A közvélemény nemzetközi-atlantista, „diktatórikus vetélytársak” elleni küzdelmet szorgalmazó része erős kritikával illette Donald Trump kétértelmű nyilatkozatait Hszi Csin-ping kínai elnökkel és pártfőtitkárral folytatott, kétoldalú találkozóját követően. Ahogyan viszont arra a Council of Foreign Relations (CfR) elemzése is rávilágít, a megbeszélés nem az instabilitást, hanem éppen a stratégiai stabilitást növelte – igaz, az Európai Unió kihagyásával, avagy lényegi kiiktatásával.

Az elemzők felhívták a figyelmet arra, Trump május közepi, kínai látogatását jelentős geopolitikai vetélkedés és feszültségek előzték meg. Míg az év elején a Trump-kormányzat magabiztosan próbálta átalakítani a nemzetközi rendet – Venezuela elnökét elrabolta, a kubai szigetet körbezárta és Grönlandra vonatkozó megállapodást erőszakolt ki az európaiaktól – addig február 28. és a kudarcos iráni támadás után immár szerényebben, a nemzetközi konfliktusok tárgyalásos rendezésére törekedett a fő vetélytárssal, Kínával. A demokrata Biden-kormányzatot Trump a vélt Kína-barátság miatt sokat támadta, pedig Joe Biden mind a központilag vezérelt iparpolitikával, mind pedig Nancy Pelosi akkori képviselőházi elnök 2022-es, hirtelen tajvani látogatásával élezte a feszültségeket Peking és Washington között. Trump ennél keményebb fellépést ígért meg 2024-es kampányában, ebből a hevületből azonban mára kevés maradt.

A mostani kétoldalú találkozóra Trumpot elkísérték a hadiiparban is fontos szerepet játszó techvállalkozó Elon Musk és Marco Rubio külügyminiszter is. A látványos fogadtatás mögött viszont érdekes hangulatú, nem nyilvános, kétoldalú megbeszélés is meghúzódott.

Erről az amerikai fél szűkszavúbban számolt be, mint a kínai. Zongyuan Zoe Liu a CfR elemzője kiemelte, mindkét oldal megbeszélések utáni, hivatalos kommünikéjében szerepelt az állandó kommunikációs csatornák fenntartása és a „Kínai-Amerikai Kereskedelmi Bizottság” megalakítása, Vang Ji kínai külügyminiszter nyilatkozata viszont a megállapodásnak ezt a mondatát részletezte is, amikor úgy fogalmazott: a versengést „megfelelő keretek közé szorítják,” az Egyesült Államok pedig „figyelembe veszi a Kínai Népköztársaság stratégiai érdekeit.”

Liu felhívta arra a figyelmet, Trump és köre, akik hagyományosan a kínaiakkal szemben kihívó hangnemet használtak, most kölcsönösen előnyös pénzügyi-kereskedelmi kapcsolatokról írtak, Kína nyilatkozataiból viszont inkább az a kép rajzolódik ki, hogy Peking konkrét politikai keretmegállapodásként is értelmezi a május 14-15-én lezajlott megbeszélés eredményeit.

Ez azt jelenti, hogy Hszi Csin-ping a Richard Nixon és Ronald Reagan elnökök által már egyszer kidolgozott és Trump első kormányzati terminusa alatt végleg félbeszakadt diplomáciai enyhülés alapelveinek helyreállítását várja a második Trump kormányzattól.

Ennek legfontosabb jellemzői a „normális” szintű kereskedelmi, diplomáciai és politikai kapcsolatok újraindítása, a fegyverkezési és technológiai verseny kölcsönös megértésen alapuló koordinálása, és Tajvan kérdésének régi formula szerinti rendezése lennének.

A „régi formula” ebben az esetben azt jelenti, hogy az 1949-ben a kommunista seregek által el nem foglalt, és a hidegháborús, antikommunista nyugat által védelmezett sziget és az ott de facto megvalósuló Kínai Köztársaság polgári rendszere sértetlenek maradnak, de Tajvan ezek mentén függetlenségre sem törekszik: így az egy állam – két rendszer elve sértetlenül áll helyre.

Washingtonnak szüksége van Pekingre a háborúk lezárásához 

Minderről Trump elnök nem tett egyértelmű nyilatkozatot, de – mint azt a magyar Telex összefoglalója is kiemelte – a Kínával kritikus kommentátorok „némi riadalommal fogadták”, hogy az elnök nem volt hajlandó világosan megválaszolni a hazaúton azokat a sajtókérdéseket, amelyek arra vonatkoztak, teljesíti-e az Egyesült Államok a korábban kilátásba helyezett, fokozott fegyverszállításokat Tajvan felé. Az egyértelmű válasz elkerülése az atlantista sajtó szerint arra enged következtetni, hogy Trump Tajvan kérdésében „túl engedékeny” lehetett a gazdasági előnyöket ígérő kínaiakkal szemben.

De ezentúl is számos olyan vitás kérdés áll fenn Peking és Washington között, amelyre a mostani találkozó nem kínált végleges megoldást.

A CfR elemzője szerint világos például, hogy a Hormuzi-szorosban továbbra is, változatlanul fennálló energiablokád kérdésének megoldásához az USA és a nyugat számára elsősorban Kínán keresztül vezet az út. Ebben a kérdésben Kína óvatos, mérlegelő álláspontra helyezkedett. Csatlakozott ugyan az USA és Izrael azon, hivatalos politikai véleményéhez, hogy az Iráni Iszlám Köztársaságnak nem szabad megengedni, hogy nukleáris fegyvereket fejlesszen ki. A szoros megnyitásával kapcsolatos, a találkozót lezáró politikai nyilatkozat viszont Peking részéről óvatosabb volt, kiemelte, párbeszédre és tűzszünetre és végül béketárgyalásra van szükség a felek között. 

A következtetés egyértelmű: az amerikaiak úgy látják, katonai és politikai nyomásgyakorlásuk határát rég elérték Iránnal kapcsolatban, és a kínaiak segítségére van szükségük a krízis és az abból eredő, súlyos gazdasági válság megoldásához. Mindez mutatja azt is: a prognosztizált hidegháború objektív okok miatt elmarad. Az USA világhatalmi státusza ugyanis a Trump-korszakban végleg eltűnt, nincs annyi befolyásoló és nyomásgyakorló ereje sem Washingtonnak, sem az EU-nak, hogy legalább elhúzódó és befagyasztott konfliktusra kényszerítsék a Kínával szoros kereskedelmi kapcsolatokat ápoló Iránt, nekik kell kezdeményezniük a helyzet feloldását.

Eközben viszont Kína igyekezett elkerülni azt is, hogy az USA mellé álljon egy Teheránt elítélő politikai nyilatkozattal, visszafogottságuk azt jelzi, hogy ugyan a háború befejezése kölcsönös kínai-amerikai érdek, Peking nem szeretne aktív részese is lenni a krízisnek.

Ugyanilyen problémák állnak fenn az orosz-ukrán háború esetén is. Míg harminc esztendővel ezelőtt az USA és a NATO-szövetség diplomáciai és katonai ereje elég lett volna egy ilyen háború elkerüléséhez, mára a „soft power” és a katonai „hard power” eszközök sem elegendőek arra, hogy akár tartósabb tűzszünetre is rábírják Moszkvát. Trump és környezete beláthatta, ha és amennyiben még ebben a ciklusban áttörést kívánnak elérni az ukrajnai háború rendezését illetően, akkor az oroszok új és legfontosabb katonai és energiapolitikai partneréhez, Kínához kell fordulniuk az ügyben. Hszi Csin-ping és kormánya – miközben 2022 februárja óta, változatos módokon igyekszik segíteni az orosz katonai gépezetet – ugyancsak nem tartja érdekének azt, hogy a négy éve dúló háború ötödik évébe is átlépjen Kelet-Európában – de itt is óvatosságot kíván meg fellépése, nem szeretnék ugyanis Pekingben, ha Moszkvában úgy érzenék, Vlagyimir Putyin politikájába a kínaiak közvetlen módon is bele szeretnének szólni.

Az viszont ennyiből is világos, a kínai vezetés szívesen látná, ha a 2020-as évek nagy háborúi egy új nemzetközi rendet lefektető szerződés-sorozattal zárulnának le, amely a nagyhatalmak közötti viszonyrendszert tartósan működő módon is képes lenne kidolgozni, tehát olyan mozgásteret, amely a kínai nagyhatalmi és növekedési ambícióknak teret és időt hagy, az amerikaiakkal felvállalt konfliktus közvetlen veszélye nélkül. Eközben a gazdasági gondokkal szembenéző Trump-kormány azonnali, kézzel fogható eredményeket kíván felmutatni: ilyen lett végül a ritkaföldfémek kereskedelméről szóló „elvi megállapodás”, valamint az a kínai ígéret is, hogy a Boeing által gyártott repülőgépekből Peking a jövőben majd vásárolni fog. A kereskedelmi ígéreteket Trump azután az enyhülés és a világkereskedelem helyreállítására vonatkozó, politikai üzenetekké formálhatja át otthon – legalábbis reményei szerint.

Európára nincs szükség?

Liu megjegyzi, a kétoldalú találkozó elsősorban a szabályozatlan nagyhatalmi versengésből eredő, közvetlen, a világ békéjét veszélyeztető fenyegetés mérséklésére volt jó. A kétoldalú, és a két vezető személyén alapuló megállapodás viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nagyhatalmi versengés véget ért volna, „annak csupán mindkét fél új módozatokat keres.”

Akikről a megállapodásban egyáltalán nem esett szó, azok éppen az európaiak. Az Unióval és az általuk képviselt, multilaterális, nemzetközi szervezetekre épülő liberalizmussal kapcsolatos amerikai szkepszis Trump kormányának jól ismert politikája. Az EU tagállamainak gazdasági súlya – közismert módon – az olcsó orosz/eurázsiai energiaszállítás korszakának lezárulása és az ipar visszaszorulása következtében folyamatosan, fajlagosan csökken a világgazdaságban. Eközben Donald Trump második terminusa alatt ismét kilépett a WHO-ból, minimálisra csökkentette az ENSZ szerepét, és folyamatosan lebegteti a NATO leépítését, sőt, a németországi amerikai csapatok kivonását is.

Eközben a kelet-európai országokban már nem, vagy alig állomásoznak amerikai katonák. A 2025 augusztusi, alaszkai Putyin-Trump találkozó, illetve a 2026 májusi Trump-Hszi találkozó is egyértelmű jelzések: a jelenlegi washingtoni kormányzat a saját, háborúk utáni új, nagyhatalmi kiegyezésben egyszerűen nem számít többé az Európai Unió aktív közreműködésére. Így Kaja Kallas uniós főbiztos azon megszólalása, amely szerint az „amerikaiak, az oroszok és kínaiak” is Brüsszel ellen dolgoznak, egy „nem egységes Európáért” egyszerű, és igen sértődött segélykiáltásnak is hangzik az európai elit részéről, amelynek eddig éppen az amerikai „partnerség” biztosította globális pozícióját és fontosság-tudatát.