Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért a dolgozókat, és nem a munkáltatókat inti önuralomra Parragh?

Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) elnöke a Népszava tudósítása szerint a Munkástanácsok szakszervezeti szövetség által a minimálbérről szervezett konferencián csütörtökön kijelentette, hogy nem fogják támogatni az uniós minimálbér bevezetését, mert azzal „Magyarország elvesztené az olcsó munkaerőből fakadó versenyképességét”.

„A versenyképességünk egyik alapja ma még mindig az olcsó munkaerő. Van, aki ki meri mondani, van, aki nem, de ez még mindig egy lényeges eleme. Változtatni kell rajta, tudjuk a recepteket. De hogy bemenjünk egy olyan uniós rendszerbe, ahol nem mi mondjuk meg, mint szakszervezetek, mint munkaadók, hanem valaki más, kívülről, hogy mekkora legyen a bér növekedése, a minimálbér, az számunkra »2030-ig, amíg az uniós átlagot el nem érjük«, biztosan nem elfogadható.”

– fogalmazott az Orbán tanácsadójaként is számontartott Parragh.

Majd némileg ellentmondásosan kifejtette, hogy a magyar munkaerő olcsósítása olyan jól sikerült, hogy

„[m]a már nem mi hozzuk be az olcsó szlovák munkaerőt, hanem az olcsó magyar munkaerő megy ki Szlovákiába. Romániában, főleg a Partiumban ma már a munkaerő ára magasabb, mint nálunk Kelet-Magyarországon”.

De melyek lehetnek azok a „receptek”, amelyeket az iparkamarai elnök emleget? Ahogy korábban több alkalommal írtunk róla, a Fidesz gazdaságpolitikája tudatosan épít arra, hogy a bérek relatív alacsony szinten tartásával, és a munkajog leépítésével vonzzon be külföldi működőtőke-beruházásokat Magyarországra, amelyek aztán a beruházás költségei miatt várhatóan hosszú távon itt maradnak, és feljebb tornázhatják a béreket.

Ez a kormányzat azon politikájával egészül ki, hogy segítik a „nemzeti” tőke térnyerését, azzal a céllal, hogy magyar cégek meghatározóakká váljanak hazai és régiós szintén, és csökkentsék a gazdaság válságoknak való kitettségét, legfőképp azzal, hogy nem vagy kisebb mértékben vonják ki a tőkét válságok idején, és adott esetben rövidebb ellátási láncokhoz kapcsolódnak.

Ez a recept a kapitalizmus legújabb válságával látványosan kapitulált. Kudarcát mutatja, hogy a külföldi tőke jelentős részét biztosító német gazdaság az előrejelzések szerint erőteljesen visszaeshet. A gazdasági modell fűrészfogának bizonyult továbbá, hogy a hazai, sok esetben a NER-hez köthető nagyvállalkozók korlátozott térnyerése ellenére a magyar gazdaság súlyosan kitett a válságnak (tehát a globális ellátási láncok szétesésének, az energiaárak kilövésének, a pénzügyi spekulációnak, stb.).

Parragh a válság egyik legnyilvánvalóbb mutatóját, a szeptemberben már 20 százalékot is meghaladó inflációt mégsem a globálisan meghatározó gazdaságpolitikai tendenciák, és a hazai gazdaságpolitika kudarcának tudja be, hanem az elmúlt évek „gyors bérnövekedését” okolja, amely meghaladta a „hatékonyság és termelékenység” növekedését.

De mégis hogyan történt ez? Bizonyosan nem az elmúlt évek militáns szakszervezeti bérharcának a következtében (ezek sajnos nem voltak ennyire erőteljesek), ahogy azt az iparkamarai elnök sugallja. A keresletet nem a bérnövekedés nyomta fel, hanem például a Covid-válság alatt felhalmozott lakossági és kormányzati megtakarítások, amelyhez a termelés nem tudott a korlátozások feloldása után felzárkózni. Mindemellett a 2008-10-es gazdasági krízist követő válságkezelő intézkedések – mint az alacsony vagy negatív kamatlábak, a mennyiségi lazítás (quantitative easing), pénznyomtatás, vagy a „privatizált keynesianizmusként” emlegetett magánkölcsönök kiszélesítése –, is a keresletélénkítést szolgálták.

A globális túltermelés miatt ez nem gyakorolt jelentős inflációs hatást a koronavírus-válságot megelőzően, ekkor azonban a beruházások szintje történelmi mélypontra került, visszaesett a termelés és a nemzetközi kereskedelem, tehát a megnövekedett kereslet a kínálat korlátozásával találkozott. A kibontakozó válságot tovább fűtötték a nemzetközi konfliktusok, mint az ukrajnai háború nyomán megerősödő gazdasági nacionalizmusok.

Rögtön a fenti kijelentése után

az iparkamara elnöke egyértelművé is tette, hogy kinek kell ebben a helyzetben önmérsékletet tanúsítani: a dolgozóknak.

Mint kifejtette,

„nehéz azt feltételezni, hogy a keresletet, azaz a béreket és a juttatásokat tovább nyomjuk fölfelé, és egyébként csökkentjük az inflációt”.

Parragh tulajdonképpen a klasszikus közgazdaságtan előszeretettel használt bér-ár spirálját vette elő, amely szerint azzal, hogy a dolgozók béremelést követelnek az árak emelkedése miatt, csak az árak további emelkedését érik el. Ezzel amellett, hogy nyíltan a dolgozókat okolja a válságért, automatikusnak veszi a bér árra gyakorolt hatását, mintha az nem a profit emelkedésével párhuzamosan történne.

Ahogy Ted Grant dél-afrikai marxista korábban rámutatott az inflációról szóló írásában:

„A tőkésosztály profitja csak a munkásosztály fizetetlen munkája. Következésképpen a munkások béremelése, ha minden más dolog egyenlő, a kapitalisták profitjának csökkenését jelenti.”

Tehát miért a válságban elsődlegesen és súlyosan érintett dolgozókat, és nem az összehasonlíthatatlanul nagyobb anyagi biztonságban lévő munkáltatókat inti önuralomra Parragh?

Arról, hogy mik okozták a globális válságot, és miért gyűrűzött be ennyire erőteljesen Magyarországra, hosszú oldalakat lehetne még írni, és eddig megjelent írásaink mellett tervezünk is a témával behatóbban foglalkozni – az azonban bizonyos, hogy nem a dolgozók „irreális” bérkövetelései okozzák a mostani inflációs hullámot, ahogy azt Parragh sugallja. Ezt Parragh kijelentése után a szakszervezetek is kikérték maguknak.

De mi is ez az európai minimálbér, amelytől Parragh László úgy óvja a magyar dolgozókat, mint az izzó vastól? A „méltó megélhetést” kitűző, nem kötelező érvényű ajánlást szeptember közepén fogadta el az Európai Parlament, majd október elején hagyta jóvá a Tanács.

Ahogy arról korábban írtunk, az ajánlásnak részét képezi, hogy a dolgozók legalább 80 százalékának a bérét kollektív megállapodásnak kell szabályoznia. Magyarországon ez a számarány 2019-ben az International Labour Organization szerint mindössze 17,8 százalék volt.

A minimálbért két módon határozhatják meg a kormányok:

  • valós fogyasztói kosár alapján;
  • vagy a bruttó mediánbér legalább 60, vagy a bruttó átlagbér legalább 50 százalékában.

A Népszava utóbbiról azt írja, a KSH legfrissebb adatai szerint augusztusban a bruttó átlagbér 497 200, a bruttó mediánbér pedig 402 200 forint volt. Ez alapján a minimálbérnek tehát 241- 248 ezer forint körül kellene lennie. Jelenleg a bruttó minimálbér 200 ezer forint, a szakképzettséget igénylő garantált bérminimum pedig bruttó 260 ezer forint.

A mediánbért úgy határozzák meg, hogy a fizetéseket sorba rendezik, és a középre eső érték lesz a mediánbér: ennél a dolgozók fele többet, fele kevesebbet keres. Átlagbér esetén a dolgozók bérét összeadják, aztán elosztják a létszámukkal. Utóbbi esetben egy-egy magasabb fizetés jelentősen megdobhatja az átlagot, pedig a dolgozók többsége nem ennyit keres. (hrportal.hu)

Az uniós minimálbérek reálértéke átlagosan 4,8 százalékkal csökkent az elmúlt évben az Európai Szakszervezeti Konföderáció (ETUC) elemzése szerint. Ez 2000 óta az első alkalom, hogy csökkent a minimálbérek átlagos értéke, és ez legsúlyosabban a kelet-európai régiót érinti.

Ahogy korábbi cikkünkben is írtuk, az uniós minimálbér-ajánlás tehát elviekben segítség lehetne az értéküket rohamosan veszítő bérekből élők tömegei számára, különösképp az Unió perifériáján, ahol az egyes országok „versenyképessége” nem kis részben fakad az alacsony bérekből.

A javaslat enyhítené, de nem oldaná meg a hazai bérfeszültségeket. Parragh azonban, ahogy fentebb kifejtettük, nem ezen okból kifolyólag ellenzi az ajánlást, hanem az orbáni „szociális békét” (az osztályok közötti ellentétek felfüggesztését) félti. Önmérsékletre inti a dolgozókat, hogy rendezzék soraikat, tartsanak ki a nemzeti tőke stratégáinak víziója mellett, és várják lelkesen a jövőben lecsorgó jólétet.

Az osztályviszonyokat elfedni hivatott stratégia azonban csak ideig-óráig tudja féken tartani a fokozódó társadalmi ellentétek felszínre törését.

Az utóbbi hónapok tapasztalata mutatja, hogy egyre több szektorban kezdenek el politikai kérdésként tekinteni a válságra – vagyis egyre többen teszik fel azt a kérdést, hogy ki okozta, és kinek kell megfizetnie annak költségeit?

A hulladékgazdálkodási dolgozók sztrájkja, a tanárok és diákok országos méretű tiltakozása, a volánbuszosok figyelmeztető sztrájkja, a postások, mozdonyvezetők, és más szektorok dolgozóinak egyre láthatóbb elégedetlensége egyértelmű fokmérője ennek.

És hiába nem képes kielégítő válaszokat és vonzó alternatívát kínálni az ellenzék – hiszen ugyanannak az érmének a másik oldalát képviselik, a válságra az orbáni valamelyest különutas gazdaságpolitika helyett a nemzetközi pénzügyi-politikai intézmények meghatározó válságkezelési irányelveit követnék, ahogy 2010 előtt tették  –, ez csak késleltetni tudja az elégedetlenség forráspontját. Ha a válság tovább mélyül, és eléri azt a pontot, amikor már széles tömegeknek veszélyezteti a mindennapi megélhetését, nem fogja érdekelni őket, hogy a dühüknek nincs letisztult politikai formája. Lásd Sri Lanka példáját.

Kiemelt kép: MTI / Koszticsák Szilárd