Magyarországon úgy beszélnek a baloldalról, mint hajdan Atlantiszról vagy az Északnyugati Átjáróról vagy János Pap Országáról volt szokás suttogni: csitt, gyermekem, azt mondták a régi öregek, hogy volt ilyesmi, bár senki nem tudja, hol. Ha valaki valami jellegzetesen baloldali tartalomtöredékkel találkozik, hátrahőköl, szájára csapja rémült kezét, tenyere alól halk hörgés szivárog. A magyarországi értelmiség körében csak antiszemita jobboldal és filoszemita jobboldal található. A magyarországi politikában ez már bonyolultabb, ott etatista jobboldal, korporatista jobboldal és individualista jobboldal is van, s e jobboldalak között keresik a boldogtalan vándorlegények a baloldal nyomát, hogy aztán bottal üthessék. (Vö. még: T. G. M.: „Kétféle jobboldal”, Népszabadság, 2004. június 26.) A „baloldal”-nak csúfolt, piszkolt, gyalázott valami kivétel nélkül, minden egyes kérdésre konzervatív jellegű választ ad, minden esetben megmutatja, hogy nem az, aminek hírlelik, reflexszerűen a gazdagok, a hatalmasok, az előkelők, a status quo ante, a hagyományos intézmények, a fönnálló jogrend etc. mellett „áll ki”, minden esetben a régmúltból eredő hierarchia/rangsor mellett, az erős mellett a gyöngébbel szemben, a megdicsőülttel rokonszenvezik a meggyalázottal szemben, a nevetéssel a könnyekkel szemben.

Mindig, mindig, mindig a jól bevált, az időtől kézbe simulóra kerekített közhely mellett áll ki ez a valami az esetlenül érdes újjal szemben, s tágra nyílt, bámész szemmel nézi a varrógép s az esernyő találkozását a boncasztalon.

Ez a „baloldal”-nak nevezett valami mindig, mindig, mindig azt képzeli, hogy azok, akik – teszem azt – némiképp szánják a szegényeket, nem tudják, hogy – teszem azt – a béremelés növeli a termelési költségeket, ez megemeli a termékek árát, s ha a szegénypárti (hipotetikus) kormányzat nem akarja az inflációval elvétetni a béremelés értékét, s nem akar munkanélküliséget a megdrágult hazai termék miatt meggyarapodott importkereslet okán, akkor hitelfölvételre kényszerül, ezért nő az államadósság, ami csökkentheti a honi valuta értékét, ami exportrohamot válthat ki vagy kamatemelést… De ez a valami fontosnak tartja azt gondolni az egyensúlyvallás minden eretnekéről, hogy nem él a „való világ”-ban, a „való világ” ugyanis – ha nem tetszett volna sejteni eddig – a kompetitív egyenlőtlenség „való világ”-a, a robotizált/digitalizált szubjektummaradványok videojáték-utópiája, az eredeti egyéniségek ? summázataként ? létre tökélt konformizmus.

Majd hetven évvel ezelőtt így látta ezt a kitűnő és érzékeny társadalomtudós, Kecskeméti György (Szép Szó, 1937. március): „Megdöbbentő az egész baloldal szellemi tehetetlensége. S itt nem is a „nagy elméletek”, a komoly alapvetések hiányát fájlaljuk, hanem inkább a baloldal még meglevő szellemi pozícióinak belső ürességét. Ami „baloldali” hang a polgári közvéleményben még megszólal, a legtöbb esetben híjával van minden tágabb perspektívának. Egy fásult, napi hajszába beleőszült kispolgárság csip-csup panaszait, jelentéktelen háborgásait hirdetni: ez ma Magyarországon, kevés kivételtől eltekintve, a baloldali sajtó, a baloldali politika.” (A Szép Szó, s. a. r. Bozóki András, h. n. [Bp.]: Kossuth/Magvető, 1987. 205.) Mi változott?

Azt írja pl. a balközép olvasóilevél-író & publicista a környezetvédő/zöld mozgalmak belvilágáról: „Nagyon sokan, elsősorban félrecsúszott pályájú értelmiségiek ezekben a civilnek és zöldnek nevezett szervezetekben élik ki aktivitási, fontoskodási igényüket, amelyet a régi rendszerben csak pártgyűléseken, termelési és szakszervezeti üléseken, netán sportkörökben élhettek ki. Új rendszer, korlátlan beleszólási lehetőségek, ez az igazi demokrácia, az egyén diadala a többség ellenében. Különösen kellemes dolog az, ha jó szándékú, egyszerű emberek adófelajánlásait, és nem utolsósorban költségvetési támogatásokat is meg lehet szerezni, és így a fontoskodó akadékoskodást kvázi főállásban is lehet végezni!” (Élet és Irodalom, 2004. július 16. XLVIII/29. 6. lap.)

EBBEN MINDEN BENNE VAN.

Természetesen „a többség ellenében” fontoskodó lúzerek, holott maguk is „félrecsúszott pályájú” senkik, „jó szándékú, egyszerű [!] emberek”-en élősködnek. Az eccerű ember, „az utca embere”, „a kisember”, „Mari néni” a neomagyar embermegvetés ismert célszemélyei. „Valamit kezdeni kell az emberkékkel” – mondta, szokta mondani ismerősöm, az önkormányzati szakosztályi előadó az ügyfélszolgálati tapasztalatairól. „Az emberkéket” félrevezetik az akadékoskodó fontoskodók.

„Az emberkék”, a „való világ” emberkéi a közkeletű közírászat szerint ideologikus dumákra nem hallgató, pragmatikus, gyakorlatias „átlagemberek”, „kisemberek”, akik számára érthetetlen, követhetetlen a félrecsúszott pályájú értelmiségiek okvetetlenkedése, s akik természetesnek tartják, hogy a cél „a dilettánsok kizárása a hatósági eljárásokból” (ÉS, i. h.). Ezek „a dilettánsok” maguk a magyar honpolgárok persze. Az ÉS múlt heti levelezőjének igaza van abban a trivialitásban, hogy a környezetvédők olykor tévednek és olykor kiállhatatlanok, mint akármelyik elkötelezett vagy sajátságos embercsoport. De rá kell sütni a stigmát minden elkötelezett és sajátságos embercsoportra (vö. T. G. M.: „Leszbikus, zsíros hajú feministák”, Élet és Irodalom, 2004. július 9.), ahogyan mindig meg is teszik a „minden lében kanál” emberijog-védőkkel és szólásszabadság-aktivistákkal, „hazafiatlan” pacifistákkal és antimilitaristákkal, „korrupt” szakszervezetekkel (amelyeket mindig „érdekvédők”-nek nevez a szociálliberális sajtó, hiszen a GYOSZ és az Ipari és Kereskedelmi Kamara vagy az Orvosi Kamara vezetői persze nem „érdekvédők”, hanem a Szentlélek védelmezői), „életidegen” állatvédőkkel, élveboncolás-ellenzőkkel és vegetáriusokkal, „nőies”, „puhány”, „papucs” férfiakkal – mint e sorok írója -, akik főznek, mosogatnak, bevásárolnak, mosnak, teregetnek, pelenkáznak, mert fölfigyeltek arra, hogy a nők is elfáradnak és olykor más dolguk is akadhat a háztartáson kívül. Egy szó mint száz, tovább él Aczél György et. szelleme, aki élcesen tett különbséget „írók” és „aláírók” között, mert szerinte és a KB agitprop & művelődési osztálya szerint a másként gondolkodók (Andersdenkenden), az ellenzékiek, a protestálók persze félrecsúszott pályájú értelmiségiek. Ezt szokás mondani, igen helytelenül, Csurka Istvánra, ti. hogy azért műveli, amit mostanában művel, mert „kiírta magát”, elapadt az ihlete/tehetsége, ami akkor se volna érv, ha igaz lenne, ami egyáltalán nem biztos. Nem érvelünk, hanem kompromittáljuk az ellenfelet. Ez, ha nem is disznóság, hát malacság.

A pragmatikus, be nem dűthető átlagemberke az ÉS múlt heti levelezője és sok száz publi-zsurnaliszta kartársa szerint nem holmi „ideológiát” képvisel, hanem a „való világ”-ot. Mi ez a valóság, világosság és valóvilágosság? Semmi más, mint a produktivista paradigma, mind fordista, mind posztfordista változatában. Ez az iparosítás fölhalmozási alkorszakának korai modern világlátása, amelyben a természetes ember, a karteziánus homme moyen sensuel számára a természet, a külső, emberen kívüli természet értéksemleges (tkp. értéken túli, wertfrei) TÁRGYKOLLEKCIÓ, amelynek minden elemét tetszés szerint lehet fölhasználni a tudás és a közboldogság, közhaszon gyarapítására, a nyers társadalom pallérozására és í. t. A természetnek mint tárgykollekciónak az értékesítése (vö. földjáradék) csak úgy lehetséges, hogy társadalmi-civilizációs óhajainkat, passzióinkat épp úgy természetesnek tekintjük, mint a küszvágó csér vagy a tövisszúró gébics halk vágyait. Hogy ezt Rousseau után hogyan képes valaki intellektuálisan elkövetni, az rejtély. Mindenesetre elkövetik. Az emberi kreativitás csakugyan nyitott (open-ended), a természet azonban nem. Az meghatározhatatlan és indeterminált, hogy az emberiség pár milliárd egyede milyen gyorsan és mekkora kényelemben óhajt eljutni valamerre, de az nem, hogy a fosszilis nyersanyagok mennyisége véges. Ennek az ellentmondásnak a naturalizálása avval a filozofémával, amely szerint „A Zember Kocsit Akar És Punktum!” gügyén hangzik, de annál hatásosabb. A Zember nem természeténél fogva és természetszerűen Akar Kocsit, hanem az adott fogyasztási, műveltségi, lelki és piaci szerkezet nagyon is történeti, nagyon is mesterséges mivolta folytán és révén. Ez a mesterségesség magától értetődik, hiszen az életünk történeti, nem biológiai, ám a természetire vonatkoztatott. Ez a természeti pedig korlátja A Zember „fausti” Toyotát Akarásának.

Ki látja jobban ennek a „korlátosságnak” és a benne foglalt ellentmondásnak a lényegét? A zöld emberkék vagy az átlagemberkék? (Illetve az „átlagember” későpolgári konstrukciójának hitvallói.) A zöldek, mint följebb koncedáltam, nem tökéletesek. Az csakugyan bosszantó, habár igaz, hogy az ökológiai-demográfiai katasztrófa körülményei között majd’ minden energiaforrás (nukleáris energia, kőolaj, szén, víz, biomassza, sőt: a szél is, a szélkerék okozta aggasztó vibráció miatt) veszélyes, káros, problematikus, drága vagy ritka. Jó, ha van megnyugtató alternatíva, de a kritikus nem téved föltétlenül csak azért, mert nem nyújt ígéretes alternatívát, afelől sajnos még igaza lehet. Nem kizárt, hogy NINCS megoldás. Ez dühítő, de a zöldek és más balosok joggal mutatnak rá A Zember Aki Kocsit Akar civilizációjának köztudomású tényeire (és tegyük hozzá, hogy nem a mohó fogyasztó a hibás, Aki Kocsit Akar, hanem a profitmaximalizáló piac álnévre hallgató autógyártó és petrolkémiai lobbi, amely nem engedi az olcsó tömegközlekedés kifejlesztését): az éhező százmilliókra, a pusztuló városokra, az elsivatagosodásra, a globális fölmelegedésre, az elvadult vallási őrjöngésre és mindenoldalú rasszizmusra, a munkanélküliségre, a munkaintenzitás és a munkaidő egyidejű növekedésére, a jómódú országok fiatalságának teljes elhülyülésére és önromboló magatartására, a fegyveres bandák világuralmára (az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is „katonai vállalkozókat” és „hírszerző cégeket” alkalmaz Irakban és egyebütt: ezek hagyományos értelemben véve martalóc bandák condottierik vezetése alatt – és itt ne beszéljünk Afrika magánhadseregeiről…), a sajtó és a művelődés szétzüllésére, a funkcionális írástudatlanság hódítására a „fejlett” világban, a népbetegségek és járványok ijesztő terjedésére, intézmények halálára (házasság, egyházak) utód és örökös nélkül.

Akik ezt művelik és helyeslik, azok nem dilettánsok. Nem félrecsúszott pályájú értelmiségiek. Nem. Profik. Komoly emberek. Kiegyensúlyozottak, megfontoltak, megbízhatók, akár azok a mellényes, csokornyakkendős, cvikkeres, zsakettes, kamásnis, mandzsettagombos, óraláncos komoly urak, akik kirobbantották az első világháborút, szemben azokkal az excentrikus, bizarr, extrém figurákkal, akik sejtették, hogy vége lesz az európai civilizációnak, és látjuk, hogy vége is lett.

Amikor George Monbiot francia ötlet nyomán azt javasolja („Driving Into The Abyss”, The Guardian Weekly, 2004. július 16-22.), hogy a négykerék-meghajtású autószörnyetegeket, mint pl. a 7,6 tonnás Hummer H1-et, adóval kellene lekényszeríteni az utakról, energiatakarékossági és levegőtisztasági okokból, akkor biztosan nem eléggé fölnőtt. Hiszen A Zember Kocsit Akar. Kőlisztet okádó cementgyárat. NATO-lokátort a zöld dombjára. Vízapasztó erőművet. Génkezelt – mit is? Növényt? Nem biztos. A zöldek tévednek. A kapitalizmus nem tévedhet. Aki pedig botladozik, természettudományos ismeretei hézagosak, de mégse tetszik neki ez az egész – vagyis a honpolgárok, a nép egyik része, elkötelezett, riadt része -, az csakugyan dilettáns, szemben a józan szakemberekkel, akik elmagyarázzák nekünk, hogy miért illatozik úgy ez a szemétdomb, mint a tubarózsa.