Az első választási nap évfordulója csak holmi ünnepélyes örömködésre kínál alkalmat, a második nap ellenben rákényszerít, hogy felidézzük hajdani csalódásunkat és azokat a töprengéseket is, amelyek a csalódást követték.
A boltban járva hallottam egy vásárlót arról beszélni, hogy ha ezt túlélik, máshogy akarnak élni: úgy fogalmazott, hogy „eldolgozta” az életét, kevés ideje volt a barátaira, a szüleire, és többé nem akar így élni.
A miniszterelnök bejelentette a gazdasági mentőcsomag második ütemét, de egyelőre sokan a vízben maradtak.
Most kezd csak derengeni, hogy amit örökké tartó „end-of-history” globalizációs idillnek láttak, az visszatekintve fenntarthatatlan adósság- és árbuborékok sorozata volt stagnáló reáljövedelmekkel, amit lehetetlen megismételni.
A koronavírus-járvány kapcsán jelentkező válság megmutatja, hogy mennyire rá van szorulva a centrum a periféria és a félperiféria rosszul fizetett és meg nem becsült vendégmunkásaira.
A válság kiváló alkalom a hatalom logikájának még nyíltabb, még obszcénabb, még vadabb érvényesítésére, a válság politikai tőkévé változtatására, a hatalom minden szintjén.
Extra pszichés terhelésnek teszi ki a diákokat a digitális oktatás és a járvány okozta veszélyhelyzet. Nagy nehézség lenne, ha ugyanolyan vizsgát kellene letenniük, mint elődeiknek.
Járvány ide, járvány oda – a melós dolgozzon. Ezt a munkavállalók is így gondolják: építőmunkás nem dolgozhat home office-ban. Ő vagy bemehet a munkahelyére, vagy éhen hal az otthon maradt gyerekeivel együtt.
A járványra adott társadalmi válaszok azt mutatják, hogy ha az embereket megfelelően tájékoztatjuk a veszélyekről, akkor hajlandóak akár radikálisan is változtatni az életmódjukon. Miért ne történhetne meg ugyanez a klímaváltozás megállítása érdekében?
Jobban meg kellene nézni, kinek osztogat ingyenpénzt a kormány.