A közelgő választás hatalmas tétje nyilvánvaló közhely, ahogy az elmúlt hetek után az, a valójában hosszú évek óta tudható tény is közismertté vált, hogy a jelenlegi kormány változatos eszközökkel torzítja a választási folyamatot. Írásomban mégsem ezzel foglalkozom, hanem azzal, a zöld körökben időről időre felmerülő kérdéssel, hogy vajon egy sajátos szegmensből, a zöld politika, a környezeti szakpolitikák szempontjából milyen tényezőket érdemes figyelembe venni a szavazás kapcsán.

A magyar zöld politika elmúlt két és fél évtizede egy sajátos felemelkedés- és bukástörténet, amely sok elemében a magyar közélet általános dinamikáját tükrözi vissza. Ennek drámája önmagában is megérne egy hosszabb elemzést. A jelenlegi helyzet azonban zöld pártok választási részvételének hiányában alapvetően négy lehetséges utat hagy nyitva a zöld értékrendű választók számára. A szavazástól való távolmaradást, a Fidesz támogatását, a Tisza Párt beikszelését, illetve az egyéb pártokra és egyéni jelöltekre leadott voksokat. A továbbiakban a négy stratégia mellett és ellen szóló érveket vizsgálom.

A választási passzivizmus,

a szavazáson való részvétel elutasítása alátámasztható egyfelől a képviseleti demokrácia rendszerének általános kritikájával, másfelől a jelenlegi választási folyamat súlyos torzításaival is. Ezen túl hivatkozható a hiteles, elkötelezett zöld politikai erő hiánya a kínálati oldalon, a „kisebbik rossz” folytonos választásának elutasítása is. Mindezek nem állnak antagonisztikus ellentétben a rendszerkritikus zöld gondolattal, és változó intenzitással, de végigkísérték a zöld politika történetét Magyarországon és máshol is. Az utóbbi érvek vezettek a 2000-es években előbb az Élőlánc, majd az LMP megszületéséhez is.

A részvétel elutasítása elvi alapon, a képviseleti demokrácia fogyatékosságaira való hivatkozással, ugyanakkor a politikai döntéshozatal terepét teljes egészében meghagyja az opponált politikai erők és programok számára, lemondva az ökológiai gondolat politikai érdekérvényesítéséről. Egyéni életútként, életmódválasztásként respektálható álláspont. Közéletileg Magyarország mint politikai közösség szempontjából azonban irrelevánssá teszi képviselőit, eltávolítva őket közös sorsunk alakításának folyamatától – ami egyébként az egyéni életútválasztás szabadságára is negatív hatást gyakorolhat akár már rövid távon.

A jelenlegi választási folyamat torzulásaira hivatkozó érvek megalapozottak ugyan, de a rendelkezésre álló információk alapján biztonsággal állítható, hogy minden, a választás méltányos és igazságos lebonyolítását akadályozó kormányzati erőfeszítés dacára hosszú idő után valós választási helyzetben vagyunk. Olyan pillanatban, amikor szavazatunkkal reálisan befolyásolhatjuk, hogy ki alakítson kormányt a választást követően. A valós és hiteles zöld politikai erő hiánya, és ennek folytán a „kisebbik rossz” választásának kényszere ugyan sokunknak fájó realitás, de olyan adottság, amelyen jelen pillanatban nem, legfeljebb hosszabb távon lehet változtatni – amennyiben ennek jelenleg hiányzó feltételei megteremthetőek. A mostani helyzetben a részvétel ezen az alapon való kizárása annak is az elutasítását jelenti, hogy ezen feltételek későbbi létrehozatalához hozzájáruljunk. Összességében a választási passzivizmus az ökopolitikai szempontok közéleti érvényesítéséről való lemondást jelenti.

A Fideszre leadott voksok

a jelenlegi kormánypolitika folytatásának támogatását jelentik. Ezt az opciót három szempontból érdemes elemezni. Tágabb politikai, zöld szakpolitikai és a politikai reprezentáció lehetőségeinek szempontjából.

A tágabb politikai szempontrendszerben egyes közszereplők a Fidesz mellett szóló érvként hozzák fel a kormányzat szembenállását a globalizációs trendekkel, az Egyesült Államok szolgai támogatásának elutasítását, vagy az Európai Unió integrációjával szemben a nemzeti szuverenitás érvényesítését. A kormányzatot kvázi „globkrit” szervezetként ábrázoló narratíva szerint mind a korábbi baloldali kormányok, mind a Tisza Párt egyértelműen az erőltetett, kizsákmányoló globalizáció híve, és ebben biztosítanának csupán félperifériás kiszolgáló funkciót Magyarország számára, áruba bocsátva olcsó munkaerejét, természeti kincseit és környezeti állapotát. Bár ez a kritika jogos lehet, de a Fidesz ezen trendekkel szembeforduló szereplőként való felfogása teljes félreértésen alapul.

A kormány ugyanis nemcsak nem fordult strukturálisan szembe a globalizációs folyamatokkal, hanem azok egyik leglelkesebb kiszolgálójává vált az elmúlt másfél évtizedben. A helyi kis- és középvállalkozások rovására a globális (elsősorban német és távol-keleti) nagytőke vállalatainak betelepülését szorgalmazta és támogatta, minden korábban elképzelhetőnél agresszívabban bontva le a profitmaximalizálás útjában álló környezeti, munkajogi, munkavédelmi, adó és egyéb jogszabályokat.

Ahogy Scheiring Gábor közelmúltbeli háromrészes elemzésében elegánsan bizonyította, a Fidesz politikája még a globalizáció keretei között sikeres nemzetgazdaság kialakítására irányuló, kelet-ázsiai típusú fejlesztő állam kritériumaitól is nagyon messze áll. A hazai gazdasági szereplőknek nyújtott kedvezmények vagy az előtérbe tolásuk sehol nem illeszkedik egy átfogó fejlesztőállami koncepcióba. Ennek a politikának a hajtóereje nem egy globálisan versenyképes nemzetgazdaság kialakítása, hanem a nyers korrupció.

A globalizációnak Orbán nem ellenzője, hanem korrupt vámszedője és haszonélvezője. A Fidesz-elit paradox módon a holdudvarukban népszerű Bogár László és Drábik János által oly sokat ostorozott „komprádorburzsoázia” tankönyvi példájává vált, a helikopterező Rogán Antallal, a dubajozó Matolcsy-klánnal, az egész nép-nemzeti Louis Vuitton-szövetséggel.

Külpolitikai téren ma már világosan látszik, hogy a szuverenitáspolitika legfőbb célja kibúvókat keresni a jogállamiság, a demokrácia és az emberi jogok kapcsán, és ellenállni az autokratikus hatalomkoncentrációt korlátozó külső nyomásnak és aggodalmaknak. A magyar kormány lelkesen, fenntartás nélkül és szolgaian támogatja az Egyesült Államok, Izrael vagy bármilyen autokratikus rezsim nemzetközi jogot, nemzeti önrendelkezést, emberi jogokat és szuverenitást sértő lépéseit, ha azok a szabályalapú, multilaterális, liberális világrend lebontásához járulnak hozzá.

Az Európai Unióban pedig nem Magyarország, hanem Oroszország érdekeinek képviselőjeként lép fel, olyan konfliktusokat generálva, amelyek súlyosan sértik hazánk alapvető érdekeit, és legfeljebb Vlagyimir Putyin hatalmának megtartását szolgálják. A magyar kormány nem globalizációellenes vagy -kritikus, nem szuverenista és nem nemzeti. Szembefordulása a jelenlegi világrend egyes elemeivel vagy intézményeivel nem azok demokratikusabbá, elszámoltathatóbbá vagy igazságosabbá tételét szolgálja, hanem az együttműködő autokráciák, az „illiberális internacionálé” térfoglalásának útjában álló akadályok lebontását. Aki ezt nem látja, az vagy vak, vagy maga is ugyanezen mesterkedik.

A Fidesz környezetvédelmi politikájáról nagyjából egyöntetűen negatív véleménnyel van a hazai zöld szcéna. Hosszan sorolhatók a megbocsáthatatlan lépések, az önálló környezetvédelmi minisztérium megszüntetésétől, a zöld hatóságok névlegessé degradálásán át a politikai érdekek gátlástalan érvényesítéséig a környezeti szempontokkal szemben.

Mindebből környezetpusztító beruházások sora következik: a Balaton körbeépítése, a Fertő-tavi pusztítás, a gödi Samsung-gyár és az ország akkumulátor-gyarmatosítása. Az erdők faanyagforrásként való kezelése, a természetvédelem meggyengítése, a vadászati lobbi mindent elsöprő, pöffeszkedő uralma. A megújuló energiaforrások terjedésének akadályozása, a szélenergia praktikusan máig fennálló ellehetetlenítése, a lakóépületek széleskörű felújításának elmaradása, a hálózatfejlesztésben felhalmozódott hiányok, az orosz fosszilis energiaforrásokhoz való ragaszkodás, Paks II. bohózatba fulladó története. A hulladékgazdálkodás rendszerének többszöri szétverése, majd drága, és a körforgásos gazdaság kialakítása szempontjából eredménytelen koncesszióba adása.

A környezetünk védelme érdekében fellépő civil szervezetek, köztisztviselők és újságírók üldözése, fenyegetése, ellehetetlenítése. Kishantos tönkretétele, az ökológiai gazdálkodás támogatása helyett a Fidesz köreinek és nagyipari agrárium szereplőinek helyzetbe hozása. A jövő nemzedékek ombudsmanja intézmény leépítése. Az ambiciózusabb uniós környezet- és klímaszabályok blokkolása az európai színtéren.

A lista szinte végtelen: szakpolitikai téren szinte minden területen súlyos, alapvető károkat okozott a kormányzat.

Nagyítóval lehet csupán találni egy-egy pozitívan értékelhető intézkedést, mint amilyen a napenergia megkésett, de gyors felívelésének lehetővé tétele, vagy az a lassú szemléletváltás, ami talán – ha a miniszterelnök még nem is fogta fel ennek jelentőségét – intézményi szinten a vízgazdálkodás területén apránként végbemegy. Az biztos, hogy ha a szakpolitikát vesszük alapul, a Fidesznél szinte bármi jobb.

A kormány megítélésének harmadik szempontja az ökopolitika politikai képviseletének a lehetősége. Ha zöldként, okkal, kifogásoljuk a támogatható zöld politikai alternatíva hiányát (netán a politikai passzivizmust választanánk erre való hivatkozással), akkor nem kerülhetjük meg az ehhez vezető okok feltárását. És bár a felemelkedő és elbukó magyar zöld politika szereplőinek (köztük e sorok írójának) hibái és tévedései is kétségkívül felróhatók, ennek a helyzetnek az eredendő oka nem más, mint a Fidesz által megalkotott többségi elvű, egyfordulós választási rendszer. Ez az, ami az Európában jellemzőbb arányos választási rendszerektől eltérően választás előtti együttműködésre kényszerítette az ellenzék különböző szereplőit, ez erősítette fel az LMP-n belüli, az együttműködéssel kapcsolatos feszültségeket. Ez tolja a blokkosodás irányába a pártrendszert, amelynek a végén egy angolszász típusú, kétosztatú politikai rendszer van – pont olyan, amilyen 2026-ra Magyarországon létrejött.

Az ilyen rendszerekben a két nagy politikai tömb mellett a szűkebb választói bázissal rendelkező, speciális részcsoportokat vagy újonnan megfogalmazódó politikai programot képviselő niche- vagy rétegpártok megkapaszkodására kicsi az esély. A brit vagy amerikai választási rendszer évtizedeken keresztül marginális pozícióba szorította a zöldeket, miközben Európa számos országában jelentős tényezővé váltak. A rossz hír az, hogy a Fidesz választási rendszere nem csupán az LMP-t szakította ketté, és morzsolta fel aztán a Párbeszéddel (és a Momentummal, a Jobbikkal, vagy akár az MSZP-vel és a DK-val) együtt. De ez a választási rendszer strukturális okokból a jövőben is ellehetetleníti egy stabil ökopolitikai érdekképviselet létrejöttét.

Ha valaha még zöld parlamenti pártot akarunk látni Magyarországon, ahhoz elsősorban is véget kell vetni a Fidesz által létrehozott választási berendezkedésének, és ki kell alakítani egy, a kontinentális hagyományokhoz jobban illeszkedő, és 2011 előtt Magyarországot is jellemző arányos képviseleti rendszert. Ez pedig ezt a rendszert a hatalma biztosítása érdekében létrehozó Fidesztől biztosan nem várható.

Az elmúlt hetek alapján az is bizonyítottnak tekinthető, amit amúgy az LMP egykori frakcióvezetőjeként már 15 évvel ezelőtt is a bőrömön éreztem. Ez a Fidesz közvetlen beavatkozása az ellenzéki pártok belső ügyeibe, a potenciális kihívónak tekintett szervezetek aktív, akár titkosszolgálati eszközökkel való bomlasztása. Már 2012-ben sem volt kétséges, hogy az LMP belső háborúját jórészt Rogán Antallal és Kövér Lászlóval szemben vívjuk. A Fidesz rendszere strukturálisan és politikailag is a politikai alternatívák felszámolását célozza. Nincs zöld érdekképviselet egy sebesen autokratizálódó, a civil szervezeteket is megfojtó rendszerben, legfeljebb afféle KISZ zöld tagozat, vagy kései, Fidesz-mozgatta LMP formájában.

A Tisza támogathatósága zöld szempontból

ugyancsak a fenti logika mentén járható körül. A tágabb, politikai kontextus szempontjából talán kevés biztatót kínál az ellenzéki párt. A torz globalizációs folyamatok, a kereskedelmi egyensúlytalanságok, a perifériáról a centrumországok felé áramló globális tőke és vagyontranszfer, a globális Dél társadalmait, természeti kincseit kizsákmányoló mechanizmusok tekintetében programjuk, eddigi megszólalásaik, európai parlamenti szavazási magatartásaik és megismert vezető politikusaik életútja alapján belesimulnak a mindezt támogató és előmozdító európai jobboldal főáramába.

Ahol konfliktusra került sor, például az EU-Mercosur megállapodásról szóló EP-szavazás során, ott az ellenállás minden jel szerint inkább taktikai belpolitikai okok miatt bontakozott ki. Miután a Fidesz, amely korábban lelkesen támogatta az egyezményt, váratlanul az ellenzők táborához csatlakozott az – egyébként a földmutyi során kisemmizett – magyar gazdákra hivatkozva, a Tisza nem kockáztathatta biztatóan alakuló vidéki támogatását azzal, hogy a kormányoldal a magyar gazdák ellenségeként tudja lefesteni. Ezért minden előjel vagy korábbi kritika nélkül váratlanul a Tisza is a Mercosur-megállapodás ellen foglalt állást az Európai Parlamentben. Ezt azonban inkább politikai marketing-lépésnek, semmint elvi kereskedelempolitikai álláspontnak tekinthetjük.

Ugyanakkor, bár az Európai Néppárt vagy általában az európai jobboldal globális zöld szempontból rendkívül káros tevékenységet folytat, az általuk képviselt irányvonal még mindig kevésbé ártalmas, mint a Fidesz által megtestesített szélsőjobboldali politika. Ez utóbbit úgy értelmezni, mintha egy globalizációkritikus, globalizációellenes, relokalizációs, szuverenista politikai kurzus volna, alapjaiban téves. A szélsőjobboldali illiberalizmus, bár sokszínű, de döntően nem a globalizáció alapvető struktúráit támadja, csupán egyes, számára kényelmetlen elemeit. Valójában kritikájuk nem a fundamentális globalizációs mechanizmusokra fókuszál, hanem inkább a centrumországok hegemonisztikus helyzetének megrendülésére.

Megoldásaik ezért nem a globális tőkeáramlások, a centrumországok agresszív piacszerzési folyamatainak vagy az Észak-Dél kizsákmányolásnak a felszámolását célozzák, hanem a centrumországok privilegizált helyzetének megerősítését. Szívesen támadják a bevándorlást, a hazai cégekkel versenyző külső szereplők felbukkanását a nemzeti piacokon, a nemzeti tőkepiacokhoz vagy vagyonhoz való külső hozzáférést. De soha egy rossz szó nem hangzott el a német AfD, a francia Rassemblement National, az osztrák FPÖ, vagy a holland Geert Wilders Szabadságpártja, valamint az olasz Giorgia Meloni részéről a német, francia, osztrák, holland vagy olasz óriáscégek külföldi tevékenységét illetően, sőt, ezt a nemzeti büszkeség forrásának tekintik.

A Fidesz, ahogy korábban már kifejtettem, ebbe az áramlatba illeszkedve valójában nem globalizációellenes, csak a globalizációnak egy a jelenleginél is korruptabb, korlátozatlanabb, kiszámíthatatlanabb és szabályozatlanabb formája mellett tör lándzsát, és ebből szeretne anyagi és politikai hasznot húzni. Nagyjából a klasszikus, 19. század végi imperializmus Donald Trump által újraélesztett formáját tekintik kívánatos célnak.

Ezzel összehasonlítva

a Tisza konzervatív, kereskedelempárti, globalizációs világképe, amely – a strukturált kritikát sajnos nélkülöző – nemzeti önrendelkezési elemekkel van felturbózva, lényegesen alacsonyabb kockázatokat hordoz, még ha zöld szempontból nem is örömteli.

A szuverenitás területén pedig nem is kérdéses zöld szempontból a Tisza előnye az orosz olaj- és gázimperializmus európai kiszolgálójaként fellépő, és nem kis részben az ambiciózusabb európai klímatörekvéseket, az (orosz) fosszilis energiahordozókról való leválást ennek érdekében akadályozó Fideszhez képest. Az Orbán Anita vagy Kapitány István által fémjelezte energiapolitika nem túl lelkesítő, de az energiaautonómiára való törekvés, a zöld átállás irányába tett apró lépések támogatása, az európai együttműködések preferálása mindenképp kívánatosabb a Fidesz által ajánlott orosz proxyállami léthez képest.

A szakpolitika területén, kormányzati múlt híján, a Tisza programjában foglaltakból tudunk kiindulni. Az összehasonlítási alap a jelenlegi kormányzati teljesítmény a környezetvédelmi ágazatban, és ahogy azt korábban kifejtettem, ahhoz képest szinte bármi előrelépést jelentene. Ne intézzük azonban el ennyivel a Tisza programját. „A működő és emberséges Magyarország alapjai” című program mintegy 10 oldalnyi környezetvédelmi fejezete, továbbá a hozzá kapcsolódó mezőgazdasági, állatjóléti programelemek, valamint a máshol kibontott energetikai vállalások megérdemlik a részletesebb elemzést.

Összességében a Tisza programja zöld szempontból biztatóbb, mint amire előzetesen számítani lehetett. Sok helyes problémaazonosítást és számos jó megoldási javaslatot tartalmaz. Jelentős terjedelemben foglalkozik a vízgazdálkodás kérdésével, amely a 21. század egyik meghatározó, stratégiai ügye lesz Magyarország számára. A vízmegtartó, tájrehabilitációs szemlélet dominanciája a programban feltétlenül örömteli, ahogy az élővizek és nagy tavaink tönkretételének a megállítása is. A vízgyűjtőszintű gazdálkodás, a felszíni szennyező források visszaszorítása, a kisvízfolyások helyreállítása éppúgy támogatható, mint a városi vízvisszatartás, a szivacsváros koncepció előtérbe kerülése. A vízgazdálkodás területén az akkumulátorgyárak körüli konfliktusok nyomán a felszín alatti vízkészletek kiemelt védelme talán a legfájóbb hiány a programban.

Kiemelten fontos az erős környezetvédelmi intézményrendszer visszaállítására tett vállalás is, ideértve az önálló környezetvédelmi minisztériumot, az erős, hatékony és független hatóságokat és az általuk végrehajtott szigorú, elfogulatlan ellenőrzéseket. A Kárpát-medencei Samsunglandban ez az egyik legsürgetőbb környezetvédelmi feladat. A természetvédelem területén a nemzeti parkok és a természetvédelmi intézményrendszer megerősítése és megfelelő finanszírozása szintén elengedhetetlenek, és pozitív elem a Natura 2000-területek védelmével kapcsolatos célok megfogalmazása, hogy a hálózat tényleges biodiverzitásvédelmi eszközzé válhasson.

Hiányzik ugyanakkor az erdőgazdálkodás problémáinak átfogó megfogalmazása: bár a vadgazdálkodás eltartóképességhez igazítása fontos lépés lenne, de a vágásos gazdálkodás, a véghasználatok (a tarvágások) visszaszorítása legalább a védett területeken (és teljes betiltásuk a fokozottan védett területeken), mint az erdőgazdálkodással kapcsolatos egyik legégetőbb feladat, nem jelenik meg. Helyes problémafelismerés látszik a levegőminőség területén is, a javasolt megoldások ugyanakkor hiányosak, a gépjárműforgalom visszaszorítását városainkban például, mint kulcslépést, óvatosan kikerüli az anyag.

A hulladékgazdálkodás talán a legkevésbé meggyőző része a programnak. A MOHU koncessziós rendszerének kritikája megalapozott, a javaslatok szemlélete ugyanakkor kevéssé progresszív. A szemetelés első helyen említése a problémák között már 30 éve sem lett volna szakmailag védhető. Ahogy az EPR-díjak csökkentése sem fog hozzásegíteni a körforgásos gazdaság kialakításához. Teljes mértékben hiányzik a hulladékmegelőzés témaköre, az újrahasznosítás kapcsán egy kontextus nélkül bedobott 2030-as 55%-os részarány vállalás található. Ez nem túl ambiciózus, figyelembe véve, hogy még a jelenlegi kormány is 60%-ot vállalt 2030-ra a 2021–2027-es Országos Hulladékgazdálkodási Tervben – az más kérdés, hogy a jelenlegi folyamatok alapján ezt esélye sincs teljesíteni. Ráadásul az, hogy hogyan, milyen intézkedések révén jutunk el oda, az teljes mértékben hiányzik.

Aggasztó még a környezetbiztonság, a környezeti kárfelelősség hiánya is. A 2000-es tiszai ciánszennyezés és a kolontári vörösiszapkatasztrófa országában lehetetlen ezzel a témával nem kiemelten foglalkozni. Nélkülöznünk kell a Tisza meglátásait a vegyianyagpolitika, a növényvédőszerek kérdésében is, néhány általánosságot leszámítva. A mezőgazdasági részben sok támogatható elem van, a helyi termelők, a kis- és közepes gazdaságok vagy a rövid ellátási láncok erősítése például. De az ökológiai gazdálkodás, az agrárkörnyezetvédelmi programok épp csak említésre kerülnek, bármiféle konkrét intézkedés vagy javaslat nélkül.

Az energiapolitikai rész jól azonosít számos problémát a külső, elsősorban orosz függéstől a klímacélkitűzések teljesítésének hiányán át a hálózati beruházások elmaradásáig vagy a rezsicsökkentés torz, igazságtalan, környezeti és gazdasági szempontból egyaránt káros rendszeréig. Fontos állításként a program kimondja, hogy a kezdetektől problémás Paks II. beruházás elakadt, és sikeres befejezésére nincs esély. Alig eltúlozható jelentőségű az évi 100 000 lakást elérő, 1000 milliárd forintos épületfelújítási programra vonatkozó javaslat. A kormány abszurd, másfél évtizedes tilalma után megkönnyebbülés a szélenergia hasznosítását célzó pontokat látni, de pontosabb célszámokat itt sem látunk, tehát ez akár a jelenlegi kormány által az EU nyomására vállalt összesen 1000 MW szélenergiakapacitásra is korlátozódhat.

Az energiapolitikai fejezet ugyanakkor tele van problematikus elemekkel. Az anyag 2040-re vállalja a megújuló energiaforrások részarányának megduplázását. Ez, a jelenlegi 15% körüli arányból kiindulva, 30%-os célszámot jelentene, ami a 2050-es dekarbonizációs célt szem előtt tartva vagy elérhetetlenné teszi azt, vagy aránytalanul és megvalósíthatatlanul sok beruházást tolna a 2040-es évtizedre. Az orosz energiafüggőség felszámolásának 2035-re való kitolása teljesen abszurd.

Megfelelő intézkedésekkel, a megújulók és az energiahatékonyság fokozottabb támogatásával, forrásdiverzifikációval, finomítói és hálózatfejlesztésekkel ugyanis ez a cél néhány éven belül megvalósítható és megvalósítandó lenne. Az atomerőmű létesítése melletti elköteleződés szintén vitatható, nincs egyértelmű állítás arra vonatkozóan sem, hogy ez nem valósulhat meg orosz együttműködésben. A kis, moduláris erőművekre (SMR) való támaszkodás nem megalapozott, a technológiáról jelenleg nincs kielégítő piaci tapasztalat, de valószínűsíthetően a korábban az SMR-ek kapcsán hangoztatott alacsonyabb költségek a valóságban nem biztosíthatóak, így ezek a beruházások épp olyan versenyképtelenek lennének, mint az új építésű nagy atomerőművek.

Összességében tehát szakpolitikai téren a Tisza programjában sok-sok előremutató és maradéktalanul támogatható, illetve égetően szükséges elem mellett számos hiányosságot, illetve jónéhány erősen vitatható összetevőt találunk.

A Fidesz-kormányzat valóságához képest, mindaz, ami az ellenzéki párt programjában szerepel, már-már zavarba ejtő bősége a zöld szempontból kívánatos lépéseknek. Azaz szakpolitikai szempontból vitathatatlanul a Tisza kormányalakítása a kívánatos fejlemény, hogy véget vessünk a magyar zöld intézményrendszer és környezeti szakpolitikák másfél évtizedes vesszőfutásának. Mindezzel együtt a program több szempontból nem felel meg a zöld elvárásoknak, és távol van attól, amit egy zöld párt programja kínálhatna.

És itt jutunk el a harmadik ponthoz, a zöld politikai képviselet megteremthetőségének kérdéséhez. Ahogy korábban részleteztem, a jelenlegi választási berendezkedés rendszerszinten kiküszöböli a rétegpártok, így egy zöld párt stabil jelenlétét a magyar politikai rendszerben. Kulcskérdés tehát, hogy vannak-e a Tiszának ennek a keretnek a megváltoztatására vonatkozó tervei. . Ez ügyben Magyar Péter kommunikációja némiképp ellentmondásos. Korábban úgy nyilatkozott, hogy a választási rendszer megváltoztatása nem szerepel az 50 legfontosabb ügy között, amivel foglalkozni szeretne. Később árnyalta kijelentését, azt állítva, hogy a teljes választási rendszer újragondolására és arányosítására van szükség, és az új rendszer kialakításába minden mérhető támogatású politikai erőt be kíván vonni. Ez lehetőséget kínálna egy új zöld politikai képviselet megteremtésére, és mindenképp amellett szóló érv, hogy a Tisza győzelme teremtheti meg ennek lehetőségét. Érdemes azonban óvatosan kezelni ezt az ígéretet.

A Tisza jelenlegi, magas szintű támogatottsága egy nagyon sokszínű választói koalíció terméke, amely baloldali, liberális és zöld irányultságú szavazókat éppúgy magába foglal és egyesít a kormányváltás érdekében, mint mérsékelt konzervatív, jobboldali preferenciájú állampolgárokat. Ezt a széles merítésű néppárti bázist éppen a fennálló választási rendszer kényszere tartja egyben. Egy arányos választási rendszerben a Tisza támogatóit várhatóan legalább 3-4 párt igyekezne képviselni, akik jó eséllyel szívesebben állnak egy számukra ideológiailag és identitásában otthonosabb politikai erő mögé. A Tisza jelenlegi szavazóinak jó része tehát meglevő, vagy újonnan létrejövő pártok körül sorakozna fel, és Magyar Péternek alapvetően a bázis konzervatív, jobboldali része maradna, amelyik azonosulni tud a párt jobboldali, konzervatív irányvonalával, de ez önmagában aligha lenne elegendő a választási győzelemhez.

A Tisza számára két út marad egy arányos rendszerben: a koalíciós egyezkedés balközép, liberális és zöld pártokkal a Fidesz hatalomtól való távoltartása érdekében (lengyel modell); vagy a Fidesz szavazóinak az átcsábítása, és domináns jobboldali párttá válás a baloldallal és a Fidesszel szemben pozícionálva magát. Egyik sem egyszerű, bár korántsem lehetetlen feladat, de az arányos választási rendszer szellemének kiengedése a palackból valamelyik stratégia melletti elköteleződésre kényszerítené a Tiszát. És nem zárható ki, hogy végső soron a legegyszerűbb utat választja a párt vezetése: kisebb korrekciók mellett a jelenlegi, többségi irányba billenő választási rendszer alapjainak megtartása a Tisza bázisát összeforrasztó politikai kényszer fenntartása érdekében.

Összességében azonban, a zöld politikai képviselet szempontjából, ellentétben a Fidesszel, a Tisza kormányra kerülése esetén lehetségesnek látszik egy olyan választási berendezkedés kialakítása, amely megteremti a zöld, ökopolitikai értékek intézményes és önálló képviseletének feltételeit. Bár felmerülnek kétségek és aggodalmak, erre az összes egyéb választói magatartással szemben kizárólag a Tiszára leadott voksok kínálnak esélyt.

Végezetül vizsgáljuk meg

a negyedik lehetőséget, az egyéb pártokra, illetve egyéni jelöltekre leadott szavazatok

kérdését. Az ellenzéki pártok többségének visszalépését, illetve az ajánlásgyűjtés során való elvérzését követően nem sok ilyen maradt. Listán lényegében a Mi Hazánk, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt és a DK lesz választható. Egyéni jelöltek esetében a kampányban sokáig állva maradt zöld jelöltek (Szabó Tímea, Tordai Bence) visszalépésével a zöld szavazat leadásának ez az esélye is kimerült, és – Hadházy Ákos zuglói választókerületét leszámítva – végső soron ugyanezen pártok jelöltjei közül lehet választani, ha nem számoljuk az inkább csak zavarkeltés céljából induló független vagy kamupárti jelölteket.

A Mi Hazánk esetében a képlet viszonylag egyszerű. A párt még a Fideszhez képest is szélsőséges, fasisztoid jellegű, alapvető demokratikus jogokat és értékeket tagad. Szakpolitikailag a szokásos (már a Jobbik által is képviselt) tradicionalista, nacionalisztikus környezetpolitika híve. Néhány területen (vízgazdálkodás, természeti kincsek megőrzése, stb.) felmutat nemzeti alapon képviselt zöld értékeket, de a legtöbb területen (atomenergia, a folyók hajózási célú átalakítása, hagyományos iparpolitika, közös nemzetközi klímaerőfeszítések, stb.) határozottan antizöld. Ráadásul aligha kétséges, hogy adott esetben koalíciós partnerként vagy külső támogatással a Fidesz kormányon maradását segítené elő, tehát a rájuk leadott szavazat csupán a Fidesz-voks egy barnásabb árnyalata.

A Demokratikus Koalíció kapcsán nem kétséges, hogy az alapvető demokratikus megfontolások fontosak a párt számára. Ráadásul kispártként a zöld képviselet létrehozásához szükséges arányosítás a választási rendszerben egzisztenciális kérdés számukra. Környezetpolitikai vagy a tágabb politikai kontextus (globalizációhoz való viszony) szempontjából azonban nem igazán mutattak fel olyasmit, ami sokkal meggyőzőbb lenne a Tisza e téren bemutatott vagy papírra vetett elképzeléseinél.

Bár Gyurcsány Ferenc már nem aktív, de mégiscsak a párt alapítójához köthető a kiemelt beruházásokról szóló törvény eredeti verziója, a sukorói kaszinóváros terve, alatta indult meg a környezetvédelmi hatósági rendszer leépítése (ha nem is mérhető ez a Fidesz dúlásához), és még hosszan lehetne sorolni a nevével fémjelezhető vitatható döntéseket. Ami ennél is fontosabb, hogy a pártra leadott szavazatok minden mértékadó elemzés szerint kárba vesznek, és a DK nem éri el a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt. Ezek a szavazatok pedig, különösen egyes billegő körzetek egyéni jelöltjeinél, érdemben befolyásolhatják a választási eredményeket, csökkentve a Fidesz leváltásának esélyét.

Ugyanez igaz a Magyar Kétfarkú Kutya Pártra is. Kétségtelen, hogy az MKKP eddigi tevékenysége alapján az összes induló közül a legkoherensebb zöld álláspontot képviseli. A párt elérhető programja szakpolitikai szempontból elég elnagyolt, de az abban foglaltak vállalhatóak. Önkormányzati képviselőik (ideértve a Fővárosi Közgyűlést), illetve polgármestereik (IX., XII. kerület) gyakorlati tevékenysége, bár érheti kritika, de összességében nem ad okot szégyenkezésre. Akcióik, üzeneteik összhangban vannak egy zöld programmal. A párt maga a 2024-es EP-választásokat megelőzően kinyilvánította, hogy Brüsszelben/Strasbourgban a zöld frakció tagja lenne.

Mindennek dacára

az MKKP nem tekinthető valós zöld politikai alternatívának, saját magát sem így fogja fel.

Tevékenysége lehet szimpatikus, de sokkal inkább egy, a képviseleti demokrácia, illetve annak torz és egyre kevésbé demokratikus magyar változata elé tartott görbe tükör, amely megmutatja annak visszásságait és hiányosságait, semmint a rendszerben eredményesen fellépni kívánó erő. A zöld értékek strukturált, rendszerszintű képviselete nem várható tőle, legfőképpen mert nincs is ilyen ambíciója. Kétségtelen sikerei (polgármesterek, vagy az időnként, például 2024 elején megnövekvő támogatottság) dacára inkább a magyar politika kétségtelenül szórakoztató válságtünete – mint a viccpártok világszerte mindenhol. Választói támogatottságának növekedése általában a hiteles politikai alternatíva hiányát jelző indikátor, amely rendszerint elpárolog, amint bizalmat ébreszteni képes valódi politikai szereplők tűnnek fel a színen. A rájuk leadott voks az egész rendszer elleni szavazat, amely inkább a választási passzivitással rokonítható, semmint más pártokra való szavazással (épp ezért nem is hiszem, hogy túl sok szavazatot elvinnének a Tiszától: akik ma az MKKP-ra szavaznak, ennek hiányában leginkább otthon maradnának).

Összességében álláspontom szerint a zöld értékek, az ökopolitika érvényesítése szempontjából a legjobban hasznosuló szavazat ma a Tisza Párt támogatása mindkét voksunkkal. A Tisza nagyon messze van attól, amit egy zöld párttól elvárunk. Szakpolitikai célkitűzéseik mindezzel együtt fényévekkel előremutatóbbak a Fidesz által az elmúlt 16 évben bemutatott felperzselt föld taktikájánál a környezetvédelemben. Ha csak a programjukban megfogalmazottak egy része megvalósul, már azzal összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben lesz a környezet ügye Magyarországon. Emellett nem feledkezhetünk meg arról, hogy a környezeti ügyek hatékony érvényesítése, akár civil, akár pártpolitikai formában csak egy működő demokráciában lehetséges.

Nem muszáj, hogy illúzióink legyenek a Tisza várható kormányzását illetően – nekem sincsenek. Abban azért lehet bízni, hogy az alapvető demokratikus keretek helyreállítására sor kerül majd, megteremtve a civil aktivizmus stabilabb alapjait, és létrehozva a szakmai kritika, a minimális partnerség és az eredményes érdekérvényesítés előfeltételeit. A civilekre, környezeti újságírókra ráküldött rendőrség, NAV, Kormányzati Ellenőrzési Hivatal vagy Szuverenitásvédelmi Hivatal után már ez is üdítő újdonság lesz.

Végezetül látok rá esélyt, hogy a Tisza győzelme a kétpárti politikai rendszert létrehozó választási szisztéma megváltoztatását is elhozhatja magával. Egy kontinentális típusú, arányos választási rendszerben pedig megnyílik a lehetőség az előtt is, hogy az ökopolitika, amelynek képviselete 2026-ban kiszorul a magyar Országgyűlésből, újra, ezúttal remélhetőleg tartósabb szereplőjévé váljon a magyar politikának. A zöld politika érvényesítéséhez vezető utat kell most megépíteni. Ez még nem maga a zöld politika, hanem a feltételeinek a kialakítása. A valódi munka a választás után kezdődik. Hiszek abban, hogy Magyarországon számtalan tehetséges, felkészült és cselekedni akaró fiatal áll készen erre a feladatra.