Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Nemzeti” ügyek helyett újraelosztást és hatalmat: levél az EDF diákjaihoz

Ki hagyná abba a tiltakozást attól, hogy Gulyás Gergely némi alamizsnát ígér be a tanároknak, miközben az egész iskola ég? Hát nem a diákok, akik felbőszülve azon, hogy

a kormány a répa és a bot ősrégi taktikáját követve, a kirúgások sorozatának kellős közepén az oktatóknak nemrég épp répát mutatott.

A budapesti diákszervezetek egységbe tömörültek, programot adtak ki, és a cseppet sem ideális körülmények ellenére országos fórumok hálózatát építik a jelen pillanatban.

Az öt programpontból, illetve a tiltakozó diákok megszólalásaiból kiderült, hogy az EDF az oktatási rendszer teljességének renoválását, restaurációját követeli. Menjünk a közmédiához, hogy a tanügy elfoglalhassa méltó helyét a nemzet nyilvánosságában. Minisztériumot kérünk, hogy a végrehajtó hatalom legmagasabb szintjén reprezentálhassuk az országos együttgondolkodás eredményét. De ugyanakkor egyenlő hozzáférést is szeretnénk az oktatás teréhez. Mindez nagyon rokonszenves lehet, de az első két követelés kizárja a harmadikat és viszont. Hogy megértsük, miért, ahhoz előbb azt kell szemügyre vennünk, milyen a tiltakozó diákok koncepciója az oktatásról, és az azzal egyre inkább összekapcsolt nyilvánosságról.

Az Egységes Diákfront (EDF) első ránézésre egy kiépülőben levő felügyeleti oktatási rendszert kritizál.

Ennek lényege, hogy a diákot főleg utasítások betartására neveli, és nem tekinti partnernek az oktatás folyamatában. De hogy fogalmazzák meg ezt ők, a diákok? Taníthatatlan a tananyag, sok van belőle és semmi korszerű, az iskolák felszereltsége rossz, rohadnak az épületek, fizetetlenek a tanárok, szar a hangulat, minden rossz. A rendszer nem jutalmaz, annál inkább fenyít. Csökkenti a versenyképességet.

Habár tételesen nincs kimondva, a másik serpenyőben egy olajozottan működő, kompetencia- és kreativitásalapú, a munkaerőpiaci integrálódáshoz szükséges rugalmasságot kifejlesztő tanügyi rendszer található, és a jelenlegi elitintézmények inkább ezt fedik le, a felügyelet módszereivel definíciószerűen élő és újabban a téli ridegtartást is bevezető szakoktatási intézményekkel ellentétben.

Mark Fisher brit elméletíró és tanár, a nemrég magyarra is lefordított Kapitalista realizmus szerzője szerint viszont az iskolákban érezhető rossz közérzet oka mindkét említett oktatási paradigma csődje.

A tanárok a segítő-szórakoztató és a fegyelmező-tekintélyi szerepek közé vannak beszorulva. Az iskola unalma abból fakad, hogy se az egyént nem teljesíti ki, nem tanítja autonómiára, és a társadalom számára sem képes bármiféle hasznos tudást nyújtani. A munkaerő jelenleg is zajló újratermelése nem izgalmas, nincs benne semmiféle pezsgés, vízió, pusztán a tőke érdekeit szolgálja, nem a társadalomét. Miért is van az, hogy sok fiatal ma kifejezetten ódzkodik a munkába állástól, vagy évente munkahelyet vált, küszködve az állandó kiégéssel?

A mai magyarországi helyzetre lefordítva ez úgy hangzik, hogy valójában két kapitalista oktatási koncepció érvényesül.

Az egyik az, amelyet fidesz-kdnp-s-nek nevezhetnénk, bár a kormány saját elitjének nem ezt szánja: a nemzeti tőkésosztály csemetéi nem azokban az intézményekben tanulnak, ahol a fegyelmezett, engedelmes, autonómiára, kreativitásra nem hajlamos munkaerőre van szüksége. A másik pedig az, amelyet ellenzékinek címkézhetnénk, amely a nemzetközi tőkét, cégeket, stb. kiszolgáló kreatív szakemberekben hisz.

Vagyis a nemzeti tőke Szküllája egyfelől, a globális kapitalizmus Kharübdisze másfelől. Ez a két szörny már az Odüsszeiában sem képvisel egymással összemérhető erőt: hogy megmeneküljön, Odüsszeusz végül Szküllát „választja”, ellenben hat matróza az életével lakol.

Esetünkben is úgy tűnhet, hogy a kreativitásra – lazaságra, szabadságra, frissességre épülő oktatás kiutat jelent az oktatás általános válságából. De a menekülés hevében szem elől tévesztjük, hogy a felügyeleti rendszer nem szűnik meg, csak kevésbé látható, mert máshova kerül, máshol van.

Valakinek ugyanis el kell végeznie a munkát. Azt szükséges belátni, hogy az oktatási paradigmaváltás mögött az ország gazdasági paradigmaváltása található. Magyarország strukturális okok miatt képtelen arra, hogy információs gazdaságot működtessen, a NER alatt pedig egyre inkább visszatér az ipari gazdálkodás („összeszerelő üzemek”), illetve a nagybirtok útjára. Ezt a jelenséget követi le az iskolarendszer felügyeleti típusú átalakítása is. Viszont ugyanúgy, ahogy a felügyeleti rendszerben megvan annak a módja, hogy a NER-elit a menő külföldi tantervek szerint működő, gombamódra szaporodó magániskolákba járassa a gyerekeit – ugyanígy a kreativitás paradigmájának is lételeme a szétválasztás, a kizárás.

Az oktatási rendszerükért dicsért nyugati államokban az alulfizetett állásokat többnyire az iskolarendszerig el sem jutó keleti vagy déli bevándorlók töltik be, nálunk keleten pedig azok, akik kihullanak az egyenlő esélyeket, azonos startvonalat ígérő oktatásból. Gondolok itt egészen egyértelműen a szakoktatásra, ahol immár közalkalmazotti státuszból kieső, a munka törvénykönyvének hatálya alá berendelt tanárok tanítanak.

A szaksulikat eléggé egyértelműen leválasztották Magyarország oktatási rendszeréről, a tiltakozások során mégsem üti át a plafont az a követelés, hogy ismét annak részévé váljanak.

És itt érünk el a másik kérdéshez, a nyilvánosság kérdéséhez, amely „nemzeti ügyet” csinálna az oktatásból. A nemzeti, vagyis polgári nyilvánosság (amelynek mindannyiunk által érzékelt hiányában is legfőbb jelképe ma a valódi közmédia) szabad polgárok, vagyis magánemberek agorája, akiknek szabadsága – legalábbis Habermas szerint – abból fakad, hogy függetlenek a politikai döntéshozataltól. Le vannak választva róla. Emiatt viszont ez a nyilvánosság többé nem társadalmi, hanem csak társasági- illetve magánviszonyokat fejez ki, a magánember alapértelmezésben pedig nem más, mint az árutulajdonos.

Vagyis csak az tud belépni a nyilvánosság terébe, az tud itt részt venni a javak, ötletek, elképzelések cseréjében, akinek van amit eladnia, vagy esetünkben tudásra váltania azt a gazdasági, társadalmi és kulturális tőkét, amellyel otthonról érkezik.

Egy társadalomban viszont egyszerre vannak olyanok, akik rendelkeznek ezzel a tőkével, és olyanok, akik nem. A nemzet fogalma arra jó, hogy ellentétüket kibékítse, hogy megerősítse azt a vélekedést, hogy ami a társadalom tőkével (és így: reprezentációval) rendelkező polgárainak jó, az mindenkinek jó. Ha a diákok követelései megmaradnak azon a szinten, hogy bocsássák rendelkezésükre a nemzet nyilvánosságát, illetve a tőlük független politika restaurálja az oktatási rendszert egy minisztérium képében, azzal semmi sem fog változni a többség, vagyis azok számára, akik eddig sem fértek hozzá a nyilvánossághoz, az oktatáshoz és a nemzethez.

Így jutunk vissza az EDF követeléseiben megbújó ellentéthez: a diákok felháborodása jogos, mert a programszerűen lezüllesztett oktatást nem elég bérkiegészítő szépségtapaszokkal díszítgetni. A diákok azt követelik, hogy tekintsük, vitassuk meg tüzetesebben „az oktatás egészét”.

Csak így jöhetünk rá arra, hogy hiába teremtjük meg jogilag annak kereteit, hogy mindenkinek hozzáférést adunk az iskolához, ha nem bocsátjuk rendelkezésükre pluszban azt a tőkét, amely szükséges a részvételükhöz.

Az egykulcsos adó illetve a felső-középosztálynak kedvező családi támogatások országában ez azt jelentené, hogy végre kidobjuk ezt az osztályhatalmat takargató meritokratikus rendszert, és az állam egészét állítjuk a megélhetéssel küszködők széles tömegének – a szegények, a biztos családi háttér nélküli pályakezdők, a diákok, a romák, a nyugdíjasok az egyedülálló szülők szolgálatába.

Vagyis az oktatás mint önálló problémakör egy másik szinten és végül, végsősoron újraelosztási – azaz hatalmi, politikai kérdés.

Ami biztató, hogy a diákok önszerveződésének formái bőséggel túlmutatnak azokon a tartalmakon, amelyeket közvetítenek.  A lógás mint az iskola intézménye elleni privát tiltakozás átadja helyét a tudástermelés egész folyamatát megbénító országos ülősztrájknak. A diákok és tanárok rendszerbe kódolt ellentétét a kirúgott tanáraikért való  tanulói szolidaritás váltja fel. A minisztérium afféle felügyelőként megnyilvánuló apafigurájának vágyával szemben (a különböző típusú iskolák diákjait tömörítő) helyi EDF-szervezetek láncolata áll.

E szükség által létrehívott szerveződések, mint anno az ’56-os munkástanácsok –  csírájukban azt mutatják, hogy milyen lehet, és milyennek kell lennie a jövő oktatásának. A követeléssel ellentétben, hogy „oldják meg a helyzetet a politikusok meg az állam!” azt üzenik, hogy mi, diákok, már itt vagyunk, és ezzel már cselekszünk is.

Legyen így, hogy ez a cselekvés teremtse meg azt az oktatási rendszert, amelyben a személy képességeit elsősorban a személy kiteljesedésének érdekében fejlesztik. Ehhez pedig a tiltakozóknak csak egy dolgot kívánhatok: Minden hatalmat a tantermekbe!

Címlapkép: A belügyminisztérium előtt tüntet az Egységes Diákfront 8 tanár kirúgása miatt Fotó: Dián Ákos