A magyar helységnevek, köztük a kitalált nevek, amelyek a századeleji magyar elit történelemképét nyelvi megformáltságukban ikonként jelenítik meg, talán a legalkalmasabbak rá, hogy Nagy-Magyarországot magyarként mutassák.
Ami a volt gyarmattartók felől nézve visszamenőleges történelmi jóvátételnek tűnik, az a volt gyarmatok felől tekintve könnyen mások elnyomására szolgáló hatalmi legitimációvá válhat.
Az elismerés történetpolitikájának visszatérése kétségtelenül kihívás és nem veszélytelen, ezt már tudjuk a múltból, és erre utalnak a jelenlegi folyamatok is.
Három éves szakmai vitával, újszerű metódusokkal próbál a főváros méltó módon emlékezni a háborúkban megerőszakolt nőkre. A célok bár támogatandók, a kivitelezéssel kapcsolatban felmerülnek kételyek.
Az emlékezet a múlt újra- és újra elmesélésének folyamatában születik meg és él, és hatalmi kérdés, hogy a közvetlenül érintetteken kívül más is meghall-e bizonyos elbeszéléseket.
Azokra, akik a kitörésre úgy emlékeznek mint a magyar történelem hősies részét képző bátor cselekedetre, nem nagyon lehet mást mondani, mint hogy buták.
Sajnálatos, hogy 1989 – bár számtalan aspektusában szép és reménykeltő – tévút volt, bohózatként azonban kár lenne még egyszer megpróbálkozni vele.
Akkor a karácsony halált és szenvedést hozott a Hitler által „erőddé” nyilvánított milliós fővárosban.
A Sorsok Háza-projektet övező sűrű köd és személyeskedő perpatvar ismét csak bizonyítja: a második világháború óta a holokauszt emlékezete az európai politikai kultúrák állapotának egyik legérzékenyebb mércéje.
A forradalom hősének egyik utolsó, börtönből kicsempészett levelét közöljük.
