„Járjon mindenkinek ugyanolyan oktatás!”

– követelték a diákok a harmadik országos pedagógussztrájknapra szervezett tüntetésen, november 18-án.

Idén áprilisban nyert először úgy kétharmaddal a Fidesz, hogy a választásokat nem követte a szokásos ellenzéki tüntetéssorozat. A pártok bölcs belátása helyett ennek valószínűleg a nagy választási remények utáni csalódottság volt az oka. Ebben a helyzetben jelent meg egy új politikai erő, a diákok mozgalma, amely azóta már nem egyszer megtöltötte a Kossuth teret. De adja magát a kérdés: egy új politikai formációnak biztos a „régi” ellenzék mértékegységében, a megtelt Kossuth-terek számában kell mérnie saját sikerét?

Áprilisban kiderült, hogy az összefogás sem tudja felkavarni az ellenzéki politika állóvizét.

Ekkorra azonban már jelen voltak azok a diákok, akik nem sokkal a választások után átvették a kezdeményezést a gyászoló pártoktól.

Amikor a márciusi pedagógussztrájk alkalmával először vonultak utcára, a skandálásukon már akkor hallani lehetett, hogy egy új lelkesedés, egy új őszinteség jelent meg a magyar közéletben.

De a diákok nemcsak őszinte lelkesedést, hanem mozgalomépítési tudatosságot is hoztak magukkal: egyből felvették a kapcsolatot a szakszervezetekkel, a sajtóval, más diákszervezetekkel. Először mint a Diákok a Tanárokért (DAT) kezdtek szervezkedésbe. Ötfős elnökséggel és bázisdemokratikus döntéshozatali mechanizmusokkal működő szervezetük nyáron a létszámbővítésre koncentrált. Nyílt jelentkezést hirdettek, hogy meghaladják mozgalmuk (és a tanártsztrájkok és -tüntetések) nagyváros és elitgimnázium-központúságát. Több mint 200-an jelentkeztek hozzájuk, saját októberi elmondásuk szerint szép számmal vidéki városokból is.

A növekedés után október végére a DATosok egyesültek egy másik ifjúsági szervezettel, a Grunddal, létrehozva az Egységes Diákfrontot (EDF). Azóta pedig sikerült a legtöbb helyi diákcsapatot integrálni az egységes frontba, sőt, a szervezet ezen felül is hálózatosodásba kezdett: alakult például alapszervezetük Békés megyében, Debrecenben, Győrben, Tatán, Szegeden és Szentesen is.

Alig pár hónap telt el, de az EDF túl van már számos tüntetésen, ülősztrájkon, Pintér-kergetésen. Október vége óta vonultak már a diákok a Kossuth térre, a Belügyminisztérium elé, de az MTV székházához is. Utóbbiról, a „kunigundázásról” még az ellenzéken belül is megoszlanak a vélemények, többen kétségbe vonják politikai hatékonyságát, legutóbb Komjáthi Imre kelt ki Hadházy Ákos MTVA-blokádja ellen. Továbbá a Kossuth-tér megtöltése sem véletlen vált üres szimbólummá a hosszú orbáni évek alatt.

Akármit is gondoljuk ezekről és a többi ellenállási formáról, amit a diákok gyakorolnak, a kritikusoknak is szem előtt kell tartania, hogy egy új generáció politikai útkeresésének vagyunk a tanúi és résztvevői (ez egyébként a sokáig és részben még mindig apolitikus tanártársadalomra is igaz). Az útkeresésnek komoly tétje van: korábban az LMP-Momentum generáció is a hazai politika és kiváltképp az ellenzék radikális megváltozatásának igényével lépett színre, de aztán leginkább az derült ki: mégsem lehet más a politika, és a momentum sem jött még el.

A diákok útkeresését – ahogy ez lenni szokott – számos önellentmondás kíséri. Akad némi feszültség például „az oktatás nemzeti ügy” állítás és aközött, hogy „járjon mindenkinek ugyanolyan oktatás”. Ugyanis, ahogy erre Székely Örs rámutatott: ha az oktatás nemzeti ügy, akkor az nem mindenki, csupán a polgári nyilvánosság ügye. Azoké a szabad polgároké, akik a nemzet nyilvánosságához tartoznak, ami orbáni értelemben végső soron a NER-t jelenti. Ugyanis a nemzet fogalma soha nem a társadalom egészét fejezi ki, a fideszes hegemónia pedig tovább szűkítette azt, etnikai, vallási, ideológiai és más szempontok mentén leválasztva egyes csoportokat a „mi”, azaz a nemzet testéről. Mindezzel szemben a diákok önszerveződése már önmagában az oktatás össztársadalmi visszavétele felé mutat, ugyanis az országos, iskoláról iskolára építkező hálózat kiépítésének gondolata sokkal radikálisabb és demokratikusabb annál, ami egy elképzelt nemzeti oktatási reform célja lehetne.

Egy ilyen építkezés nem egyszeri reformot, hanem folyamatos önrendelkezést, hatalmat követel magának saját terei, jelen esetben az iskolák felett.

De ugyanígy nem azonos értékeket fejez ki egy országos ülősztrájk, a sztrájkoló tanárokkal való aktív szolidaritás és a résztvevők számára lelkesítő, de ezen túl céltalan tüntetések szervezése az ország fővárosának szimbolikus helyszínein. Előbbi helyben, az adott iskolák adott tanáraival épít ki valódi bajtársiasságot, utóbbi, a közös kiállás élményén túl leginkább a polgári nyilvánosságnak szól, „figyelemfelhívás”.

Persze lehet, hogy van olyan politikai program, amelyben a kettő összeegyeztethető, meg lehet úgy is tölteni a Kossuth teret, hogy annak legyen politikai haszna, igazából nem tudhatjuk, hogy miféle politikát építenek fel éppen a diákok. És ez az igazán izgalmas a jelenlegi helyzetben. Mert ha sikerül elindítaniuk valami újat, valami mást, az mindenkinek friss levegőt jelenthet. Önszerveződésük, egy országos hálózat kiépítése, amelyhez az érintettek bátran csatlakozhatnak, és az őket érintő kérdésekre közösségi válaszokat kereshetnek, önmagában előrelépés, hisz a diáktársadalmon belül megmutatja, mi az, ami hiányzik a tágabból:

a politika, annak teljesebb, valódi értelmében.

Bár a kockázat nagy, de én nagyon remélem, hogy nem lesznek jó diákok, és nem tanulnak bele az ellenzéki politizálás megszokott gyakorlába, hanem ezúttal ők tanítanak valamit egy egész országnak.