Az elmúlt hetekben Böjte Csaba ferences szerzetes anyák napi aranyköpéseitől volt hangos a nyilvánosság. A felháborodás jogos, hiszen az „egyszerű” női lelket fejtegető erdélyi szerzetes talán mindennél többet mondott ezzel saját inkompetenciájáról. „Ilyenek a nők. Ha virágot kapnak, turbékolnak. Ha a fejsze fokával kopogtatják a vállukat, akkor sikoltoznak. Nem olyan komplikált a női lélek.” – vélekedett a nőkről és a nőket érő erőszak kérdéséről. Arról viszont kevesebb szó esett, hogy Böjte ugyanezen az eseményen egy nevelőotthonában szexuálisan bántalmazott lány helyett a feltételezett elkövető mellett is nyíltan kiállt.

Persze erős a mezőny, az atya mostanság csak úgy szórja elénk a botránybonbonokat: néhány héttel ezelőtt még a szélsőjobboldali, terrorizmusért elítélt Budaházy Györgyért kért imát gyerekektől. Nemrég pedig a fél ország azt találgatta, tényleg lehetett-e szeretője a cölibátust fogadó Böjtének – ezzel újra elvéve a fókuszt ügye legfontosabb szereplőiről: az otthonaiban nevelkedő gyerekekről. Pedig mégiscsak ez, a szovátai és más gyermekotthonban történtek és a mindazt lehetővé tevő rendszer az, amivel mindannyiunknak dolgunk van.

Ezt csak jól szabad csinálni – vagy sehogy

„Egy tizenhat éves lány szíve hova vezet és hova nem, ez egy nagyon érdekes kérdés, nagyon ingoványos kérdés. Én meg vagyok győződve, hogy nem életszerű az egész. Egyik szobában lakik egy édesanya a három gyerekével, a férjével, a másik szobában lakik a nevelt lány, és őt meg lehessen többször erőszakolni. Ezt én akkor se hittem el, és most se hiszem el. Úgyhogy én ezt visszautasítom” – jelentette ki Böjte a Romániai Magyar Demokrata Szövetség anyák napi rendezvényén.

Ha az atya fejszés-virágos anekdotája után nem sejtettük volna egyúttal azt is, hogy pont ugyanilyen faék egyszerűséggel gondolkodik a gyermekvédelemről is, ez a megnyilvánulása már nem hagyhatott kétséget efelől.

„Akár ti, akár mások, szépen vállalják át. Én odaadom a kulcsot. Én így tudtam csinálni, erre ráment 30 év az életemből. (…) Ennyit tudtam adni, ez se kötelező. Kicsit úgy érzem magamat, hogy elmegyünk ötvenen egy kolduló gyerek mellett, én odamegyek, meghívom ebédre, és akkor mások azt mondják, hogy hát azért fizethetett volna előkelőbb vacsorát is.”

– mondta a Mérce és az Átlátszó Erdély újságíróinak Böjte, nem sokkal korábban.

Talán ezek a mondatok ütöttek meg leginkább a szovátai Szent József gyermekotthon egyik neveltjének éveken át tartó szexuális bántalmazásáról szóló cikksorozatunkban. Tavaly került több oknyomozó cikkben nyilvánosságra, hogy egy nevelő tíz éven keresztül bántalmazott lelkileg, fizikailag és szexuálisan kisgyermekeket az alapítvány kászonimpéri és tusnádfürdői otthonaiban, nemrég pedig az Átlátszó Erdély és a Mérce tette közzé oknyomozó cikkeit, melyek mások mellett egy, arcát és nevét vállaló túlélő, a most 23 éves Bogár Mónika vallomására épül arról, hogyan bántalmazta 15 éves korában szexuálisan a szovátai gyermekotthon azóta elbocsátott vezetője. Több dolgozó és volt nevelt is a gyerekek bántalmazásáról, elhanyagolásáról, dolgoztatásáról, és az intézményvezető és felesége teljhatalmáról számolt be.

Az érintettek történeteiből és a szerzetes nyilatkozatából is kirajzolódik: nem volt semmiféle biztosíték a történtek elkerülésére. Az ugyanis, hogy Böjtének szimpatikus egy intézményvezető, és meg van győződve róla, hogy jó ember, minden, csak nem biztosíték. Ahogy a nevelők rettegésben tartása, a nem létező jelzőrendszer, a nevelők inkompetenciája és eszköztelensége a bántalmazás felismerésére és szakszerű kezelésére, és az alapvető gyermekvédelmi jogszabályok figyelmen kívül hagyása sem a legkiszolgáltatottabb helyzetű gyerekek védelmét szolgálja. Ezek – Romániában és Magyarországon egyaránt – többek közt azt is rögzítik, hogy a bántalmazásnak csak a gyanúját is jelenteni kell(ett volna) a hatóságnak.

Tény, hogy nem könnyű feladatot vállalt magára Csaba testvér: több ezer gyermek felnevelése és szakszerű ellátása, figyelmet fordítva különösen sérülékeny és kiszolgáltatott helyzetükre. Bár traumatizált gyerekek jó minőségű intézményi ellátása sok szempontból a világ egyik legnehezebb munkája, ezt a munkát számos szakmai tudásanyag, szabály, jó gyakorlat segíti, melyeket azonban Böjte Csaba alapítványa az eddig feltárt súlyos hiányosságok alapján nem épített be az otthonok működésébe rendszerszinten. Fontos leszögezni, hogy ennek ellenére rengeteg gyermek nőtt fel jó körülmények között, lelkiismeretes, szeretetteljes nevelők támogatásával a Böjte-otthonokban, ezt megkérdőjelezni méltatlan és fölösleges. De ugyanilyen fontos tényként kezelni azt is, hogy az otthonok által befogadott gyermekek jólléte nagyon esetleges.

Az otthonokban történt bántalmazások igazolják: a véletlenen múlik ebben a pillanatban is, hogy bántalmazó közegbe, vagy egyenesen egy szexuális ragadozó karmai közé kerül-e egy teljes mértékben a rendszerre utalt gyermek.

Könnyen lehet, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, nem tudhatjuk, honnan, kiből buknak elő legközelebb újabb esetek – bár Böjte atya jelenlegi viselkedésével láthatóan mindent megtesz, hogy elrettentse a nyilvánosság elé állástól a lehetséges további áldozatokat.

Akármilyen érdemek fűződnek a nevéhez, Böjte Csaba sem lehet érinthetetlen. Főleg, hogy gyerekek sorsa forog kockán. Épp ezért dühítő a szavaiból kihallatszó sértettség és önfelmentés: ő legalább csinál valamit. Tessék utána csinálni, tessék jobban csinálni! Lehet, hogy rosszul, de ő legalább csinálja. Csakhogy a gyermekvédelem nem egy hasraütésszerűen működtethető, tét nélküli dolog. Azt csak jól szabad csinálni, amire azonban Böjte Csaba láthatóan nem képes.

De ami ennél is nagyobb baj: ezt egyelőre nem képes elismerni sem, így egyelőre kicsi az esélye, hogy bármi is javuljon a Szent Ferenc Alapítvány otthonaiban. Elvakítja saját, évek óta fényesített glóriája: hiszen Böjte atya mindig jót akar, az nem lehet, hogy valami nagyon balul sült el az ő irányítása alatt. Pedig Böjtének döntenie kell: a glóriáját fényesítgeti tovább vagy valóban kiáll a „gyerekeiért”. A felelősség vállalásával sokak tiszteletét is kivívhatná, akiknek egyelőre csak inkább a megvetését érdemli ki. És ami még fontosabb, ennek nyomán rendszerszintű változásokat indítana meg.

Nem Böjte ellehetetlenítése, hanem a rendszer javítása vezethet célra

„Nem akarok én igazságokat kideríteni. A. [az elkövető] azt mondta, hogy eszébe sem jutott ilyen. Azért is tűnik nekem nagyon furcsának, mert ő a feleségével és három gyerekével bent lakott az épületben. Én B.-vel is leültem, ő is azt mondta, hogy a férjében bízik, meg merne esküdni, hogy ilyen dolog nem történt. Két felnőtt nekem ezt mondja… Ha egy férfi félrejár, akkor a felesége kicsit ideges szokott lenni. Most akkor kinek higgyél?”

– mondta a Mércének Böjte, sokat elárulva arról, hogyan vélekedik a felnőtt-gyermek, illetve nevelő-nevelt hierarchiáról. Vagyis: a felnőttek szava minden esetben erősebb, mint egy gyereké. Hiszen a gyerekek kitalálhatnak mindenféle képtelenséget saját gyerekes érdekeiktől vezérelve, de egy hatalmi pozícióban lévő felnőtt, akinek tálcán kínálják a visszaélés lehetőségét, soha. Hát persze…

A szerzetes olyannyira nem akarta kideríteni az igazságot, hogy végül nem értesítette a hatóságot, nem nyújtott támogatást az abúzus túlélőjének, és a nyilvánosság előtt hazudtolta meg a tőle segítséget váró Bogár Mónikát. Böjte Csaba felelőssége a gyerekek biztonságát kockáztató intézményrendszer működtetésétől kezdve, egészen a botrányos kríziskezelésig számos szempontból vitathatatlan. De – még ha több nevelő alkalmatlansága magától a rendszerből is fakadt – a szovátai otthon dolgozóinak felelőssége sem elhanyagolható. Még különösebb szaktudás nélkül és az intézményvezető zsarnokoskodása ellenére sem hallgathattak volna a nyilvánvalóról. Arról, amit mindannyian tisztán láttak, vagy legalább erősen sejtettek: a gyerekek verése, ehetetlen étellel való etetése, dolgoztatása, a lányok simogatása, Mónika (és talán más lányok) szexuális bántalmazása.

A dolgozókon felül pedig meg kell említeni a romániai gyermekvédelem felelősségét is, amely szemet hunyt afelett, hogy a Böjte-otthonok annyi feladatot vállaltak magukra, amennyi ellátására nem voltak erőforrásaik, és nézte el a többek közt ebből adódó szabálytalanságokat.

Ebben az ügyben különösen nehéz eljutnia a közbeszédnek ezekig a kérdésekig, melyek alapján a gyermekvédelem helyzetéről, az állam szerepéről, a segítő szakmákban dolgozók helyzetéről és felelősségéről lehetne fontos dolgokat megbeszélni.

„Olyan sok gyerek boldogan nőtt fel Böjte atya otthonaiban, minden gépezetbe kerülhet homokszem néha.” „Böjte atya talán hibázott, de ki nem hibázik?” – terelik  a jobboldali véleményvezérek is Böjte személye köré a közbeszédet.

Csakhogy a gyermekvédelemhez nem elég a puszta jószándék. Szakértelem és forrás is kell hozzá. Enélkül szinte borítékolható a zsarnoki rendszer kiépülése, a bántalmazás, a képzetlen, folyamatosan cserélődő munkaerő, a felnőttek visszaélése a gyerekekkel, az áldozatok cserben hagyása.

Fontos lenne megérteni: nem Böjte Csaba levadászása, megsemmisítése a cél — bár tény, hogy sokkal könnyebb ezzel védekezni, és hergelni a valóságot bemutató médiumok ellen. Hanem, hogy a nyilvánosság — függetlenül attól, hogy a szerzetes követőtáboráról vagy a vele szemben kritikát megfogalmazókról van szó — egyetértsen abban, hogy a gyermekek jogai mindenek felett állnak. Böjte Csaba személyes érdekei felett is — elvonatkoztatva attól, hogy mekkora köztiszteletnek örvend, és mennyi jócselekedetet vitt véghez élete során.

Ez lenne a kezdet: elsősorban a gyermekek mindenek felett álló – egyébként az ENSZ Romániában és Magyarországon is ratifikált Gyermekjogi Egyezménye által rögzített – érdekének szempontjából vizsgálni az ügyet, és kikényszeríteni Böjte Csaba és az alapítványát aligha kontrolláló állami intézmények felelősségvállalását. Következő lépésként pedig talán sokkal nagyobb egyetértésben és sokkal komolyabb nyomásgyakorlási potenciállal gondolkodhatna a magyar társadalom a hazai gyermekvédelemről is, melyet jelenleg a Fidesz narratívája tart fogságban, eltussolva a gyerekek valódi problémáinak ezreit.