Az országos híradásokban is nagy visszhangot vert, kedd esti sóskúti botrány – annak néhány döbbenetes részletétől eltekintve, mint például a polgármester rendőrautóval menekülése – tulajdonképpen előre borítékolható volt. A történéseket nem csak az vetítette előre, hogy korábban országszerte általában milyen hangulatban zajlottak az akkumulátoripari létesítményekkel kapcsolatos lakossági események. Az Andrada üzeme érkezésének hírére adott első reakciók alapján látható volt, hogy miután a potenciális környezeti ártalmak és gazdasági következmények a puszta földrajzi realitások miatt a sóskútiaknál jócskán szélesebb embertömeget érintenek, az önkormányzati tájékoztató sóskúti lakcímkártyához kötése gyakorlatilag inkább szándékoltan, mint akaratlanul hívta keringőre a szomszédos tárnoki és érdi lakosokat.

Ettől a ponttól előre elkönyvelhettük, hogy a polgármester rossz reakciója miatt eleve kezelhetetlen lesz bármilyen, a sóskúti önkormányzat által meghirdetett esemény.

Ezzel együtt az is igaz, hogy a sóskúti tornatermet nem csak a közvetlenül érintett sóskúti, érdi, tárnoki és pusztazámori lakosok töltötték meg.

Érkeztek egyfelől a ténylegesen meghívott sóskútiak; közülük volt, aki aggódott, volt, aki őszinte kíváncsisággal érkezett a fórumra, bár az elejtett mondataik alapján „inkább ellenezték”, hogy a gyár a község határába települjön. Egy részük láthatóan nem értett egyet azzal, ahogyan az események alakulása elejét vette mindenfajta hivatalos tájékoztatásnak.

„Én sem akarok ide gyárat, de ennek nem ez a módja”

– hallatszott a széksorok közül akkor, amikor már kitört a káosz, és zajlott a kergetőzés König Ferenc független polgármester és a tüntetők, valamint a sajtó egy része között az iskola tornatermében.

Ugyanakkor ezek az emberek igazán látható, hangos ellenzékét sem alkották a cseppet sem homogén tömeg dühösebbik felének: ez abból volt leszűrhető, hogy amikor Vlasin Zsolt önkormányzati képviselő igyekezett egy felszólalásában felmérni, hogy hányan lehetnek azok, akik inkább egyből hazaindulnának a hivatalos meghallgatás elmaradása miatt, senki sem indult el kifelé a teremből.

Voltak aztán olyan sóskútiak, – és ide sorolhatók a náluk nagyobb számban érkező tárnokiak, érdiek és pusztazámoriak is -, akik deklaráltan nem hallgatni jöttek, hanem meghallgattatni: hogy elmondják, ők mindenképpen ellenzik a beruházást, és hajlandók elmenni a falig azért, hogy az ne valósuljon meg. A szomszédos településekről érkezőkből nem ritkán a sóskúti tájékoztatóról való kizártság indulata, a helyiekből pedig a véleményük megkérdezésének hiánya miatti harag is beszélt – ez az alaphangulat vélhetően akkor is rövidre zárta volna a lakossági tájékoztatót, ha a polgármester, a cég vezetői és Aradszki András kormánypárti országgyűlési képviselő nem veszik menekülőre a dolgot már az elején.

A sóskútiak közül Kormányi Zsolt civil ragadt mikrofont, aki beszédében igyekezett nagyobb keretbe helyezni azt, hogy miért kell tiltakozni a feldolgozó ellen, és hogy milyen felelőssége van a képviselő-testületnek abban, hogy éppen ebbe a községbe érkezik a beruházás. Az ő mondandójának sem minden eleme volt százszázalékosan népszerű a tömeg körében – például az embertársaink hatalmi parancsszóra történő bántalmazását példázó híres Milgram-kísérlet odacitálása már csak elvontsága miatt is kikezdte a hallgatóság egyes tagjainak türelmét.

Összességében azonban az látszott, hogy az ő és Csőzik László érdi polgármester beszéde aratott inkább több, mint kevesebb sikert a résztvevők körében. Utóbbi az épp elsiető König Ferenc kollégájának adott tanácsáról számolt be egy megafonnal: eszerint a sóskúti településvezető jobban tenné, ha inkább meghallja az emberek hangját, és melléjük áll.

Voltak aztán a messzebbről jött érdeklődők, akiket három nagyobb csoportra lehetett osztani: a Momentum és az LMP tagjai, aktivistái és prominens politikusai, valamint a közelmúltbéli felvonulásairól is ismert, szélsőjobboldali Magyar Önvédelmi Mozgalom (MÖM) képviselői. Utóbbiak szerepe azért különösen érdekes, mert bár a tömegen belüli létszámuk szinte elhanyagolható volt, a tüntetők „betörésének” az iskola tornatermébe ők álltak az élén. A fekete egyenruhát viselő MÖM-ösök aztán a polgármester „kergetésében” és számonkérésében is átlagon felül teljesítettek, bár ebben már jócskán besegítettek nekik úgy az országos pártok vezető politikusai, mint a dühösebb környékbeliek.

A tömeg talán nélkülük is bejutott volna az iskolába, de biztosan nem ilyen hamar és nem ilyen könnyedén.

König Ferenc után futni egyébként csak az iskola udvarán tűnt logikusnak. Azután hogy boldog-boldogtalan bejuthatott már a tornaterembe, miután a MÖM utat tört, meglehetősen hiábavalónak tűnt kergetni – mind egy maroknyi tüntető, mind az ellenzéki politikusok részéről, sőt megkockáztatom, ugyanez igaz az őt egy percre el nem hagyó sajtómunkásokra is. A tömeg nagyobbik felének elsősorban azzal volt problémája, hogy nem mehetett be a tájékoztatóra, másodsorban pedig azzal, hogy a fejük felett ütnek nyélbe egy ilyen beruházást, s ennek megfelelően – nyilván jókora füttyszó és bekiabálások közepette, de mégis – legalább azt szívesen megvárták volna, hogy formálisan elkezdődjön a fórum.

Miután azonban a bejutás elől elhárult az akadály, nem világos, hogy pontosan mi értelme volt a totális tanácstalanságba üldözni a község első emberét. Ha ugyanis valaki csak azért jött is, hogy véleményt nyilvánítson, akkor is elvileg az állt volna érdekében, hogy azt a polgármester és az Andrada képviselői a helyszínen meg is hallgassák. Ha a cég emberével, Aradszki képviselővel és König polgármesterrel volt valakinek elvi vitája, akkor is valószínűleg hasznosabb lett volna, ha mondandójuknak legalább azt a felét el tudják mondani, amelyet a későbbiekben számon lehet kérni rajtuk. Még azzal együtt is, hogy – mint fentebb említettük – az önkormányzat eleve cinikus hozzáállása valamelyest kezdettől egyirányú utcába terelte az eseményeket.

Az, hogy ilyen méretű zűrzavar támadt, a helyszínről figyelve inkább tűnt spontánnak, mint tervezettnek: látszott, hogy sem az ellenállás szervezésében amúgy aktívan részt vevő LMP, sem a Momentum nem pontosan erre a forgatókönyvre készült, a MÖM feltűnése pedig – Aradszki András utólagos magyarázatával szemben – mind őket, mind a helyieket kisebb meglepetésként érte.

Az a káosz ugyanakkor, ami kedden este kialakult – habár nyilvánvalóan üzenetértékű a faluba települni kívánó cég számára –, leginkább senkinek az érdekét sem szolgálta.

A tüntetők érdekét azért nem, mert nem maradt a teremben szinte semmilyen döntéshozó, akitől azt várnák, hogy hallják meg a hangjukat. (A „szinte” kitétel annyiban fontos, hogy az önkormányzati képviselőtestületből többen végig ott maradtak.) A szélesebb nyilvánosságét azért nem, mert tovább várat magára, hogy az Andrada bővebben kifejtse, miről beszélt a cégvezető a szlovén Večer című lapban megjelent interjúban, amikor azt mondta, hogy eredetileg Szlovéniában akarták létrehozni a sóskúti üzemet, de az ottani engedélyeztetési eljárást túl lassúnak találták; illetve azt, hogy mit értett azalatt ,hogy a „magyarországi gyár létrehozása során szerzett tudást máshol is felhasználják” majd.