Mintegy húsz évvel ezelőtt, gimnazistaként olvastam először a Saját halált. Szenvedélyesen foglalkoztatott akkoriban minden, ami a halállal, meg az öngyilkossággal kapcsolatos. Izgatott a thanatológia Platóntól Ivan Illich-ig húzódó eszmetörténete, s felszabadulásként éltem meg, hogy a modern fejtegetések eltekintettek a halhatatlanság kérdésétől, nevetségesnek tekintve a puszta gondolatát is, vagy egyszerűen érdektelennek.

Mintha, elrugaszkodva a keresztény örökség okozta kényszergondolatoktól, súlyos teher került volna le a vállamról, és immár nehézségek nélkül vettem levegőt. Szinte mámorosan olvastam például ezt: „én nem akarok Jorge Luis Borges lenni, én más akarok lenni. Azt remélem, hogy a halálom teljes lesz, meg akarok halni testben és lélekben egyaránt”. Vagy Maurice Blanchot sorait: „Nem öljük meg magunkat, de megölhetjük magunkat. Csodálatos erőforrás. Enélkül a kezünkben tartott, magasba húzó léggömb nélkül megfulladnánk, nem tudnánk tovább élni”.

Azt hiszem, pontosan ezt vártam a Saját haláltól, a mindannyiunkat könyörtelenül és mégis feloldozóan felváltó Semmi szubtilis körülírását, egy szöveget, amely újfent megnyugtat, hogy létezik az értelmes és az értelmetlen különbségén túlmutató, a lehetőségek fojtogatóan szűk teréből kifelé mutató szökésvonal.

Csalódnom kellett, mert a könyv bosszantó, már-már tüntető szentimentalizmus-mentessége nem beszélt másról, csak egy esetleges haldoklási folyamatról, ráadásul egy medikalizált körülmények között zajló haldoklásról, a halál Semmije iránti teljes közönyben. Úgy tűnt, hogy a kellemetlenül részletes leírások a lényeg elmaszatolását szolgálják, a voltaképpeni probléma elhazudását – szinte halálközeli lektűr, még csak vigaszdíjra sem jó thanatogiccs. Merő élménybeszámoló a haldoklásról, a halállal való szembenézés helyett. Az emlékezetemben végül a körtefáról készült fényképek ragadtak meg inkább, mintsem maga a szöveg.

2019. december eleje, DAAD-ösztöndíj Münchenben, a lakás tulajdonosa a hegyekben. Ahogy alkonyodik, mind bizonyosabbnak tűnik, hogy a Hausdoktor tévedett: mégiscsak tüdőgyulladás lehet, méghozzá a súlyosabb fajtából. Az egyre szorítóbb mellkasi fájdalom, a mindinkább fogytán lévő levegő miatti vonaglás nyitják meg az agóniát. A nyilallástól képtelenség felegyenesedni, és egyáltalán, felkelni, nemhogy a folyosóra menni, hívni az ambulanciát. Voltaképpen egyetlen testtartás elviselhető, a térdekre görnyedni a könyék feszes görbületével, akárha Rodin Gondolkodója, gyötrelmesebb változatában.

A test ilyenkor is tudja, ilyenkor tudja a legjobban, mit kell tennie, fellázad önnön megalázott helyzetével szemben, és minden áron keresi azt, ami a legelviselhetőbb. Tűrhetetlenül hasogató fájdalom kezdődik az izmok ellazításának legszerényebb kísérletekor is. Mozdulatlanságra ítélve, ritmikusan zihálva: ki-be, ki-be légzés, minden újabb szúrás után enyhe, rövid ideig tartó felszabadulás, pár perc további haladék, ki-be, ki-be légzés, egy még hasítóbb szúrás, majd megint az ütemes légzés zaklatott szabályossága. Pulzál az egész test, elviselhetetlen a forróság („nincs Önnek AIDS-e?” – kérdezték másnap a Vöröskeresztben).

Mintha valaki tüzet gyújtott volna, és sehol egy szellőzőnyílás.

Akkor értettem meg, miért személyesítik meg a halált (vagy jelenítik meg a küldöttjét), valaki vagy valami ugyanis mintha tényleg bejönne a szobába, és tudni véled, hogy egy jól körülhatárolt entitással küzdesz („jelen van az”, vagy „itt van ő”). És akkor, amikor azt hinnéd, ki kellene tessékelned, minél távolabbra kerülve tőle, levetve magadról, történik valami, amire nem számítottál, amire nem készülhettél fel. Hiszen valójában nem kívülről lopakodott be, hanem benned volt mindig is, magadban hordtad a haldoklásod, és most talán alkalmat kapsz rá, hogy cinkosok legyetek.

A bénító fájdalom meglepetésszerűen eltűnik, nem, nem is eltűnik, inkább úgy kellene fogalmazni, hogy elveszíti jelentőségét. A test nem sajog immár, nincs, ami az általa küldött vészjeleket figyelembe venné. Annyira fáj, hogy már nem fáj. A halál közelsége mint anesztézia. A tudat nem a ketrecétől szabadul meg, hanem úgy kellene mondani, hogy a járulékos tartozéka eltörpül ahhoz képest, ami a terének végtelenje. Mint amikor az égről eltűnnek a felhők, vagy amikor az óceánon elcsendesülnek a hullámok. Így felejted el te is a mundán összefüggéseket, lebegve elrugaszkodsz, a jelenségektől a megjelenés szabad tisztásáig.

Mindegy már, hogy van-e ki-be légzés, vagy hogy mit kell elviselnie a testnek. A földi dolgok nem szűnnek meg, egyszerűen csak irrelevánssá válnak. Tér és idő nem számolódnak fel, csakhogy immár nem köt semmi, ami miatt figyelembe kellene venni őket. Illetve van, mégiscsak van, de nem gúzsba köt, hanem, az érzékiség korlátain túl is kapcsolódásként szolgál, az életben maradás egyetlen hátramaradt motiválóereje, a szeretetteljes kötődések, azok, akik miatt érdemes nem elrugaszkodni végérvényesen.

A rendkívüli redukció végére a „gondolkodom, tehát vagyok” semmivé foszlik, és marad a „szeretnek, tehát legyek”. A halál közelsége mint tehermentesülés, reveláció, gyönyör. Maradjak.

Mindezek miatt, a hiperluciditás, a világegész relevanciájának fenomenológiai felfüggesztése és a kötődés erejének tapasztalata után már nem tudtam úgy tekinteni a halálra, mint korábban.

„És akkor valami nagyon érdekes kezdődik, valami fantasztikus történik, tulajdonképpen erről kéne beszélni”, olvashatjuk a Saját halálban. Hogy erről a valami fantasztikusról szó lehessen, kell valakinek, valaminek lennie, akivel, amivel megesett ez a történet nélküli történet, ha nem is egy alanynak vagy szereplőnek, de legalábbis egy minimális szemszögnek, nézőpontnak.

A szövegnek voltaképpen elemi lehetőségfeltétele a hiperluciditás – a tudat nem a haldoklás ellenére marad fenn, hanem éppen a haldoklás révén teljesedik ki. Eleinte úgy tűnik, hogy a tudat még mindig a test tudata, afféle kapaszkodó a világhoz („amíg ilyen tiszta a tudatom, olyan nagy baj nem lehet”) vagy mintha a tudat légiesedése csak kommunikációs trükk, a túlélési önszabályozás egy aspektusa lenne („vészhelyzetben a test nem terhelheti pánikkal a tudatot”).

Azonban nem erről van szó, a mindennapi tudat ugyanis elveszik, de az eszmélet megmarad. Többször kísért, hogy a regressus ad uterum újabb variációjaként olvassuk mindezt, hiszen a tudatnak volt „korábbról élménye”, „ahová most lám, hazataláltam”. De nem, mégsem. Mert ugyanis „a tudat terébe káprázatos fény kerül. Az ősállapothoz képest mindenesetre ismeretlen”. Majd később, az umkippen jelentését magyarázva: „kimozdulni a védettség és az erő kozmoszából, átfordulni, leválni az egyedül lehetséges ősállapotról”. Az anyaméh felőli olvasat keresztülhúzásával nyílik meg a jelentések tere. Az, ahogyan a megszűnés elold, lassanként számolja fel, ami az e világhoz köt, a halál nagy redukciója, amelyet nem mi végzünk el, hanem csak elszenvedjük, szenvedélyként túlhaljuk, először a test, az érzékek és a gondolatok alól szabadít fel („előbb megszabadulni az örökös testi érzetektől, aztán megszabadulni a nagyra tartott gondolkodástól”, „az egész nagy szenzuális színjátéknak vége lett”), majd a transztemporális, a téren túli horizontok felé nyit („az időtlenség űrjében”, „jó lelkiismerettel nem lehetne térnek nevezni”).

A tudat rádöbben, hogy önnön nyílt semmijével, űrérzésével mindig is megelőzte a gondolatokat, az intenciókat. „Semleges szemlélet”, „a végtelenbe … bekötve”. Ám a semlegesség nem közömbösség vagy ridegség, ellenkezőleg, a Saját halál a haldoklás gyönyöréről szól. Nem a vágytárgynál körözve, mint a boszorkányok a tűz körül, hanem végre elkezd a közelébe kerülni annak („a végtelen elragadottság, amelyre mindig mértéktelenül vágyakoztam”, „a teljességnek olyan élményében részesülsz, aminek a nyomorult árnyékvilágon legfeljebb a vallási vagy szerelmi elragadottság lehet a hasonlata”, „euforikus állapot”).

A közelébe kerülés szemantikai homálya radikálisabbnak tűnik az apophatikus misztikánál, mert nem hajlandó minden áron tagadni, hanem igent és nemet is mond, nem különösebben törődve még önnön paradox voltával sem: „Isten … nem létezik, hiába hittem”, majd „Isten ugyan a fény univerzumában sem föllelhető, a fény mégis az ő leghitelesebb hasonlata”.

Idézek még néhány sort, kommentár nélkül: „Aha”. „Átbillenek, belekerülök, holott nincsenek róla fogalmaim, hová, mibe kerültem, belebillenek…” „Olyan volt a fény, mintha mattüveget löktek volna egy valójában nagyon erősen sugárzó fényforrás felé, nem direkt, úgymond fátyolos. Ovális nyílás erősen fodrozott peremén törik meg…” „Nem egyenesen tartottam a mélyről a fény felé, közben elfordultam. Mintha csavarmenet vinne előre…” Csak az tud így megfigyelni, a haldoklás pillanattalanságában is valamiként megtapasztalni, rögzíteni, majd feleleveníteni, aki korábban is – legalábbis látensen – fenomenológus volt, nem szakmája-hivatása, hanem érzékenysége szerint.

Sajnálom, hogy a halálközeli tapasztalatot feldolgozó irodalomban még senki nem figyelt fel erre a páratlan szövegre (viszont megjelenik Marc Wittman Módosult tudatállapotok: Az időn és önmagunkon kívüli tapasztalatok című könyvében mint kitüntetett példa). A Münchenben történtek óta szenvedélyesen olvasok thanatológiai beszámolókat, ám a Saját halálhoz foghatóval azóta sem találkoztam.

Egyszer megkérdezném Nádas Pétert, hogy nem érezte-e néha árulásnak, hogy ennyire artikulált szöveget teremtett a megjeleníthetetlenből (mint maga is írja, „igen nehéz szavakkal megragadni”). És hogy nem merült-e fel néha benne a kétely, hogy megtéveszti önmagát, utólag racionalizál, vágytelien konstruál, tendenciózusan visszavetít… Vagy mégis evidens, hogy annyira gyönyörűséges volt.