Ha magáról az 1789-es forradalomról a lehető legellentmondásosabb historiográfiai narrációk vannak forgalomban, mint mondhatnánk történetének talán legforróbb témájáról, a „terrorról”?  Azzal a kijelentéssel, hogy a jelenségnek nincs a történelemtudományban elfogadott, valamiféle konszenzuson alapuló definíciója, alighanem nem különösebben lepjük meg olvasóinkat.

Balázs Gábor történész a forradalom évfordulóján az 1793 szeptembere és 1794 júliusa közti „terror” okairól és értelmezési lehetőségeiről, olvasatairól ír az esszéjében. Nézete szerint a „terrorhoz” (vagy helyesebben: terrorokhoz) a „rendkívüli állapot kultúrája” , illetve a külső és belső fenyegetettség nyitotta meg a kapukat. Miközben a forradalom radikalizálódása eredője volt a terrornak, nem szükségszerűen vezetett hozzá. Fontos szempontokat ad az „elit” és a „népi” terror értelmezéséhez is, valamint a terror kérdését az állam konszolidáció szempontjából is vizsgálja. Meggondolkodtató, hogy a „terror rendszere” a joguralom érvényre jutásához is hozzájárult.

Két olvasat

Az első, a klasszikus historiográfia irányzat leginkább a „körülmények elmélete”. Azaz e szerint az elmélet szerint a különleges idők rendkívüli intézkedéseket kívántak: a forradalom a külső ellenségektől és a belső ellenforradalomtól való megvédése kényszerítette ki a „terrort”. A külső fenyegetés tekintetében a „terror” a vereségekre való válasz, de egyben a későbbi győzelmek kulcsa is volt. Hozzátehetjük, hogy „forradalmi” háborúról volt szó, a társadalom teljes mozgósításáról egy ideológiai (sőt, főleg az angolok miatt, valóban „nemzetek közti”) háború keretében a haza és a forradalom védelmében.

Az így  felfogott háború (beleértve, amit a háborús erőfeszítések jelentettek a rekvirálásoktól a rekrutálásig) szerepét nehéz volna elvitatni a „terror” kialakulásában, ahogy a revizionista leírás teszi. François Furet vagy Mona Ozouf  kronológiai érveléssel próbáljak igazolni, hogy a külső veszély és a „terror” nem függött össze egymással, hiszen utóbbi éppen akkor erősödött meg, amikor a háborús győzelmek nem tették volna indokolttá. Érdemes ezzel szemben figyelemmel lennünk arra, hogy a háború hatásai nem epizódszerűen, hanem hosszú távon érvényesültek a forradalom radikalizálódásában és a patrióták lelkiállapotában. A kollektív képzeletvilág túlfűtöttsége aligha változhatott meg egy-egy győzelem hatására, a háború egy helyzet volt. A nép számára a forradalmi háború a zsarnokok elleni élethalálharc volt (hiszen a vereség az ancien régime visszatértét jelentette volna – ez jól tudjuk igaz volt, hiszen 1815-ben éppen ez történt): erre csak a belső ellenséggel való leszámolás, azaz a „terror” lehetett az egyedüli lehetséges válasz.

A belső ellenforradalom szerepe is mellőzhetetlen az eseményekben: a jelenség egyik szakértője a terror leírása során azzal a hasonlattal él, mintha a „ringbe csak az egyik bokszoló szállt volna be”, azaz a terror az ellenforradalommal való dialektikus kapcsolata természetesen nagyon is vizsgálandó téma, ha az előbbi magyarázatát keressük.

A klasszikus olvasat harmadik eleme arról szól, hogy a „különleges körülményeken” nemcsak az ellenfelek fizikai eliminálást kell értetünk, hanem jóval szélesebb értelemben is a „forradalom védelmét”, azaz a II. évben^[1] meginduló radikális, grandiózus társadalomátalakítás, a szociális reformok vagy a kulturális forradalom vívmányainak „kikényszerítését is” (másrészt, nem minden kényszer nevezhető egyszerűen „terrornak”).

Ebben is sok igazság van a városok élelmezését, a háborús erőfeszítéseket vagy dekrisztianizációt illetően: a „terror” nem (vagy nemcsak) ideológiáig motivált ámokfutás volt, hanem a forradalom radikális szakasza politikájának „ökle” is.

A klasszikus historiográfia talán utolsó nagy öregje, Claude Mazauric, fikarcnyit sem engedett ebből az olvasatból: a fenti „körülmények” magyarázatát kiegészíti azzal, hogy az 1793-94-es „terror” inkább kontinuitást, mintsem törést képviselt az 1789-es autoritások politikájával (mely gyakran „forradalmi” – a rendes jogrenden kívüli – intézkedések foganatosítását jelentette a forradalom ellenségeivel szemben); illetve a forradalmi kormányzat intézményesített terrorja leginkább a népi erőszak „racionalizálása” és ezzel korlátok közé szorítása volt (emlékezzünk Danton sokszor idézett szavaira:  „Legyünk szörnyűségesek, hogy maga a nép ne váljon azzá!”).

Mazauric véleménye szerint a „terror” alapvetően nem volt más, mint az új formája a régi római jogban meghatározott diktatúrának, melynek használatától egyetlen köztársaság sem fosztotta meg magát az antik Rómától a Mediciek Firenzéjéig. Így a „terror” nem specifikus karakterjegye a francia forradalomnak (sosem elegáns az áldozatok számlálása, de valóban úgy tűnik, hogy nem volt véresebb, mint más forradalmak, a korabelieket is ideértve), azonban kétségkívül bírt két eredeti jellegzetességgel. Egyrészt, a represszió főszabály szerint legális (noha „forradalmi”, azaz rendkívüli, ideiglenes) keretek között zajlott le; másrészt a terror „beszélt”, azaz indokolta és megmagyarázta önmagát.^[2] Ennek a hangja elsősorban kétségtelenül Robespierre volt, valószínűleg ez az oka, hogy tulajdonképpen máig ő a „terror megtestesítője”. Robespierre „magyarázta el” a „terrort” és kötötte politikai teóriához: a „terror” többé nem sans-culotte fenyegetőzés volt, vagy a radikális törvények „ökle”, hanem politikai elv, a forradalmi kormányzat működésének (egyik) elve.^[3] Ezzel nemcsak a forradalmi kormányzathoz, hanem tagadhatatlanul saját személyéhez is kapcsolta a „terrort”: a tények tekintetben bizonyára igazságtalan, de a fentiek értelmében nem megmagyarázhatatlan, hogy a „terror” a mai napig leginkább Robespierre hangján szól.

A másik, a revizionista olvasat véleménye szerint a „körülmények elmélete” egyrészt természetesen tévedés;^[4] másrészt pedig a terrorért való felelősség elhárítása és a felelősök mentegetése a „jakobinus” történészek részéről (utóbbi feltételezés aligha teljesen hamis). Furet szerint „a forradalmi aktivizmus mentalitásának karakterjegye” intézményesült a „terrorban”, a társadalmi regeneráció vágya, a voluntarizmus, a politikai akarat mindenhatóságába vetett hit. A végső felelős természetesen Rousseau és az általános akarat, ez azt is jelenti, hogy a „terror” alapmotívumai ott voltak már 1789-ben is, azaz Furet számára a terror a forradalmi ideológia része volt, az egész forradalmi elitet jellemezte a politikának jók és rosszak, hazafiak és árulók harcaként felfogott manicheus értelmezése.

Már Furet sem tagadta, hogy másik oldalról a „terrort” rendszernek, átfogó kormányzati politikának látta, ahol az lassan az elitek harcának és az egymással való leszámolásunknak normális eszközévé vált. Egyik tanítványa, Patrice Gueniffey a végletekig viszi mestere érvelését: számára a „terror” nem elsősorban politikai ügy volt, hanem a forradalmi politika egyik formája. Nem az ideológiatörténet része, hanem a politikatörténeté: nincsenek ideológiai okai (általános akarat, jakobinus erény stb.), nem is a körülmények magyarázzák (háború, ellenforradalom stb.) – a forradalmi dinamika produktuma (de nem kései jelenség: a forradalom kezdetétől ott vannak a felkutatható nyomai), ráadásul kivétel nélkül minden forradalom dinamikájáé.

Gueniffey a „terrort” a politikai játszma részének tekinti, az azt alátámasztó „erényt” porhintésnek: szerinte nem véletlen, hogy az erény mindig kizárólag a „terrorral” kapcsolatban került elő, sosem valóban a jövő cité-jéről volt szó – ez aligha igaz. A revizionista iskola (ideértve a téma másik klasszikusát, Bronislaw Baczkót is) nem látszik tudomást venni a „terror” egyik fontos aspektusáról: a kényszernek volt az egyik formája, mely a II. év radikális társadalom- és gazdaságpolitikáját, illetve egy egalitárius-harmonikus-regenerált Köztársaság elképzelését lehetővé tette.

Míg Furet szerint a „terrort” a francia forradalom politikai kultúrájának antinómiái okozták, a kezdetektől jelen levő illiberális potenciálok érvényre jutását a forradalom „megcsúszása” tette lehetővé; addig Gueniffey tézisével, mint általában, a revizionizmus eljutott a végpontjára: a „terror” minden forradalom, mint a történelmi változás partikuláris formája, szükségszerű terméke.

Felismerni a terrort

Még a két iskola szokásos harcát megelőzően is jellemző volt, hogy Thermidortól kezdődően minden korszaknak megvolt a saját paradigmája a „terrorról”. A fentebb bemutatott két nagy olvasat is ideológiai retrospekció volt, ráadásul az adott korhoz kötődtek. Korabeli tétjeik erősen jelentőségüket vesztették,

de még nagyobb baj, hogy általuk alig lehet ráismerni az eredeti jelenségre, azaz a „terrorra”.

A klasszikus olvasat olyan harcosan volt kénytelen visszautasítani 1789 és 1793 szétválasztását, ahol a II. év, különösen a „terror”, a forradalom durva „megcsúszásának” tűnt, hogy mindez lehetetlenné tette a „terror” dinamikájának pontos elemzését. A revizionizmus esetében, mivel a „terror” kialakulása ideológiai/történeti fatalitás volt a forradalomban, ezért lényegében lefolyása, története nem tételeződött különösebben érdekesnek; vagy másképp szólva: a forradalom történetében lényegében minden jelenség a „terror” felé vezető egyik lépcsőfoknak értékelődhetett. A két narratíva egyre sterilebb vitájában elveszett magának a vizsgált jelenségnek a történetisége, a történészek imamalomszerűen ugyanazokat az érveket ismételgették, egyre kevesebb hozadékkal.

Az eddig uralkodó két paradigmában közös elem volt a terror elkerülhetetlenségének feltételezése: a kényszerítő körülményekről már igen sokat tudunk (lényegében ez a forradalom története), de nem „a terror szintjének a vizsgálata a forradalom genetikai kódjában” az érdekes történeti probléma, hanem inkább a különböző politikai döntések és az egymást követő események következményei, azaz a „terror” története.

A „terror” a forradalom históriájában egyszerre törés és kontinuitás, vitathatatlanul a nagy esemény elválaszthatatlan összetevője, de nem az előre elrendelt végzeté.

Arra is érdemes figyelemmel lennünk, hogy a forradalomban radikalizálódás minden eleme nem feltétlenül a „terror előszobája” (ahogy legtipikusabban Gueniffey említett könyve meséli nekünk); az önmagát magyarázó történet helyett valamiféle „lecture génétique” ajánlott: mikor „intézményesült” (értve ez alatt, hogy a forradalmi elit egy része az állami nyílt represszió politikáját választotta) az erőszakba forduló radikalizáció, és vált „terrorrá”?

Mint minden igen sokrétű jelenségről, a „terrorról” is elmondható, hogy bizony jóval pontosabb lenne többes számban használni. Mi a fogalom idézőjelbe tételével kívánjuk jelezni, hogy annak általános használta legfeljebb „metaforikusan” jelez egységet a sokféle jelenség, intézkedés, gyakorlat mögött. Visszatérünk még a történészek között is sok vitát kiváltó kérdésre, hogy létezett-e a „terror rendszere”, de mindenesetre a nagybetűs írásmódot valóban helyesnek látszik elhagyni, noha mindez termesztésen nem jelenti a jelenség konceptualizálása igényének feladását.

Másrészről azonban a „terror” elméletének és gyakorlatának szétválasztása elősegítheti a jelenség megértését, még akkor is, ha annak első teóriáját éppen az azt gyakorlatba ültetők dolgozták ki. Sőt, még a „terror” diskurzusa sem mutat egységes képet: nyilvánvalóan Robespierre vagy Saint-Just igencsak máshogy beszélt a „terror” jellegéről, okáról, értelméről, mint Marat, Hébert vagy a sans-culotte szekciók.

Hasonlóképpen különbséget kell tennünk a „népi erőszak” megnyilvánulási formái és a szó szoros értelemben vett „terror”, a politikai-jogi intézmények állami repressziója között. Némely, igen neves, történész igen egyértelmű álláspontot foglal el ebben a kérdésben: a „terror valódi természete a népi politika büntető, igazságszolgáltató, megelőző jellegű erőszaka”, melyet a különleges körülmények ráerőltettek („imposé”) a politikai elitekre”. Roger Dupuy koncepciójában az elitek a rendkívüli körülmények és a népi nyomás hatására csatlakoztak a terror szólamaihoz és gyakorlatához, de hamar megtapasztalták a hasznát a forradalom győzelemre vitelében éppúgy, mint a legitimációs erejét a sans-culotte-okkal való szövetség összekovácsolásában.

Ez nem változtatott azon a tényen, hogy a forradalmi elit vagy a forradalmi burzsoázia lényegében minden csoportjában őszinte és igen mélyen gyökerező bizalmatlanság és távolságtartó félelem övezte a népi erőszak megnyilvánulási formáit. Ám nem voltak vakok: jól látták, hogy forradalomnak a kezdetek kezdetétől nagyon is komoly szüksége volt a népre, nem ritkán annak erőszakos fellépésére is. Szilárd határra volt szükség a népi erőszakot illetően – meg kellett különböztetni egymástól a „helyes erőszakot” a vad barbárságtól (ekkor sem maga a nép barbár, hanem hiszékeny, azaz félrevezetett). A „terror” sok tekintetben ezt szolgálta: kezeskedett érte, hogy az erőszak kontrollált legyen, hogy a „nép (immár a forradalmi törvényszékekben testet öltő) ökle” jó helyre sújtson le.

A „terror rendszere” egyrészt az egyetlen hatékony eszköz volt a népi erőszak megállítására; de nem kétséges, hogy az „állami terror” a magasabb szintre emelt, legalizált formája is volt a spontán terrornak, amelybe a gyökereit is eresztette.

Azaz a „terror” a kétféle igény és akarat találkozásának eredménye volt: lentről, a népi politika hagyományos erőszakos igazságszolgáltatása találta meg a párját fent, a patrióta elitek politikájában, amelyek egyre nagyobb kedvvel használták annak gyakorlati és szimbolikus erejét az egymás közti és az ellenforradalom elleni harcban; illetve a nép „regenerációja” érdekében. Majd végezetül Robespierre és társai éppen a nép feletti dominancia eszközévé változtatták, hiszen a „frakciókkal” való leszámolás sok tekintetben a népi mozgalom nagy szószolói (Danton és Hébert) eliminálását is jelentette.

Másik oldalról, a téma egyik szakértője, Jean-Clément Martin egyenesen inkább a „polgárháború” kifejezést ajánlja a „terror” helyett. Egyébként a szerző a „terror rendszere” elképzelés legélesebb kritikusa is. Szerinte nem „állami terrorról” volt szó, hanem éppen ellenkezőleg, a helyzetre a „défaut d’état” (az állam hiánya) volt jellemző, ez adott lehetőséget a helyi, személyes és kollektív konfliktusok lefolyásának. Az ezt követő, magyarázó ideológia és az erőszak „fenti” elszabadulása inkább a következménye, mintsem az oka volt a „terror” (vagy inkább, az erőszak) elszabadulásának. A forradalmi állam inkább „megfogni” igyekezett a polgárháborús erőszakot, átvéve a represszió gyakorlójának szerepét, de ki is zárva az abban való részvételből a népi rétegeket. Mindenesetre Martin szerint a „terror” sohasem volt a forradalmi kormányzat szisztematikus politikája: a gyakran inkoherens központi intézkedéseket ráadásul igen csekély hatékonysággal valósítottak meg a helyi gyakorlatokban.

Így a „terror napirendre tűzése” 1793 szeptemberében éppen a népi mozgalom korlátok közé szorítását célozta, a „terror” inkább a népszuverenitás és a bosszú „domesztikálását” volt hivatott szolgálni. A Konvent, azaz a törvényhozó nemzetgyűlés, tulajdonképpen lefordította a nép érzelmeit a forradalom nyelvére, a „terror” voltaképpen a nép érzületének jogi formába öntését és kordában tartását jelentette.  A „gyanúsak” elleni törvény (melyben a történészek egy része a teljes őrület jeleit látja) egyrészt a gazdasági törvények (spekulánsok, harácsolók elleni fellépés, az ármaximálás) betartatását, másrészt a vérfürdő erőteljes mérséklését szolgálta. Utóbbiban nem is volt sikertelen: a börtönök ugyan megteltek, de a guillotine alig működött.

Állam és erőszak

Nem egyszerűen a „következmények elméletéről” van szó ezekben a leírásokban – de azért nagyrészt arról. Igazságtartalmukat is nehéz lenne vitatni, azaz a népi képzeletvilág, a kollektív pszichózis, az érzelmek alig tagadható szerepet játszottak. A pánik, a félelem (tény, hogy a legnagyobb „terroristák” maguk is terrorizáltak voltak), az összeesküvések állandó jelenléte,^[5]. a gyanú kultúrája (majd ebből következően a leleplezésé) mind az erőszak terjedése felé mutattak.

Ebből a szempontból, és ez teljesen elkerüli a jobboldali történészek figyelmet, a „terror” az új állam konszolidációjának a része volt – ez magyarázza, s nem a forradalom „teljes őrülete”, hogy a terrornak két jól körülhatárolható csoport volt az első számú áldozata: az ancien régime privilegizált rétegeinek képviselői vagy azok támogatói, de másrészről a „veszélyes osztályok” is (azaz a népi rétegek). Sőt, talán még egy lépéssel is tovább mehetünk: elismerjük, hogy igen furcsán hangzik, de

a „terror rendszere” a joguralom érvényre jutásához is hozzájárult.

Szemben a spontán népi erőszakkal, a „terror” állami rendszerében minimálisak voltak a személyes bosszúállások és visszaélések; a felmentéssel és szabadon engedéssel záruló szép számú ítélet legalábbis azt mutatta, hogy az eljárások nem voltak teljesen formaságok; míg a kiépült rendszer egyben meg is szüntette a népi igazságszolgáltatás gyakorlatát, azaz helyreállította az erőszak állami monopóliumát.

De a „terrorban” csupán a népi erőszak domesztikálását látó olvasatok egyoldalúsága is igen szembeötlő; ezeket a legkritikusabb szavakkal David Andress, a forradalom „népi történetének” éles szemű szerzője illette. Számára a „terrorban” nem a népi erőszak becsatornázásáról volt szó, hanem inkább a különböző politikai szereplők harcáról a legitim hatalom meghódításáért és egymással rivalizáló kollaborálásuk az állami erőszak kialakulásában, terjedésében és radikalizálódásában.

Azaz nem a népi-, hanem az állami erőszak a „terror” legfontosabb karakterjegye: a vidéket terrorizáló forradalmi hadseregek tagjai lehet, hogy sans-culotte-ok voltak, de egyenruhát viseltek, s a Konvent által kodifikált jogkörökkel bírtak, azaz az állami autoritást képviselték; a „terrort” a gyakorlatban lebonyolító forradalmi bizottságok a Közbiztonsági bizottság tisztviselői voltak; a missziós képviselők a törvényhozás hatalmát reprezentáltak – nem „népi terror” volt ez, hanem nagyon is állami.

A népi erőszak felerősített bizonyos tendenciákat, de aligha hozta létre a „terrort”, mely magának az államnak az egyre inkább erőszakos karakteréből következett.

Az „anarchisztikus terror” is mindig a forradalmi állam nevében történt, a végrehajtói arra hivatkoztak, maguk sem voltak függetlenek tőle, sőt, leginkább a képviselői voltak. A különböző politikai erők (melyek valóban mind a nép megtestesítőjeként hivatkoztak magukra, de ez nem jelenti azt, hogy az utókor történészeinek ezt el is kellene hinniük) harca járult hozzá alapvetően a „terror” kialakulásához – de maguk az állami struktúrák voltak erőszakosak, nem a spontán népi erőszak hívta életre a „terrort”.

Azaz talán érdemes valamiféle dialektikus viszonyban szemügyre vennünk a „terror” kialakulásában a „lenti” és a „fenti” dimenziót.

Az 1793-ra kialakult „style politique paranoiaque”, a társadalom alsóbb rétegéinek érzelmei, félelemei, dühe, gyanakvása, bosszúvágya lassan megfertőzte a forradalmi elitet is: lényegében ez egy 1789-től elinduló folyamat volt, de 1793-94-ben kulminált és szintet lépett, mindenki egy ördögi körben találta magát, amely nagyban hozzájárul a „terrort” lehetővé tévő mentális struktúrák kialakulásához (távolról sem csupán a népi rétegek körében). De nem kétséges, hogy nem csak erről volt szó.

A forradalmi kormányzat 1793 telére valóban belátta, hogy a „népi terror” a politikai társadalom szétverésével fenyegetett: a forradalmi hadseregeket megfékezték, a missziós képviselőket, sőt a helyi önkormányzatokat is a Bizottság alá rendelték, kodifikálták, hogy léteznek rendes törvények („lois ordinaires”), illetve forradalmi (azaz rendkívüli) törvények („lois révolutionnaires”) – utóbbiak a forradalom külső- és belső védelmét („surêté générale”) és a köz üdvét („salut public”) érintették, bár sosem volt pontosan meghatározva, hogy ez mit is jelent pontosan.

A terror mint kormányzási eszköz

Ezzel indult el a „terror” második korszaka, melyben a „körülmények” jóval kisebb szerepet játszottak: a „terror” a forradalmi elit számára aligha volt előre eltervezett politikai eszköz, de hamar igen hasznosnak bizonyult és bizony egyre gyakrabban fordultak hozzá. Továbbra is a radikális forradalmi program eszköze volt, de egyre inkább „istrumentum regni” is, azaz a politikai harcok lezárásának a lehető leghatékonyabb (és legcinikusabb, hiszen a forradalmi elit egy csoportjának hatalmát azonosította magának a forradalomnak a túlélésével vagy éppen a „nép üdvével”) eszközévé vált.

Másrészt az állandó rendkívüli állapot kontextusában az összeesküvések és azok leleplezése az elitek kezében a „terror” legfontosabb indoka lett, miközben tagadhatatlanul hatékony kormányzási módszer is volt: a közvélemény befolyásolásában is jelentős szerepet játszott, hogy a nehézségeket egyének vagy csoportok aknamunkájának tulajdonították.

Mindez „alulról” is igaz volt: a sans-culotte retorikában és gyakorlatban „a városok szegényeinek élelemmel való ellátásának politikája jó és gonosz kozmikus drámájává vált”. Prózaibban szólva: ez a retorika az ellenforradalom elleni harc terepét (azaz összeesküvések felszámolásának szükségességet), az emberi jogok (a létezéshez való jog) kérdését, a köztársaság túlélésének problémáját faragta a „kenyérkérdésből” – a sans-culotte-ok által követelt „terror” számukra az önvédelem alapvető eszközének számított, de ez a retorika a „terror” diskurzusának is fontos összetevője volt.

A „terror” követelése is egyre inkább a hatalmi harc részévé vált, mindez egyre távolabbi kapcsolatban volt a nép érdekében folytatott politikához szükséges repressziótól: sőt, gyakran az utóbbi eredménytelenségét leplezte; a célja a politikai küzdelemben való „ráígérés” mellett a nép figyelmének elterelése lett. Mindez azzal a következménnyel is járt, hogy valamiféle „önmagát pörgető” jelenséget hoztak létre azzal, hogy a szociális problémákra kizárólagosan politikai válaszokat kerestek – ez minden bizonnyal a forradalmi politika konstruáló tényezője volt évek óta, de most a „terror” egyik fontos előidézője is lett.

A „terror” mindkét, „a lenti és a fenti” oldalról a „terror” az élcsapat és a tömegek kapcsolatának a „drogjává” vált: 1793 nyarán-őszén a nép nyomására megjelent az árnyéka a falon, majd lassan a nép az elit egy részével való közös hitvallása legfontosabb elemévé vált. Utóbbi pedig, belátva alapvető tehetetlenségét is a jelenség egyszerű megszüntetését illetően (és egyre inkább „rákapva az ízére”), interpretálta, ideologizálta, ebben az értelemben rendszert csinált belőle – innen a kortársakra is jellemző érzés, hogy „belecsúsztak” a „terrorba”, amely egyszerre volt nem választott fátum, de „kötelesség” is a forradalom védelmében.^[6]

Nem kétséges, hogy „felülről” 1794 tavaszára lényegében a politikai harcok különösen erőszakos formája lett a „terrorból”: a „frakciókkal” való leszámolásban a kényszerítő körülményeknek legfeljebb minimális szerepet tulajdoníthatunk. A „terror” a politika folytatása volt immár más eszközökkel, a hegemóniáért való harc lehető legradikálisabb formája, melyet paradox módon még élesebbé tett, hogy a harcban álló csoportok nem konkrét társadalmi érdekeket, hanem inkább absztrakt elveket látszottak képviselni.

Végül a „nagy terror” 1794 tavaszán az ún. prairiali törvényekkel indult el: a főszereplő ebben már nem a nép, hanem a forradalmi kormányzat volt. Maga a „terror” most először koherenssé tett elmélete sem beszélt többé az ellenforradalom vagy a külföld elleni harcról (a „következmények teóriájából” így legfeljebb a radikális átalakulás eszközeként felfogott „terror” lehet érvényes), hanem „a bűn és a korrupció” elleni küzdelemről, a „társadalom megtisztításáról az új Köztársaság valódi megalapítása” érdekében.

„Prairial” így nem is hadüzenet, hanem inkább maga a halálos ítélet volt a berendezkedő köztársaság, a szabadság földje ellenségeinek. A „terror” valóban magasabb sebességre kapcsolt, megindultak a „par fournées” (csoportos) ítéletek és kivégzések, de ez nem (csak) az „irracionális őrület” jele volt, inkább az ellenforradalom elleni („a szabadság ellenségeinek” megsemmisítése értelmében) harc élesedéséé. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy ez valóban nem csupán politikai manőver volt: az áldozatok megoszlásában egyértelműen erősödő, ha nem is mindent megmagyarázó „osztályszempontokat” vehetünk szemügyre. A „nagy terror” alatt a körülbelül 2600 áldozat több mint negyede volt nemes, 10 százalékuk klerikus, 28 százalékuk felső középosztálybeli (hivatalnok, szellemi foglalkozású…), harmaduk artisan vagy munkás, s kevesebb mint 4 százalékuk paraszt. Eddig a Concorde központi terén működött a guillotine többnyire közismert áldozatokkal, most a város legszélén (a Place du Trône-Renversé-n, ma: Place de la Nation) ismeretleneket, csoportosan hordtak a vérpadra – valóban inkább valamiféle tömeges (hangsúlyosabban „osztályalapú”) tisztogatás képét öltötte magára a „terror”.

Sosem elegáns az áldozatokat számolni, de ha a „terrorról” szólunk, kénytelenek vagyunk számokról is beszélni. Az amerikai történész, Donald Greer tulajdonképpen nagy vonalakban meghatározta a „vulgátát” a kérdésben bár a részleteket illetően viták folynak): megközelítőleg 17 ezer embert végeztek ki a forradalmi törvényszékek ítélete alapján, 10-12 ezren haltak meg az ítéletükre várva a börtönökben, nagyjából ugyanennyire tehető a mindenféle jogi eljárás nélkül kivégzettek száma.^[7]

Sokszor hangoztatott (elsősorban a „terror” irracionalitását, mély őrületének alátámasztását szolgáló) meglátás, hogy „a forradalom inkább pusztította el a híveit, mint az ellenségeit”, melynek a legfőbb bizonyítéka az volna, hogy az áldozatok relatíve kis része volt nemes (vagy egyházi személy). Ez kétségtelenül így van, de egyrészt az ellenforradalom elleni fellépés természetszerűleg nem volt „osztályszempontú” (talán a „nagy terror” bizonyos aspektusait leszámítva), másrészt jelenség azért nem megmagyarázhatatlan.

A kézművesek, kétkezi dolgozók, kiskereskedők magas aránya (31 százalék az összes áldozat között) elsősorban Lyon és Marseille városi lázadásával magyarázható; a parasztok meglepően magas számát (28%) a vendée-i forradalmi törvényszék működése teszi érthetővé. Az is figyelmet érdemel, hogy noha a nemesek (8%) és az egyháziak (7%) aránya a fentiek miatt az összes áldozat között alacsony (mindenesetre így is sokkal magasabb, mint a társadalmi aranyuk), de azokon a helyeken, ahol nem volt tömeges lázadás a forradalom ellen, a fenti két társadalmi réteg a kivégzettek legfontosabb kontingensét adja (vannak olyan megyék, ahol csak nemesek és papok kerültek guillotine alá) – azaz az „ellenforradalom” elleni harc valójában igen racionálisan szedte áldozatait.^[8]

Elit és nép

A történelmi emlékezet (Balzac vagy Anatole France regényeivel alátámasztva) azt őrizte meg a korból, hogy hónapokon (de talán éveken át is) „Franciaország terror alatt élt” – ez azért elég mérsékelten igaz. Az áldozatok 52 százaléka Vendée-ben hunyt el, 19 százaléka Délkelet-Franciaországban (azaz főleg Lyonban, Marseille-ben és Toulonban, a föderális lázadás városaiban), 16 százaléka Párizsban, 13 százaléka pedig az ország többi részében.

Azaz a „terror” a nyugati országrészben volt jelen a Csatorna partjaitól Bordeaux-ig, Provence déli részében, Párizs és a Lyon környékén és a külháború miatt speciális helyzetben levő pár északi megyében. Ez a nagy aránytalanság könnyen magyarázható a politikai eseményekkel, de azt is jelenti, hogy

az ország fele lényegében igen kevéssé volt érintett a „terror” által:

10 megyében egyetlen kivégzés sem történt, 31-ben kevesebb mint tíz (és 32-ben kevesebb mint 100). A forradalmi törvényszék működése sem egyszerűen a „halálosztásban” merült ki: 1793 április és a „nagy terror” kezdete között a vádlottak mintegy felét mentették fel; a prairiali törvények után nagyjából az ötödüket.

A cinikusabb történészek a „terror” megszülető teóriájából nem sokat hisznek el: számukra inkább a „nagy terror” idejére vált egészen nyilvánvalóvá, hogy a forradalom megmentése helyett egyre inkább a szűkülő forradalmi elit túléléséről volt szó, amely fokozatosan vesztette el a támogatását a társadalomban. Ráadásul már nemigen voltak politikai ellenfelek, akikkel kompromisszumot lehetett volna kötni, ezért lényegében szabad volt az előre menekülés útja – innen minden politikai realizmus elvesztése, az ideológia uralomra jutása (vagy utóbbi által egyszerűen a nyílt represszió legitimálása). A lényegében kormányozhatatlan, destrukturált politikai társadalom valamiféle diszkurzív menekülési útvonalat keresett; ezt, mint mindig, Robespierre nyújtotta az erény és a terror bizarr párosával – de ez az egész teoretikus építmény igen távol állt a „terror” gyakorlati valóságától.

A mi véleményünk szerint a „rendkívüli állapot kultúrája” (és ennek pszichés – vagy „érzelmi” – következményei), illetve a külső és belső fenyegetettség nyitotta meg a kapukat a „terrorhoz”, miközben az ehhez szükséges kollektív mentalitás a forradalmi folyamatok eredője is volt. A forradalom radikalizálódása által kialakult jelenségek azonban nem feltétlenül a terror „előszobái”: nem kétséges, hogy ezen radikalizálódás és következményei nélkül nem lett volna „terror”, de előbbi folyamat saját eredettel és okokkal rendelkezik, nem csak a terror előzményeként létezett és nem is feltétlenül vezetett a „terrorhoz”.

A népi erőszak jelenségei és a népi nyomás az erőteljes represszió irányába a „terror” kialakulásának feltételei voltak, de nem kétséges, hogy a forradalmi elit választotta az állami represszió politikáját.

Terror és forradalom

A „terror” nem egyszerűen a népi erőszak „becsatornázása”, nem is a forradalmárok metafizikai őrülete, de nem is forradalmi törvények agresszív megvalósítása volt csupán, hanem leginkább az igen különleges helyzet eredője. A politika a forradalom révén valósággal berobbant a társadalom életébe, melynek ellentmondásait, konfliktusait nem volt képes valójában megoldani; mindez a hangsúlyos (nem ritkán közvetlenül is gyakorolt) népszuverenitás korában, ahol a fővárosban a népi mozgalom radikálisai különös befolyással bírtak. A forradalmi elit aligha volt abban a helyzetben, hogy a népi mozgalom (finoman szólva) erőteljes ajánlatait a „törvény erejének alkalmazására a nép üdve érdekében” visszautasítsa.

Főleg abban a helyzetben, amikor neki magának sem voltak más eszközei a kormányzásra. Szembeötlő például a terror retorikájának (és gyakorlatának) felhasználása a kormányzat részéről a munka világa elégedetlenségének kezelésére, elsősorban a létfontosságú hadiiparban: a munkahelyi agitátorok egyenesen „gyanúsnak”, azaz ellenforradalmárnak kerültek megbélyegzésre.

Nem elfelejtendő, hogy a forradalmi kormányzat hívei bizonyára kisebbségben voltak az országban: a „terror” okai között mindenképpen szerepet játszottak egyszerűen az erőviszonyok; a represszióval való (vagy udvariasabban: a nép érdekében, de a nép többsége támogatása nélkül) kormányzás legkésőbb 1793 telétől kezdve nem csak választás kérdése volt. Kevésbé a kormányzás egy választott formáját képezte, mint inkább a hagyományos eszközökkel való kormányzás lehetetlenségéből következő szükségszerűséget.

Ebben a tekinteteben a „terror” inkább a forradalmi kormányzat gyengeségének volt a jele, a kormányozhatatlan kormányzásának eszköze, miközben a jakobinusok célja éppen az volt, mint 1791 óta minden kormányra kerülő politikai erőnek: a forradalom „befejezése”, azaz az új rendszer stabilizálása; a kormányzat mögött álló fogyatkozó tábor és az egyre repedező forradalmi konszenzus körülményei között – nem véletlen, hogy maga a sans-culotte mozgalom is egyre inkább a hatalmon levők hatalmon maradásának, nem a forradalom vagy a nép üdve megvédésének eszközét látta a „terrorban” (és erősen óhajtotta a felszámolását). Sok tekintetben, bármilyen paradox módon hangozzék is, a „terror rendszere” a jakobinus kísérlet része volt a forradalom befejezésére.

Mindenesetre, nem tűnik lehetségesnek a forradalmi „terrort” csupán politikai csoportok harcának különlegesen erőszakos eszközére redukálni: az azt alátámasztó ideológia, a „terror teóriája” (a köztársaság megalapítása, az erény kikényszerítése, a szabadság ellenségeinek megsemmisítése) valóban létező politikai célok és motívumok alátámasztásra szolgált: „erény és terror” összekapcsolása nem csak szemfényvesztés volt. A forradalom utolsó ciklusának lezárásáról volt szó: az erény uralomra jutásáról, azaz a természetjogok teljes érvényesüléséről a fraternális viszonyokra épülő társadalomban, melyből a terror révén annak ellenségei kizárattatnak.^[9]

Tagadhatatlan, hogy a „terror” (1793 őszétől bizonyosan) nem hatalmi visszaélések sorozata vagy népi erőszak volt, hanem

a hatalomgyakorlás speciális formája, azaz rendszer.

Nem ez volt a forradalmi kormányzat egyetlen arca (vagy másképpen: a „terror” rendszer volt, de a forradalmi kormányzat nem a „terror rendszere”), paradox módon ugyanebben az időszakban a népi részvétel formái vagy a politikai sokszínűség nem szűntek meg létezni, az egyenlősítő politikák pedig még lendületet is kaptak.

De ez nemigen változtat azon, hogy a „terror” az erőszak és a represszió intézményes rendszere volt: létezett, ha nem is különleges jogrendszer, de „forradalmi”, azaz rendkívüli törvények léptek életbe „a közbiztonság és a közjó védelmére”; több százezer „gyanúst” írtak össze, nem kis részük meg is járta a börtönt vagy házi őrizetbe került; leleplezésükre és elítélésükre speciális intézmények, a forradalmi bizottságok és a forradalmi törvényszék jött létre, melyek legalább több ezer halálos ítéletet hoztak (még akkor is, ha inkább a polgárháborúkra jellemző rendcsinálás áldozatainak tarthatjuk a kormányzat elleni lázadások utáni megtorlásokat).

Mindazonáltal,

a francia forradalom alatti „terror” nem a totalitarizmus előszobájaként értékelendő

(ennél a helyzet jóval bonyolultabb, mint talán sikerült megvilágítanunk), öröksége nem csak az állami, hanem a népi „terror” utókorra hagyott képében is erős nyomokat hagyott. A forradalom radikális szakasza (a nép és az elitek „koprodukciójában”) végeredményben a demokratikus szenvedélyt, a tömeges népi részvételt használta, integrálta és végül „terrorrá” degradálta; a II. évben a regresszív politika és a tagadhatatlan demokratikus erőfeszítések kéz a kézben jártak; míg a „terror” és az egalitarizmus sok tekintetben valóban szimbiózisban léteztek – ennek a dialektikának a megértése kiemelt jelentőségű. Nem utolsósorban éppen a forradalom hívei számára.