A Hamász támadását félrevezető volna kiprovokálatlannak nevezni. Azt a rettegést, amit az izraeliek – köztük én is – a mai támadás után éreznek, palesztinok milliói élik meg napról napra évtizedek óta.

Borzalmas nap a mai. A légiriadó szirénáira ébredtünk, mialatt rakéták százai csapódtak be az izraeli városokban: palesztin fegyveresek példátlan támadást indítottak Gázából az övezetet határoló izraeli települések ellen.

Az újabb és újabb híradások szerint legalább 600 izraeli veszítette életét, emellett a beszámolók alapján több mint száz embert elraboltak és Gázába vittek. (A számokat a vasárnap esti adatok alapján frissítettük, a +972 főszerkesztőjének kérésére – a szerk.) Eközben az izraeli hadsereg megindította saját támadását a blokád alatt álló Gázai övezet ellen: mozgósította csapatait a határkerítés mentén, és légi csapásokat hajtott végre, amelyekben eddig több mint 350 palesztin vesztette életét. Azt a tiszta rettegést, amely az utcájukban megjelenő fegyveres harcosok, valamint a vadászgépek és a közeledő tankok láttán ébred az emberekben, nem lehet elképzelni. A civilek elleni támadások háborús bűnök. Teljes szívemmel az áldozatokkal és családjaikkal vagyok.

Szemben azzal, amit sok izraeli hangoztat – és annak ellenére, hogy az invázió teljesen váratlanul érte a hadsereget –, nem „egyoldalú” vagy „kiprovokálatlan” támadás történt. Azt a rettegést, amit az izraeliek – köztük én is – a mai támadás után éreznek, palesztinok milliói élik meg nap mint nap évtizedek óta a ciszjordániai katonai rezsim alatt, valamint a Gázai övezet ostroma és az ellene indított ismételt támadások során. Azok a reakciók, amelyeket ma sok izraeli szájából hallani – akik „Gáza földdel egyenlővé tételét” követelik, akik azt állítják, hogy „ezek vadak, nem pedig emberek, akikkel tárgyalni lehetne”, hogy „egész családokat gyilkolnak le”, hogy „ezekkel az emberekkel nem lehet beszélni” – pontosan ugyanazok, amelyeket a megszállás alatt álló palesztinoktól hallottam számtalanszor, amikor az izraeliekről beszéltek.

A ma reggeli támadásnak frissebb kontextusai is vannak. Az egyik a Szaúd-Arábia és Izrael közötti kapcsolatokat normalizáló megállapodás fenyegető horizontja. Benjamin Netanjahu miniszterelnök évek óta azt hangoztatja, hogy a béke a palesztinokkal való tárgyalások vagy az irányukba tett bármiféle engedmények nélkül megvalósítható. Az Ábrahám-megállapodások 2020-ban megfosztották a palesztinokat egyik utolsó adujuktól és támogató bázisuktól: az arab kormányok szolidaritásától – jóllehet ez a szolidaritás hosszú ideje megkérdőjelezhető. A Hamászt alighanem az a kilátás is radikális fellépésre ösztönözte, hogy nagy valószínűséggel elveszítik ezen arab államok talán legfontosabbikának, Szaúd-Arábiának a támogatását is.

Eközben a kommentátorok hetek óta figyelmeztetnek arra, hogy a közelmúltbeli eszkaláció a megszállt ciszjordániai területeken veszélyes útra vezet.

Az elmúlt év során több palesztint és izraelit öltek meg, mint a 2000-es évek elején lezajlott második intifáda óta bármelyik évben.

Az izraeli hadsereg rutinszerűen razziázik palesztin városokban és menekülttáborokban. Izrael szélsőjobboldali kormánya teljesen zöld utat ad a telepeseknek, hogy új illegális előőrsöket létesítsenek, és pogromokat indítsanak a palesztin városok és falvak ellen; ezek során a telepeseket katonák kísérik, akik megölik vagy megcsonkítják az otthonaikat védeni próbáló palesztinokat. A nagy ünnepek közepette a zsidó szélsőségesek a jeruzsálemi Templom-hegy/Al-Aksza mecset körüli „status quót” támadják – az ideológiájukban osztozó politikusok támogatásával.

Eközben Gázában a szüntelen ostrom több mint kétmillió palesztin életét teszi tönkre, akik közül sokan rendkívüli szegénységben élnek: alig jutnak tiszta vízhez, és naponta mindössze négy órán keresztül van áramuk. Az ostromnak nincs hivatalos végkifejlete; még az izraeli állami számvevőszéki jelentés is megállapította, hogy

a kormány soha nem tárgyalt a blokád megszüntetését célzó hosszú távú megoldásokról, és soha nem mérlegelt komolyan semmiféle alternatívát a háború és a halál egymást követő meneteire.

Szó szerint ez az egyetlen opció, amelyet a kormány és elődei figyelemre méltattak.

A Gázából indított palesztin támadások problémájára az egymást követő izraeli kormányok sebtapaszként mindig ugyanazokat a válaszokat kínálták: ha a földről indítják őket, falat építünk; ha alagutakon keresztül, akkor föld alatti akadályokat; ha rakétákat lőnek ki, légelhárító rendszert állítunk működésbe; ha megölik néhányunkat, sokszor annyiukkal végzünk. Újra és újra.

Mindez nem a civilek megölését próbálja igazolni – az teljességgel elítélendő. Csupán arra kíván emlékeztetni, hogy van oka annak, ami ma történik, és – ahogy a korábbi menetekben is láthattuk – nem létezik katonai megoldás Izrael gázai problémájára, sem pedig arra az ellenállásra, amely természetes módon alakul ki, válaszként az erőszakos apartheidre.

Az elmúlt hónapok során több százezer izraeli vonult utcára országszerte, hogy „demokráciát és egyenlőséget” követeljen. Sokan hangoztatták, hogy megtagadják a katonai szolgálatot a jelen kormány autoriter vonala miatt.

Amit ezeknek a tiltakozóknak és tartalékos katonáknak meg kell érteniük – különösen ma, miután sokan bejelentették, felfüggesztik tiltakozásukat, és csatlakoznak a Gáza elleni háborúhoz –, az az, hogy a palesztinok ugyanezt követelik évtizedek óta, egy olyan Izraeltől, amely velük szemben mindig is teljességgel autoriter volt.

Ahogy e sorokat írom tel-avivi otthonomból, és próbálom kitalálni, miként védhetném meg családomat egy óvóhely és biztonságos szoba nélküli házban, egyre erősebb pánik fog el, ahogy a Gáza közelében lévő, megtámadott izraeli városokban zajló borzalmas események beszámolóit és híreszteléseit olvasom. Látom, ahogy az emberek – köztük több barátom is – azt követelik a közösségi médiában, hogy minden eddiginél hevesebben támadják Gázát. Néhány izraeli azt mondja, hogy itt az ideje teljesen eltörölni Gázát – vagyis lényegében népirtást követelnek. A robbanások, a rettegés és a vérontás közepette őrültségnek tűnik számukra, hogy békés megoldásokról beszéljünk.

Emlékszem azonban arra, hogy mindazt, amit most érzek, amiben bizonyosan minden izraeli osztozik, hosszú évtizedek óta több millió palesztin éli meg.

Nincs más megoldás – ahogy nem is volt soha –, mint véget vetni az apartheidnek, a megszállásnak és az ostromnak, és az igazságosságra, a mindannyiunk egyenlőségére alapozott jövőre törekedni.

Nem a borzalom ellenére kell irányt váltanunk, hanem éppen amiatt.

A szerző díjnyertes izraeli újságíró és politikai aktivista, a +972 Magazine és a Me Komit ügyvezető igazgatója, valamint az Izraeli Újságírók Szövetségének elnökségi tagja.