Aki látott már gyárat belülről, vagy beszélgetett már gyári munkásokkal, tudja, mennyire megterheli az emberi szervezetet az ott végzett fizikai munka. Ezen az eleve rossz helyzeten rontott tovább a kormány, amikor újabb nagyszabású engedményt tett a munkáltatóknak, a munkavállalók kárára: a kötelező munkavédelmi oktatás után a kötelező munkaalkalmassági orvosi vizsgálatot is felszámolják. Bár Semjén Zsolt éjjel, suttyomban benyújtott törvénymódosító javaslata alapján bizonyos ágazatokban maradhatnak majd kivételezett munkahelyek, az orvosi vizsgálat el fogja veszíteni kötelező jellegét. A döntést a szakszervezetek felháborodással fogadták.
A hivatalos indoklás szerint a törvény az „adminisztráció csökkentését”, a gazdasági szereplők „versenyképességét” és „sikerességét” szolgálja majd. A törvénymódosítás elsődleges indoka az lehet, hogy a magyar állam nem szeretne felelősséget vállalni a két-három évig itt tartózkodó, akkumulátorgyárakban dolgozó vendégmunkásokért. Amint arra viszont a szakszervezetek is felhívták a figyelmet, a törvénymódosítás minden dolgozóra vonatkozik, tehát minden dolgozó érdekét sérti. Annál is inkább, mert a potenciálisan érintett magyar dolgozók száma több mint kétmillió, jelenleg ugyanis a magyar munkavállalók körülbelül fele, mintegy kétmillió ember áll foglalkozás-egészségügyi orvos felügyelete alatt.
Szó sincs arról azonban, hogy az érintett kétmillió dolgozó orvosi vizsgálata máról holnapra, pusztán a törvény hatására került volna veszélybe, épp ellenkezőleg: már Semjén Zsolt törvénymódosító javaslata előtt is sok kívánnivalót hagyott maga után a munkaalkalmassági vizsgálatok rendszerének minősége.
Hiszen ez idáig is munkahelye válogatta, hogy az egészségügyi vizsgálatot komolyan veszik-e, és ez idáig se forszírozta az állam, hogy a vizsgálatoknak minden esetben legyen következménye. Tehát nagyon is lehetséges, hogy a kormány inkább a meglévő valósághoz igazította a törvényt, mintsem új helyzetet teremtett volna a törvénymódosítással a gazdaságban.
Senki nem érdekelt a dolgozók egészségében, még maguk a dolgozók sem
A problémák egyik fő forrása, hogy
Magyarországon az üzemorvosi feladatokat munkáltatók által szerződtetett magáncégek látják el, az egészségügyi vizsgálatok magánjellege és profitlogikája pedig olyan függőségi viszonyba helyezi az üzemorvost, ami korrumpálhatja.
Előfordulhat például, hogy az üzemorvos olyan időszakban állapít meg nagyobb számban egészségügyi alkalmatlanságot a munkavállalóknál, amikor a munkáltató leépítésekre készül. Az is jellemző, hogy az üzemorvosok nem jelentik be kellő számban a foglalkozási megbetegedéseket, amiért akár kártérítést is kéne fizetniük a munkáltatóknak. Ezeket a problémákat könnyedén ki lehetne küszöbölni, ha az üzemorvosokat függetlenítenék a munkáltatóktól, egy profitlogikától mentes, központi foglalkozási-egészségügyi szerven keresztül.
De maguk a munkavállalók sem feltétlen érdekeltek saját egészségük megőrzésében, mivel az egészségügyi alkalmatlanság megállapítása veszélybe sodorhatja a munkalehetőségeiket.
Bár az ilyesmi elvileg szabálytalan, városi legendák szerint akár olyan is előfordulhat, hogy az üzemorvos és a dolgozó szóban megegyeznek, hadd folytassa a dolgozó a munkáját, hiába nem alkalmas már rá egészségügyileg. Ezért is különösen kegyetlen a kormánynak az a tavalyi törvénymódosítása, amely alapján a munkáltatók fizetetlenül kényszerszabadságoltathatnak egészségügyileg alkalmatlannak nyilvánított munkavállalókat, így a munkások kénytelenek maguk kezdeményezni felmondásukat, ezzel a végkielégítésüket kockáztatva (amely biztosított lenne munkáltató által kezdeményezett kirúgás esetén).
Az üzemorvosok korrumpálhatóságáról és a munkavállalók saját egészségükben való ellenérdekeltségéről a Gazdaságfejlesztési Minisztérium Munkavédelmi Irányítási Főosztályának 2018-as jelentése is említést tesz:
„Nemzetközi összehasonlításban is – hasonlóan az előző évekhez – a foglalkozási megbetegedések és fokozott expozíciós esetek bejelentése nem kielégítő. A bejelentések elmaradásában a munkáltató, a munkáltatótól anyagilag közvetlenül függő foglalkozás-egészségügyi szolgálat és sok esetben a munkavállaló ellenérdekeltsége markánsan megmutatkozik.”
Alkalmi, rövid lefolyású megbetegedések esetén is gyakori, hogy valaki inkább dolgozik betegen, minthogy csökkentett fizetéssel otthon pihenjen. S ha a hatvan százalékos táppénz még önmagában nem tántorítaná el őt attól, hogy beteget jelentsen, döntési helyzetén az is sokat ront, hogy a legtöbb Magyarországon működő multinacionális cég prémiumok és bónuszok megvonásával bünteti a munkavállalókat a táppénzes szabadnapok kivételéért.
Ez a jelenség nemcsak az egyén gyógyulását hátráltatja, de járvány esetén a teljes társadalmat veszélyezteti – amint az be is bizonyosodott a koronavírus idején. Míg a kormány a szabadidőre vonatkozó korlátozásokkal próbálta kordában tartani a járványt, tehetetlen maradt azzal a jelenséggel szemben, hogy nagyobb ütemben terjedt a járvány azokban az országokban, ahol több az ipari munkahely. A lezárással kapcsolatos társadalmi viták csak az érem egyik oldala –
kérdés, mennyit javíthatott volna a helyzeten, ha gazdasági rendszerünk nem büntetné a betegszabadság kivételét.
Sötét jelen után sötét jövő
Ha belegondolunk abba, hogy az akkumulátorgyártás az autóipar jövője, a helyzet még rosszabbnak mutatkozik. A Gazdasági Minisztérium 2022-es jelentését bújva számos olyan szomorú adatra bukkanhatunk, amelyek akkumulátorgyártással kapcsolatos megbetegedésre vallanak.
Tudvalevő, hogy a nikkel az akkumulátorgyártás egyik legfontosabb alapanyaga. 2022-ben 385 „fokozott expozíciós” esetet regisztráltak, ebből pedig 297 esetben volt kimutatható a nikkel határértékeket meghaladó módon. A 297 eset túlnyomó többségét olyan megyékben regisztrálták, ahol már folyik akkumulátorgyártás: Komárom-Esztergomban és Pest megyében összesen 271 ilyen esetet jelentettek. Az is sokatmondó adat, hogy a mindenféle fém által okozott fokozott expozíciós esetek száma is ugrásszerűen nőtt 2021-hez képest, számszerűen 60 százalékkal.
Az érintett városokban és falvakban köztudott, hogy az akkumulátorgyárakat elsősorban vendégmunkások építik, alvállalkozókon keresztül, akik még annyira sem állnak munkavédelem alatt, mint a gyáron belüli dolgozók. A minisztérium jelentésének építőiparral foglalkozó fejezete valószínűleg róluk is szól, amikor azt írja:
„Új kockázatot jelentettek az ágazatban, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg külföldi munkavállalók, akik nincsenek mindig tisztában a magyar munkavédelmi előírásokkal. Nehézséget okozott, hogy közöttük számos olyan is volt, aki nem tudott magyarul. A tájékoztatásuk, munkavédelmi oktatásuk és a velük történő kommunikáció is nagy kihívást jelentett.
Nehezíti a munkavédelmi szabályok alkalmazását, hogy a nagyobb beruházásokon az építéskivitelezési munkákat több munkáltató, fő- és alvállalkozói szerződések alapján végzi. Ennek következtében a kivitelezés, a vállalkozók munkájának koordinálása, irányítása az adott építkezésen nehezebbé válik. A sokszor szövevényes alvállalkozói láncban sok a néhány fős kisvállalkozás, ahol a munkavállalókat nagyobb részben egyszerűsített foglalkoztatás keretében alkalmazzák.”
Mi következik ebből?
Szintén a Gazdaságfejlesztési Minisztérium 2022-es jelentésében szerepel, hogy a gépipari dolgozók már 2022-ben is gyakran csak papíron végezték el a munkavédelmi oktatást, de hasonló megállapításokat tesznek a korábbi jelentések is. Ezért a munkavédelem esetében is felmerül annak gyanúja, hogy az állam nem új gyakorlatot vezetett be, amikor 2023-ban végül eltörölte az évenkénti kötelező munkavédelmi oktatást, hanem a meglévő gyakorlatot foglalta törvénybe.
Sokkal valószínűbb tehát, hogy a munkáltatók kérik a kormányt, legalizálják azt, ami már történik, minthogy a kormány fejéből néha-néha egyszer csak kipattan egy újabb munkáltatóbarát törvény.
Ebben semmi meglepő nincsen, ha belegondolunk, hogy Marx is azt írta lassan 150 éve A gothai program kritikájában: „A jog sohasem lehet magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági alakulata és az ezáltal megszabott kulturális fejlettsége.”
A szakszervezeti szövetségek és az ellenzék mégis inkább csak akkor kongatják a vészharangot, amikor a már meglévő gyakorlat kerül a törvényhozás elé, azaz túl későn. Nem csoda, ha nem mennek utcára felháborodott dolgozók tömegei… Hiszen amin az ellenzéki politikusok épp felháborodni készülnek a parlamentben, azt ők már régen kénytelenek voltak megszokni.
