Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Trianon, vagyis miért van elegem Magyarországból?

Nem Trianonról, inkább 1918. december elsejéről és következményeiről szeretnék beszélni, ugyanis ez az a mozzanat, amely az erdélyi magyarok számára a vélt vagy valós dominancia elvesztését jelentette. A napról, amelyen Erdély románsága nemzetként nyilvánította ki magát Ioan Raţiu híres mondatának szellemében: „Existenţa unui popor însă nu se discută, ci se afirmă”, „Egy nemzet létét viszont nem megvitatják, hanem kinyilvánítják”. Raţiut a Memorandum nevű jogegyenlőség-követelő nyilatkozat megszövegezésében vállalt szerepéért 1894-ben börtönbe csukták a magyar hatóságok, a 26 vármegye románsága pedig azon az emlékezetes december elsején közfelkiáltással határozta el Romániához csatlakozását.

Így történt az, hogy a független erdélyi román nemzet első közjogi aktusa valójában saját önfelszámolása volt, és a trianoni döntésig működő erdélyi román kormány feje, Iuliu Maniu később sikertelenül lobbizott Bukarestben a Kárpátokon inneni románság (etnikai) érdekeiért. Ezek az érdekek jogilag akkor már nem voltak értelmezhetőek – a király és az akkor hatalmon levő Nemzeti Liberális Párt (PNL) Erdély minél teljesebb mértékű Romániába tagolását tekintette céljának, az erdélyi román szociáldemokraták autonómiát követeltek Magyarországon belül, a polgári demokrata Maniu pedig a polgári demokráciában és alkotmányozó nemzetgyűlés során elfogadandó új román alkotmányban hitt. Ehelyett a PNL friss választási győzelme birtokában sietve és alkotmányellenesen verte át a parlamenten Nagy-Románia első alaptörvényét.[1] Maniu később, a román királyi pár gyulafehérvári megkoronázásáról is hiányzott.


Száz év elteltével rá lehet kérdezni, vajon politikai szubjektum-e az erdélyi magyarság, van-e bármiféle kollektív cselekvőképessége az őt érintő ügyekben. A rövid válasz az, hogy nem.

2020-ban fizikailag (még) Romániában, de mentálisan Magyarországon élünk. 2020-ban már javában zajlik egy olyan erdélyi magyar életvilág kiépítése, amelyet teljesen Budapest koordinál.

Sohanemlátott volumenű pénzek ömlenek Magyarország felől, de az erdélyi magyarság önállósága kisebb, mint 1918 óta bármikor. Az RMDSZ-modell (van egy proxy, aki helyettünk mártózik meg a balkáni román politika mocsarában és kijárja a jogainkat, hogy mi ne piszkoljuk be a kezünk) mellékhatásaként még mindig túl kevés a társadalmi, intézményes kapcsolódási felület a románsággal. Ugyanakkor 1990 után Magyarország és a magyar kormányok által vitt nemzetpolitika szerepe is egyre inkább felértékelődött – ebben a cikkben inkább ennek felderítésére koncentrálnék.

Ha volt a romániai államszocializmusnak pozitív fejleménye magyar szempontból, az az, hogy az erdélyi magyar kultúra két világháború között kialakult, jól megkülönböztethető arcéle (igaz, kicsit a romániaiság ideológiájába burkolva, és bőven felsőbb nyomásra is) fennmaradt és gazdagodott. Volt például egy romániai kiadó, amely magyar-, román-, és világirodalmat forgalmazott ma már elképzelhetetlen példányszámban, jó minőségben és ráadásul magyarul. Ma a Kriterion sikertörténete elképzelhetetlen lenne. Persze a 80-as évek intézményi kiéheztetése, és ennek a kényszerű belső világnak az élhetetlenre szűkülése után a Magyarországra való becsatornázottság kilépést jelentett a provincialitásból, és az egyetemes magyar kultúra, a „határokon átívelő magyar nemzet” eszményében létrejött valami felszabadító.

Mindeközben csak az sikkadt el, hogy ebben a közös és boldog magyar virtuális élettérben egyáltalán nem vagyunk egyenrangúak. A magyar nyelvű kultúra huszadik századi kényszerű többközpontúságát nem alakítottuk át valódi, önként vállalt polifóniává, hanem visszasoroltunk a szimbolikus Budapest, azaz Magyarország politikai, gazdasági és kulturális centrumának védőernyője alá.

Pár tendenciát sorolok csak fel. Az erdélyi magyar köznyelv Budapestről nézve regionalizmus. A magyar kultúra kodifikációját kevés kivétellel magyarországi intézmények végzik, aki „be akar futni” ebben a mezőben, nem kerülheti meg Budapestet. Az erdélyi magyar intézmények tartalmuktól kiüresedőben a centrum előretolt helyőrségeivé válnak, illetve munkaerőt termelnek a centrum számára. Tanulságos lenne megnézni az adatokat, hogy az erdélyi magyar középiskolák és magyar nyelvű egyetemi képzések után hányan folytatják Magyarországon, magyar nyelvű, kultúrájú stb. munkalehetőség híján. Románia elmúlt száz éve pedig szintén nem a többnyelvű és többszokású ország ideáljának felkarolásáról szólt. Enyhén szólva sem. A NER pedig ezeket a már megkezdett folyamatokat extrapolálja logikus következményeikig.


A NER külpolitikai szinten egy nyugat-európai centrumnak ellentartó közép-kelet-európai régióban és gazdasági tőkefelhalmozásban gondolkodik, és ennek a logikának rendeli alá a nemzetpolitikáját is. Az autoriter kapitalizmus logikája, amit ez képvisel, ugyanakkor lehetetlenné teszi, hogy bármiféle emancipációkísérletként, „szabadságharcként” tekintsünk erre a küzdelemre, hiszen ez nem más, mint szocializmust Mészáros Lőrincnek, kőkemény piaci viszonyokat mindenki másnak.

Ez a nemzetpolitika semennyire se járul hozzá deklarált céljához, nevezzük hát annak, ami: gazdasági és kulturális gyarmatosításnak. 2020-ban már semennyire sem palástolják, hogy hivatalos politikájuk a NER (leánykori nevén a magyar állam) hegemóniájának megerősítése Erdélyben (is).

A kormány sajtójában jelent meg nemrég ez a cikk, amely nem kertel:

„Reménykedni, hogy ennek a Bukaresthez tapadt politikai elitnek bármely része megérti a magyar követeléseket (…) teljesen felesleges. Az erdélyi magyarnak legyintenie kell, (…) majd teljes erővel forduljon Budapest felé. Nem szűkített értelmű erdélyi magyarként, hanem egyszerűen magyarként kell élnie, a Magyarországról kapott állampolgárság, útlevél, pályázatok birtokában. Meg kellene már végre értenie minden erdélyi és partiumi testvérünknek, hogy ők elsősorban magyarok, csak másodsorban Románia állampolgárai. Hogy csalfa remények helyett inkább forduljanak Magyarország felé érzelmileg és valóságosan is” (Szentesi Zöldi László, Demokrata)

Ismerve a magyarországi sajtóviszonyokat, sok okunk nincs kételkedni, amit a kormánysajtóban sugalmaznak, előbb-utóbb hivatalos álláspontként is megjelenik – ezúttal az, hogy azzal, hogy a magyar állam biztosítja számunkra az állampolgárság megszerzését, zavaró tényezőnek kezdi látni Romániához, Erdélyhez kötöttségünket is. Az erdélyiség nem váltja ki a magyarságot, sőt. De „csak” magyarként a sorsunk nem egyéb, mint periféria és gyarmatosítás.

Mit tesz a NER Erdélyben? Megpróbálja irányítani a kultúra, a sajtó és a vallási élet szegmenseit: egyetemeket alapít és/vagy finanszíroz (Sapientia, Partiumi Keresztény Egyetem, Protestáns Teológiai Intézet), ahol számára veszélytelen ideológiai mezőben szabályozhatja a tudástermelést. Sajtótrösztöt hoz létre (Erdélyi Médiatér Egyesület), felvásárolva az erdélyi magyar lapokat, még nehezebb helyzetbe hozva az amúgy is törékeny lábakon álló független újságírást. Kihasználva az egyházak kettős – lelki életet és egyszersmind magyar közösségi életet – szervező munkáját, elárasztja őket pénzzel és még inkább jobbra tolja az agendájukat.

Ma a kulturális élet a legfüggetlenebb szegmense az erdélyi magyar társadalomnak, viszont a ’89 utáni neoliberális logika itt olyan paradigmaváltást eredményezett, amely érdektelenné tette a szegmenst a NER számára: népszolgálat helyett a tudományos piacra termelés ideológiájának való alárendelés valósult meg, aminek természetes velejárója lett a kultúra osztályprivilégium jellegének fokozódása Erdélyben is. A nyilvánosságban a kultúrának ez a visszavonulása a városokba, a szélesebb erdélyi magyar néptömegektől való elidegenedése a „liberális” Kolozsvár – „nemzeti-népi” Székelyföld fals dichotómiájában csapódott le, más értelmezési keret nem lévén kéznél. A kultúra (és vele együtt a szociális szféra) visszavonulása által hagyott űrt pedig az egyházak töltik be, amelyeknek ilyen irányú tevékenységéről az urbánus erdélyi értelmiség ritkán és maximum lesajnálóan vesz tudomást – pedig csak az egyházak vannak jelen mint „magyar életet” formáló intézményi tényezők Erdélynek azon a bő egyharmadnyi területén, ahova az intézményes magyar kultúrának nem éri meg lemenni, és ami jóformán rajta sincs egy átlag erdélyi magyar értelmiségi mentális térképén.

Magyar szempontból ugyanis Erdély ma így néz ki: van Székelyföld tömbje, Partium, Kolozsvár és a közép-erdélyi városok vonzáskörzete, amelyeket lefed a jól-rosszul működő erdélyi magyar intézményrendszer. Van ezen kívül a szórvány, ahol változó méretű és kapacitású magyar közösségek élnek, de ezeknek a magyar nyelvű szocializációját az állami iskolák mellett egyedül az egyházak végzik – és van egy bő egyharmadnyi terület, ami szinte teljesen vakfolt, magyar szempontból „lakatlan” vidék.

Mindenesetre ma az, aki magyar intézményt vezet Erdélyben, nem rendelkezik a félrenézés luxusával, nem kerülheti meg a NER szereplőit. Ez a pártokra is igaz, hiszen a NER monopolizálta az erdélyi magyar politikát: belülről ette meg az RMDSZ-t, ami kényszerpályán politizál azóta is; néha zsarolja a viccpárt kategóriájába tartozó két másik képződménnyel. A Mathias Corvinus Collegiumon keresztül a NER a politikai utánpótlás képzéséről is gondoskodik; az erdélyi magyar vállalkozói réteget pedig fokról-fokról integrálta Magyarország felé.

A NER stratégái ’89 után elsőként ismerték fel azt, hogy a romániai magyarságot gazdaságilag kiéheztette az elmúlt száz év, a problémát pedig úgy „orvosolják”, hogy nemzeti tőkésosztályt hoznak létre Erdélyben is: a gazdasági támogatások (lásd Pro Economica alapítvány) egy jó része pl. a Csíki Sör Manufaktúránál landol.

Olosz Gergelynek, aki az RMDSZ NER-kézre játszását igyekezett előmozdítani, Budapesten most nem engedik el a kezét. A magyarországi cégek az etnikailag homogén Székelyföldön szinte kizárólagos befektetőkké váltak: CBA, Bayer Zrt. és alvállalatai, stb.

Infrastrukturális és szociális téren a NER egyre inkább átveszi a román állam helyét. Az egyházakon keresztül bölcsődéket, óvodákat hoz létre, iskolákat újít fel. Közösségi központokat hoz létre, illetve templomokat restaurál. Nincs olyan hónap, hogy ne érkezne arról hír, hogy a magyar kormány támogatásával templomépület újult meg Erdélyben. A profi foci erőltetéséről pedig ne is beszéljünk. A NER perverz nemzeti kapitalizmusa új szimbolikát hoz létre, saját vállalkozói körének termékeit avatja a nemzethez tartozás nem is annyira hallgatólagos kritériumaivá (igazi csíki sör, székely zászló, nélküled).

A NER abban az értelemben nem újító, hogy Erdély Magyarország irányába már több szinten is meglevő (értelmiség, magyar és román nemzetiségű vendégmunkások, határmenti régiókban élők) függőségét csak felgyorsítja. Ha a NER komolyan gondolná a nemzetpolitikát, akkor megerősítené az erdélyi magyar intézményeket, nem pedig függőséget építene ki Budapest irányába. Akkor utasítsuk vissza a magyar pénzeket? Szó sincs róla! Csak annyit kell pontosítani, hogy

Magyarország mindenkori vezetésének nem anyaországként van felelőssége Erdéllyel szemben. Ez a felelősségük ugyanis kettős: egyrészt a közös kultúra, másrészt a centrum-periféria viszony. Magyarországnak mint olyan helynek, ahova 1920 óta erdélyiek tízezrei vándoroltak ki[2].

(És Erdély a Monarchián belül sem volt Kánaán, még a fiumei vasútépítés is sokkal inkább prioritást élvezett). Mekkrora álom lenne, ha pl. a gazdaságélénkítő csomagok nem helyi kiskirályok zsebeiben landolnának, hanem mondjuk önfenntartó faluszövetkezetekében (ami minden autonómia és önkormányzatiság alapja[3], amúgy)? Vagy ha a Magyarországon kiadott könyvekből lenne köteles példány a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban. Persze a kultúrához és a tőkéhez való hozzáférés nem specifikusan erdélyi probléma. Amikor legutóbb arról írtam cikket, hogy Kolozsváron semennyire sem lehet beszerezni magyar nyelvű szakkönyveket, olyan informális választ kaptam, hogy hát, Pécsen sem lehet…


A tulajdonképpeni nemzetpolitika meg semmi más, mint a gyarmatosítás köré felépített ideologikus máz. A Petőfi-program, a moldvaicsángó-program részben hiányzó szociális fejlesztéseket végez el azokon a környékeken, ahol interetnikus környezetben, illetve szórványban élnek magyarok. Dicséretes a járulékos gazdasági-szociális felzárkóztatás, a román állam által elfelejtett intézmények fel- vagy újjáépítése, de drága áron jön ez: végső soron akarva akaratlanul a gyöngyhalászatot, a tömbmagyar környezetbe (vagy tömbmagyar gettókba) való integrációt segíti elő. Miért?

A magyar identitás ebben a nemzetpolitikai diskurzusban valamiféle szakrális, megőrizni való értékként jelenik meg – gyakran erkölcsi fölényben a román etnikummal és a román kultúrával szemben és ahhoz képest. A valóság valójában ennek pont az ellenkezője, hiszen

a magyar környezet gazdasági egyenlőtlenségeket, rosszabb munkaerőpiaci kilátásokat konzervál Erdélyben (köszi, román nemzetállam) – érdemes fellapozni azt a kutatást, amely szerint egy magyar munkakörnyezetben dolgozó erdélyi kevesebb pénzt visz haza, mint az, aki románokkal is dolgozik vagy már eleve román.

Ahelyett, hogy politikai, gazdasági és kulturális párbeszédet alakítana ki, a magyarországi import nemzetpolitika által forgalmazott magyarságkép kizárólag befele érthető és érvényes. Mivel mindenre vak, ami nem magyar, azt sem látja, hogy Erdélyben a magyar nyelvnek a magyar közösségen kívül semmilyen státusa, presztízse nincs. Székelyföldön kívül, ahol a magyarság abszolút többséget képez, szinte sehol sincsenek magyar nyelvű köztéri feliratok. A magyar nyelvű hivatali ügyintézés 20%-os küszöb felett elvileg biztosított (és ebből is kirekesztődik Kolozsvár több mint ötvenezer fős magyar lakossága plusz az ott tanuló durván tízezer magyar egyetemista), ugyanakkor az önkormányzatok számára ez többletköltségekkel jár, és nem teljesítése nem von maga után szankciókat.

Nincs magyar mint idegen nyelv tanszék Erdély egyetlen egyetemén sem, a magyar nyelvű képzés kifejezetten csak magyar anyanyelvűek számára van fenntartva. Szóval ez a nemzetpolitika elkerülhetetlenül csak a „sajátjaihoz” szól, és egyáltalán nem munkálkodik azon, hogy a magyarság szubaltern pozíciója megszűnjön interetnikus közegben a románsággal szemben. A magyarországi nemzetpolitika nem ismeri azt a szót, hogy interetnikus. Az egyetlen célja Magyarországhoz – az egyetlen helyhez, ahol magyar nyelven lehet boldogulni – csatolni az erdélyi magyarokat. (A NER nemcsak hogy Erdélyben nem támogatja a magyar-román dialógust, hanem a CEU-t is elüldözte, azt a helyet, ahol Trianon utódállamainak értelmisége tanult, románok, szlovákok, szerbek, akiknek így valamilyen jártasságuk, ismeretük keletkezett a magyar kultúrát, Magyarország társadalmát illetően.)

A NER nemzetpolitikája megerősíti a ’90-es években választott, mára tévesnek bizonyuló utat az erdélyi magyar oktatás tekintetében is. A Ceauşescu-rezsim előszeretettel hozott létre az integrálódást asszimilálódást szolgáló, vegyes tagozatú iskolákat, a magyar diákokat belekényszerítve egy minden szempontból román dominanciájú térbe. (Gyerekkoromban jártam ilyen iskolába, magyar etnikumú igazgatóval, aligazgatóval, az évnyitóról a kötelező vigyázzban végighallgatott román himnusz ugrik be és a kizárólag román nyelvű beszédek, román költők sora a falakon stb.)

Ezekre ’90 után az önként vállalt etnikai gettó, a külön magyaroknak létrehozott vagy újraalapított iskolák, a szegregált oktatási rendszer volt a válasz – erről most látszik, hogy zsákutca, ugyanis a nem csak etnikai, hanem gazdasági hátrányban levő erdélyi magyarság alávetett helyzetét egy-egy ilyen iskola léte konzerválja. Ezt hiába érzik jól a szülők, az értelmiség rájuk küldi a kultúrkommandót, ami polgári-nemzeti érvekkel igyekszik győzködni őket, hogy írassák a gyerekeiket magyar iskolába. Közben egyre-másra jönnek be a szegregált magyar oktatási intézmények gyengébb érettségi stb. eredményei. Ez persze nem kizárólag a NER hibája, mint írtam, a NER csak felerősít egy már eleve létező rossz tendenciát, de abban senki sem gondolkodott, hogy olyan vegyes oktatást kéne kiharcolni, ahol magyar és román egyaránt tanulhatja egymás nyelvét és nincs semmiféle államnemzet-, vagy államnyelvfetisizáló bullshitelés?

A NER nemzetpolitikája semmit sem mond a többes identitásúak, vagy azok számára, akiknek a magyarság csak egy komponens az identitásukból, nem használ semmit. Nem veszi figyelembe, hogy amíg a magyar nyelv nem válik értékelhetővé és elérhetővé a román lakosság számára ott, ahol egy településen élnek magyarok és románok, addig nem lesz „magyar jövő” sem.

Mindaddig, amíg a román nem egyéb, mint kellemetlen anomália ebben az egyenletben, amíg pl. románul is kommunikálni a magyar kultúrát méltóságon aluli, addig az összes hangzatos szólam szülőföldi megmaradásról stb. csak kamu.


A nemzeti diskurzus működtetése valójában elfedi („anyaország”, „nemzeti összetartozás napja”, „határokon átívelő nemzetegyesítés”) a fennálló egyenlőtlenséget erdélyiek és magyarországiak között (lásd az erdélyi gazdasági-, oktatási- és stb. migránsok helyzetét Magyarországon). Az erdélyi magyarok önálló ágenciájának el nem ismerése, illetve az, hogy normatív módon magyar csak magyarországiul lehetsz, minden erdélyi sajátosságod pusztán irritáló vagy éppen bájos színfolt, de sose konstituáló tényező, oda vezet, hogy 1. az erdélyit ez a nemzetpolitika és a NER által megteremtett exkluzív virtuális magyar tér megfosztja attól a többlettől és végsősoron valóságtól is, amelyet Románia kultúrája, viszonyainak ismeretei stb. képeznek; 2. az erdélyi a normatív magyar élettérbe becsatornázva mindig csak nem-normatívként, szubalternként és végső soron kizsákmányoltként jelenhet csak meg; 3. az erdélyiek elnyomott, kiszolgáltatott státusza Romániában is konzerválódik, mivel semmi kapcsolata nem marad az őt körülvevő, de nem magyar nyelvű valósággal.

Ez a folyamatos defenzíva és befele élés politikája. Legfőbb látható jelei a magyar párhuzamos társadalmak, ahol templomkertekben avatnak emlékműveket díszletcserkészek statisztálásával. A román hatalom úgy csavarta ki a köztérhasználat és reprezentáció jogát a kisebbségi magyarság kezéből, ahogy a Pásztorok jártak el annó néhány békebeli, múzeumkerti üveggolyóval. És mikor az állami hivatalosság-bullyk nyomában, ahogy szokás, a nemzeti ünnepnapokon végigparádéznak a városokon a román állam erőszakszervezetei, a magyar vezetők reflexből beejtőznek valahány kiscserkészt a templomkertekbe, hogy biztos ami biztos, ne hagyják elveszni Erdélyt.

Ahelyett, hogy vitát nyitnánk a jelenlétünket eltagadó közterekről vagy az elviekben minket is reprezentáló állam jelképeiről (és még inkább: a román etnikum számára láthatatlan, minket viszont folyamatosan érő strukturális hátrányokról, mint pl. a kriminálisan rossz román nyelvoktatás és ennek szerteágazó következményei), bemenekülünk zárt tereinkbe, virtuális Magyarországunkra és többségtudatunkba. Ha csak magunknak hőbörgünk, vagy valóságunkat feladva beássuk magunkat Magyarország politikai és kulturális lövészárkaiba, soha nem fogjuk tudni megbeszélni közös dolgainkat azokkal, akikkel elsősorban meg kellene: a románokkal, akiket szintén elnyom közös államunk.

Csak akkor jöhet létre az erdélyi magyarság politikai szubjektivitása, ha levetkőzi fals többség-tudatát és hagyja, hogy áthassa a kisebbségi helyzet egyetlen pozitív tapasztalata: az elnyomottakkal való empátia és cselekvő szolidaritás. Ez nem morális alapállás, nem szépelgés, holmi „impérium lélekben és igazságban”, hanem a mindenkori materiális szükségszerűségből való egyetlen lehetséges kiindulási pozíció.

Ha Erdély mint szó még egyáltalán jelent valamit politikailag, akkor jelentse egy olyan térnek a vágyát, ahonnan meghaladható mind a „magyar ország” mind pedig a „románok országának” az etnicizmusa. Paradox módon az erdélyi magyarság emancipációja arra ébresztené rá Magyarország és Románia fiktív többségeit, hogy ők már nem is többség többé, hanem szintén elnyomott kisebbségi csoportok, osztályok: vidékiek, cigányok, vendégmunkások, értelmiségiek stb. akiket egymással tartottak sakkban a nemzetállam paravánja mögött.

Száz évvel a trianoni diktátum életbe lépése után az a helyzet állt elő, hogy erdélyi magyarként nem csak a román, hanem a magyar államtól is el akarok szakadni. Romániába csak románul lehet integrálódni, magyarul pedig csak Magyarországra, és mivel a két ország érdekei egybeesnek a romániai magyarokat illetően, nem tud felépülni a magyar politikai szubjektivitásnak az a változata, ami nem magyarországi –ami ebből felépült, azt reggelre mindig lerombolták vagy összedőlt. Ha pedig ennek a szubjektivitásnak a megszólalási lehetőségeit keresném – románul beszélni magunkról és magyarul beszélni Romániában és Romániáról, magyarul beszélni olyan helyről, ami nem kizárólag magyar.

[1] – Az akkor hatályos román alkotmány szerint új alaptörvényt csak alkotmányozó nemzetgyűlés fogadtathatott volna el.

[2] – Trianon után konkrétan 400 ezer ember vándorolt az „anyaországba” a leszakadt részek felől, Erdélyből közel 200.000, többségükben közép- vagy afölötti osztálybeliek, tisztviselők, orvosok, értelmiségiek, arisztokraták. Csak a tendencia miatt jelzem, hogy ez milyen agy- és (humán)tőke elszívást jelentett 100 év alatt.

[3] – A két világháború között hatalmas volt a magyar szövetkezeti mozgalom szerepe, lényegében ezek adták a román szociáldemokrata választói bázisát is, vagyis a magyar munkások.

Címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd