ész korlátlan lehetőségeivel, ez nyert egyre növekvő befolyást, míg az angol szabadság kevésbé tetszetős és kevésbé explicit hagyománya hanyatlásnak indult.

…A francia hagyomány fokozatosan mindenütt átvette az angol helyét… Amit mi a »brit hagyomány«-nak neveztünk, a skót erkölcsfilozófusok egy csoportja fogalmazta meg, köztük David Hume, Adam Smith és Adam Ferguson, szövetségben olyan angol kortársaikkal, mint Josiah Tucker, Edmund Burke és William Paley, támaszkodva a common law jogi hagyományára.^[45] Ezzel állt ellentétben a francia felvilágosodás kartéziánus racionalizmustól mélyen átitatott hagyománya: az enciklopédisták és Rousseau, a fiziokraták és Condorcet a legismertebb képviselői. Persze ez a fölosztás nem esik szigorúan egybe nemzeti határokkal. Olyan franciák, mint Montesquieu és később Benjamin Constant és mindenekfölött Alexis de Tocqueville valószínűleg közelebb állnak ahhoz, amit »brit«, és távolabb attól, amit »francia« hagyománynak neveztünk. És Nagy-Britanniában Thomas Hobbes legalábbis az egyik megalapozója volt a racionalista hagyománynak, hogy ne is beszéljünk a francia forradalom lelkes híveinek egész nemzedékéről, az olyanokról, mint Godwin, Priestley, Price és Paine, akik (akárcsak Jefferson franciaországi tartózkodása után) teljesen emehhez tartoznak.

Bár ezt a két csoportot manapság mind közönségesen összecsapják mint a modern liberalizmus őseit, alig képzelhető nagyobb kontraszt, mint amely valamely társadalmi rend kifejlődéséről és működéséről, illetve a szabadság benne játszott szerepéről szóló nézeteik között található. A különbséget közvetlenül vissza lehet vezetni a lényegében empirista angol világnézetre és a racionalista francia megközelítésre. Az ezekből a megközelítésekből levont gyakorlati következtetéseket nemrégiben igen jól jellemezték: »Az egyik a szabadság lényegét a spontaneitásban és a kényszer hiányában leli föl, a másik azt hiszi, hogy csak valamely föltétlen kollektív cél követésében és elérésében valósulhat meg«; és »az egyik szerves, lassú, félig öntudatlan növekedés mellett van, a másik doktriner határozottság mellett; az egyik a trial and error (magyarán: próba-szerencse) eljárás mellett, a másik a kikényszerített, egyedül érvényes minta mellett.« J. S. Talmon kimutatta, ez a második nézet… vált a totalitárius demokrácia forrásává.

A francia hagyományból származó politikai tanok elsöprő sikere föltehetőleg az emberi gőg és nagyravágyás kísértéséből ered. De nem szabad elfelednünk, hogy a két iskola a társadalom működéséről szóló kétféle fölfogásból származik. E tekintetben a brit filozófusok mély és lényegében érvényes elmélet alapjait vetették meg, míg a racionalista iskola egyszerűen és maradéktalanul tévedett”

Mielőtt erről szólnánk, le kell szögezni, hogy az Old Whig szabadelvűség és újkonzervativizmus újraalapítására angol nyelvterületre menekült közép-európaiak vállalkoztak, Hayeken kívül Ludwig von Mises, Joseph Schumpeter, Sir Karl Popper, Leo Strauss, Sir Isaiah Berlin és sokan mások (erről magyarul, bár talán kissé egyoldalúan, Nyíri J. Kristóf írt többször, cf. A Monarchia szellemi életéről, Bp. 1980.; Wittgenstein, Ludwig, Bp. 1983.; Európa szélén, Bp. 1986; Gefühl und Gefüge, Amszterdam 1986.). Ez az anglicizáló hagyomány – amelynek százados előélete van – tehát nem is áll olyan messze tőlünk, mint gondolhatnánk.

A lényeg, mondhatnánk, az alázat Hume óta szekuláris változata van annak a protestáns vélekedésnek, hogy az ember bűnös – szenvedélyei irányítják –, valamint nem túl okos – indulatai kormányozzák. A modern konzervatív a racionalista és a chiliasztikus-utópista gőg iránti viszolygásáról ismerszik meg.

Ám ha honosítani szeretnők a lassú, szerves, öntudatlan növekedés képét, szembekerülünk a történeti konstrukció kérdésével. Mit tegyünk mi, az eszméink iránt nem túl barátságos jakobinus-szocialista „uralkodó eszmék” légkörében (amely eszmék a bolsevizmus iránti közundor miatt nem is néven nevezettek)? Hogyan lehetne visszanyúlnunk az eltiport és elhazudott magyar szabadelvű tradícióhoz?

„A történetileg megértett múlt – írja Michael Oakeshott (»Present, Future and Past«, in: On History, 1983, 1985, Oxford) – valamiféle kritikai vizsgálódás eredménye; és sehol másutt nem található, csak történelemkönyvekben. Nem is betűzhető ki másképp, csak e vizsgálat eljárásmódjának terminusaiban. …Olyan vizsgálatéiban, amelyben a múlt megbizonyított maradékai alkotóelemeikké oldódnak szét, hogy … tanúbizonyságul szolgáljanak egy olyan múlt kikövetkeztetéséhez, amely nem maradt fönn.”

(Oakeshott történetfilozófiájáról lásd: Collingwood: A történelem eszméje, ford. – igen rosszul – Orthmayr Imre, Bp. 1987. IV. 1. § 5.) No de hol van nekünk ilyen történelemkönyvünk?

A „reprezentatív múltra” vonatkozó történetmítoszunkat a következőképpen konstruáljuk meg: a magyar szabadelvűség és nyugatos konzervativizmus elpusztult, füstté vált, de Nyugaton beraktározták számunka (cf. szerzőtől: „High and Dry, East and West”, The Spectator. 1988. dec. 10.), kiváltható. Ha jelképesen visszakérjük múltunkat a Nyugattól, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy uralkodó hagyományunkkal összhangban cselekszünk: a translatio imperii mintájára, az Athén–Róma (és hozzátehetjük: London–Philadelphia, London–Delhi) viszonyt szem előtt tartva^[46] módunk van a tanulásra. A Nyugattal kapcsolatban két magyar paradigmánk is van: az egyik a gr. Széchenyi–br. Kemény–Asbóth-féle paradigma.

A másik az Ady–Jászi–Fülep–Szabó Dezső-féle paradigma. Az első az uralkodó hagyomány, a második az ellenzéki (jakobinus, azaz totalitárius demokrata) hagyományt kéri vissza (az érett, emigráns Jászi persze liberális volt; későn, akár Kossuth, akihez minden tekintetben – nagyság tekintetében is – hasonlít; aki mindmáig egyedül írt színvonalas antikommunista publicisztikát magyarul). Mondanunk sem kell, hogy a modern magyar konzervatív az első paradigma letéteményese, br. Kemény, a két Arany, Madách pesszimizmusának örököse. A magyar whigek tudták – Gyulai A régi udvarház utolsó gazdájában, Justh a Naplójában –, hogy hamarosan végünk. De íme talán mégsem.

Minden azon múlik, a „revolutio”, a „visszaforgatás” hová állítja vissza a mutatót. Legtöbben az 1930-as évekre, mi az 1830-as évekre. A mi világunk Kölcsey, Széchenyi, Nyáry világa. Mi megszívleltük Babits intelmét Paizzsal és dárdával c. esszéjéből: tudjuk, és nem szégyelljük, hogy a magyar kultúra alapjában a magyar nemesség – nem a polgárság és nem „a nép” – kultúrája. Klasszikus munkában olvassuk (A democratia Amerikában. Tocqueville Elektől. III. Ford. Fábián Gábor. Budán, 1843):

„Az arisztokrácia az emberi elmét természettel a múltnak szemlélésére vezeti, s azon állapítja meg. Ellenben a demokrácia némi ösztönszerű idegenséget önt az emberekbe az iránt, ami régi. E részben az arisztokrácia sokkal kedvezőbb a költészetnek; mert a dolgok rendesen aszerint nőnek és homályosulnak, amint tőlünk távolabb esnek; s e két tekintetben sok anyagot nyújtanak a festészetnek és ideálnak. Miután az egyenlőség elvette volna a költészettől a múltat, elveszi tőle egy részét a jelennek is.”

Azonos-e ez azzal, ahogyan Marx szerint a nemesség nézi a polgárságot?

„…ellenfelét mint ravasz, árubabocsátó, gáncsoskodó, csaló, kapzsi, megvásárolható, lázadozó, szív- és szellemtelen, a közösségtől elidegenült és azzal szabadon üzletelő, uzsorás, kerítő, rabszolgai, simulékony, széptevő, becsapó, száraz, a konkurenciát és ennél fogva a pauperizmust és a bűntettet, minden szociális kötelék felbomlását létrehozó, tápláló, dédelgető pénzbitangot festi le, akiben nincs becsület, nincsenek elvek, nincs költészet, nincs szubsztancia, nincs semmi.” (Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, Bp. 1962, 21977.)

Micsoda remek Szabó Dezső-i szöveg! Ám Alexis de Tocqueville – és Babits – nem egészen erre gondolt. Mi sem. Talán egyszer még előnyünkre szolgálhat, hogy a magyar szabadelvűség – még annál is kevésbé, mint a brit – nem volt polgári. Megelőzte a polgárságot és, íme, túlélte.

Azt sem állítjuk, hogy a magyar szabadelvűség problémátlan lett volna. Asbóth János (főbb művei: Magyar conservatív politika, Bp. 1873, 21874, Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez, Bp. 1892, „Korunk uralkodó eszméi”, Értekezések a társadalmi tudományok köréből. XI, 11, 1896), az eddig legjelesebb modern magyar konzervatív – ha méltatójától, Halász Gábortól eltekintünk – egész életében br. Eötvös Józseffel viaskodott. Idejekorán fölismerte, hogy a Dessewffy grófok népszerűtlen aulikus konzervativizmusa kompromittálta a magyar High Tory eszményt, de Eötvös báró elméleti munkássága és kultuszminisztersége Lord Acton és von Humboldt eszményeitől Mill utilitarizmusa felé csúszik, jobbról balra. Asbóth szerint Eötvös magasztalt emancipációs politikája folyvást a paternalisztikus beavatkozás jegyében erőszakolt reformokat, olyannyira, hogy pl. a sajátos hagyományoktól idegen, modernista-eretnek teológiát kényszerített a magyar zsidóságra, héber „zsinatot” szervezett, az állam és az egyház elválasztásának „Kulturkampf”-ját az oktrojált merev felekezeti hovatartozás jegyében „oldotta meg”. Asbóth idejében tiltakozott a modern kelet-európai etatizmus ellen. (Mellesleg: egyszer már meg kellene írni Döllinger, Lord Acton és a későbbi ókatolikusok küzdelmét az I. Vatikáni Zsinat ellen, konzervatív szempontból.) De aztán a liberális magyar etatizmus tekintélyelvű etatizmusnak adta át a helyét gr. Tisza István és br. Fejérváry alatt. Ellene a harc az avantgárd – „zsidó”, adysta – baloldalra maradt.

Az új magyar demokratikus csoportosulások többszörösen megszakított folytonossággal szembesülnek. Ráadásul hitetlen, szekularizált országban. Reakciójuk erre a franciás demokratikus elmélet, hol bibói, hol az ezzel valamelyest rokon Kis János-i emberi jogi alakban (sajnálatos, hogy Kis eddigi teoretikus főművére^[47] semmilyen érdemleges reagálás nem történt).

A magyar bolsevizmus implozív összeroppanása csak a szokott jakobinus reflexeket váltotta ki. Persze ezek a reflexek igen hatásosak és erőteljesek.

„Nehezebb egy forradalmat megvitatni, mint azt elindítani; és a státus sokkal inkább megrázkódtatik, midőn alaptörvényei az emberi ész nevében támadtatnak meg, mint mikor a szükség csapásai alatt töretnek szét.” (Guizot: Értekezés az angol forradalomnak története felett, ford. [gróf] Somssich Pál, Pesten, 1851.)

Ám ne szédítsen meg bennünket a siker. Az „emberi ész” igazára semmilyen döntő bizonyíték nincsen, és nem is lehetséges. Márpedig fontos lenne, hogy a rendszer ellenfeleinek igazuk legyen. Von Hayek írja a The Road to Serfdomban (London, 1944), hogy

„úgyszólván az emberi természet törvényének tetszik, hogy könnyebb az embereknek valamely negatív programban, az ellenség gyűlöletében, a jobbmódúak iránti irigységben megegyezniük, mint bármely pozitív föladatban”.

A „franciás” (amerikaias…) elvontság ezen nem segít.

A magyar szabadelvű konzervativizmus csak a „revolutio”-ban, saját „reprezentatív múltjának” föltámasztásában reménykedhet. Ha egyáltalán bármiben. A múlt században is polgári középosztály nélkül kellett bevezetni a szabad vállalkozást és a jogállamot. Most is. A századforduló kudarcában nagy szerepet játszott az avantgárd „ellenkultúra” radikális értelmisége. Ezt a katasztrofális szerepet most is eljátszhatja. De akkor a konzervatívoknak nem voltak nyugati szövetségeseik. Ma lehetnének. Nem volna sok értelme a Nyugaton csődbe ment kollektivista-szolidarisztikus szociáldemokrata etatizmussal helyettesíteni az autoritárius „létező” szocializmust. Márpedig az a demokrácia, amelyet ma majd mindenki javasol Magyarországon, jakobinus-szocialista, nem pedig szabadelvű demokrácia. Egyik válfajára jobban illik a nemzetiszínű pántlika, a másikra kevésbé. A hűbéri romantikus autoritarizmus néhány nevetségesen európaiatlan változata is újjászülethet. Nem közeledünk Európához, hanem távolodunk tőle.

A maroknyi új magyar konzervatív ezennel bejelenti különvéleményét.

A változások ütemét meghatározó, politizáló kisebbség konszenzusa, tudjuk, baloldali, s erre az ellenállás erkölcsi erejéből származó minden jogcíme megvan. A hagyományosan és szűklátókörűen „reakciós”, kispolgári tábor boldogan kiegyezett a korrupt és tekintélyelvű Kádár-rezsimmel, s ma is inkább „őrségváltásra” ácsingózik, mint szabadelvű demokráciára. Hozzá semmi közünk.

Ám figyelmeztetnünk kell mindenkit: az univerzalisztikus, száraz, racionális külszínű jakobinus demokratizmus emocionálisan nem kielégítő. Ezt a forrongó tömegek mindig és mindenütt heves és félelmetes nacionalizmussal pótolták ki.

A szabadelvűség persze elithagyomány, ma is csak az alakuló új („polgárosuló”) középosztály ideológiája lehet. Éthosza – szembeszegülés az intézményi kényszerrel – azonban mindenkié lehetne. Sokat szidtuk a Kádár-rendszer apolitikus átlagpolgárát. Nincs azonban számunkra fölemelőbb és magasztosabb, mint a cívis kiáltása: hagyjanak békén!

Minimumra szorított állam, jogbiztonság, a lehető legkevesebb szükséges közügyi aktivitás, a „militantizmus” bukása: ez volna jelenlegi erőfeszítéseink értelme. Nem Periklész és Desmoulins közvetlen demokráciáját, nem az anarcho-szindikalizmus szüntelen politizálását akarjuk. A Kádár-rendszer időleges sikerének az volt a titka, hogy – bár torzan, hamisan és őszintétlenül – lehetővé tette, hogy a magánember úgyszólván nyugalomba vonuljon a parancsuralmi mozgósítottság állapotából. Ebből nem a permanens forradalom a kiút. Elég négyévenként politikai izgalomba jönni. A politikai szabadság csak eszköz; eszköz arra, hogy időnk legyen művelni kertjeinket (s ehhez kertre van szükségünk), morfondírozni, ráérősen végigtöprengeni gondolatainkat (s ehhez gondolatokra van szükségünk), lassan elszopogatni borainkat (s ehhez cirfandlira és juhfarkra van szükségünk), végre végigolvasni polcon porosodó könyveinket (s ehhez, mint minden előbbihez, pénzre és szabadidőre van szükségünk).

A demokratikus fölgerjedés hatására a szellemi Magyarország butább és mucsaibb, mint valaha. A hatalmi cselszövények most sajnos csakugyan számítanak, ezért többünknek és többet kell visszataszító és alacsonyrendű dolgokkal foglalkoznunk. A valódi szabadság végeredménye, hogy a politika szűk térre szorul. Ez csalódást okozhat kockázathoz szokott harcosoknak, de annyi baj legyen. Jobb lesz, ha vitáink kevésbé lesznek célirányosak.

„A modern fizika – írja Milton Friedman (Free to Choose, 1980) – legalább annyira az eszmék szabad piacának terméke, mint a modern gépkocsi a javak szabad piacáé.”

Az eszmék és hordozóik megtalálják egymást, szellemi önérdeküket követve.

A modern konzervativizmus az európai történelem állandó, lustán gördülő belső ellentmondásának terméke, amelyet kurta metaforával így lehetne nevezi: a Biblia hellenizálása. Civilizációnk alapja, világos, föloldhatatlan feszültség: sosem fogunk véle dűlőre jutni. Mégis lehet emberhez méltó életet élni, habár a bűn s a lázongó ráció sosem juthat nyugvópontra.

A fölnőtt ember szkepszise, önkritikus érzékisége, elháríthatatlan, de a titokzatos eredetű hétköznap átélhetése végett sutba vágott borúlátása, dőre reménykedése mind-mind helyet kaphat a túl heves kérdezősködés nélkül tapasztgatott civilizációban. A nomád Mózes és a laboratóriumba zárt Arisztotelész ükunokáinak, jogunk van hozzá végre, hogy élvezzük rejtelmes következetlenségünk érthetetlen gyümölcseit.