Nádas Péter 2022. október 14-én ünnepli 80. születésnapját. A szerző megkerülhetetlen alakja a magyar irodalmi kánonnak, sokan sokfelől olvassák. Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy a tágabban értett rendszerkritikus baloldal számára mit jelent Nádas. Mi miért, és főképp, hogyan olvassuk?

Modor Bálint: Emlékiratok a kemence mellett

Valamikor 2012 őszén ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy elolvassam az Emlékiratok könyvét. Egy kenyérlángosos cég papíron alkalmi, gyakorlatban rendszeres bérmunkása voltam. A Városháza parkban árultuk a kenyérlángost. Leginkább külföldieknek. Egy szelet többe került, mint az órabérünk. Emlékszem arra a borongós őszi napra, ahogy először a kemence mellett, majd a kassza mögött ülve küzdöttem azokkal a polgári világ letűntét hirdető, de mégis onnan eredő hosszú mondatokkal az olcsó zsíros kolbász szagában.

Azt játszottam, hogy amíg nem szólítanak meg, nem nézek fel a könyvből, de ha meg is szólítottak, akkor is gyakran az ujjamat feltartva mormogtam, hogy moment, és törtem előre a mondatban, amiről tudtam, ha félbehagyom, kezdhetem elölről, mert nem lehet belőle csak úgy ki-bejárni.

Nem ehhez a munkához volt szabva.

Ott, a kemence mellett, a kassza mögött vagy a nyújtódeszka mellett már világos volt, hogy a polgári világ nemcsak véget ért, de nem is jön vissza többé. A jövő elkezdődött. És úgy éreztem, sose lesz vége.

A szar nem ér az égig, csak gyűlik és töpped.

De elég az elégikus emlékezésből! Ha most a Mérce rendszerkritikus olvasóinak kellene egy Nádas-regényt a figyelmébe ajánlanom, akkor talán elsőként mégse az Emlékiratok könyvének olvasására buzdítanám őket, ahol az egyik szálon a sztálini bürokrácia és az arra rátelepülő inkvizíció gyermeki utánzásaként kiskamaszok kutatnak a szüleik dolgozószobájában felhalmozott iratok között a szülők bűneik után. Inkább Nádas Világló részletek című memoárját, vagy, ha tetszik, családregényét mondanám, ahol nemcsak egy (kettő) zsidó család történetét olvashatjuk az 1800-as évek közepétől 1956-ig, hanem azt is megérthetjük, hogyan fordul szembe egy generáció a szüleik/nagyszüleik konzervatív liberalizmusával, és lesz belőlük kommunista. És az ő történetük rekonstruálása közben feltárul a Tanácsköztársaság utáni munkásmozgalom belvilága, frakcióharcai és a kékcédulás választások utáni belső leszámolások története, amelyből világosan látszik, hogy a kommunizmus nem pusztán idegenből a magyar valóságra kényszerített ideológia volt, szemben azzal, ahogyan a létezett szocializmus bukása után sokan állítják, hanem a munkásmozgalmon keresztül mélyen bele volt ágyazva a magyar társadalomba.

Borda Réka: Nádas porszívója

Nádas kétségkívül a tárgyi és épített környezet mestere, amely bár élettelen, és elhanyagolhatónak tűnik, valójában mindent elmond rólunk, ha odafigyelünk rá – egy brüsszeli csipkével szegélyezett pólya, egy régi műhely emlékét idéző klasszicista épület, egy biedermeier szobabelső és még egy hétköznapi porszívó is aktív szereplője írásainak. Nehéz még egy olyan írói életművet említeni, amelyben a tárgykultúra és urbánus terek ennyire mellérendelő viszonyba kerülnek az emberrel, és amelyben ilyen látványos ágenciával bírnak. Mindemellett Nádas azt is érti és látja, hogy „csinálmányaink” számos interpretációs lehetőséget hordoznak magukban, kezdve a gazdasági jelentéstől egészen a vallásiig.

Ugyanakkor aki térpoétikai, designelméleti szempontok felől közelíti meg írásait, annak feltűnhet, hogy

a fiktív villák és a tiszteletet parancsoló intézmények sűrűjében, valamint azok patinás, gyakorta nagypolgári enteriőrjében járva-kelve többnyire a kiváltságos rétegek életét ismerhetjük meg, keveset megtudva a kisebbségek vagy a kevésbé és egyáltalán nem patronáltak miliőjéről.

A terek és tárgyak többször közel sem rendszerkritikusan kerülnek bemutatásra műveiben, inkább nosztalgiaszerű díszletként szolgálnak a békebeli idők, a világháborúk és a szocializmus szövevényes hálójában, ahol és amelyekben a míves örökségek és ódon épületek státuszszimbólumként merevednek bele a textusba.

Míg az irodalmi szövegek tereinek enteriőrjeit – és egyébként a városok szövetének lakásait is – hagyományosan a nők uralják, addig a városi környezet kétségkívül a férfiaké. Nádas azonban igazi térkövetelő, hiszen rendre behatol az otthonok és szobák biztonságos terébe, képletesen kiebrudalva onnan a nőket. Mindemellett a szerző oldalakon átívelő gondolatmenetei kifejezetten a mindentudó férfi toposzába illeszkednek.

Történelmi érdeklődése szöges ellentétben áll a nőkhöz köthető témákkal, és belesimul a férfiak által felállított, javarészt férfi szerzőktől uralt irodalmi kánonba. Szikár hangvétele (és az ebből megszülető nádasi hagyomány) mammutként ül rá a női szerzők nyelvezetére, megnehezítve számukra saját hangjuk megtalálását és életművük kanonizálódását, hiszen ami ettől eltér – érzelmes(ebb), lírai(bb) –, szükségszerűen zsáner.

Nádas mondatainak ereje nem feltétlen az írói, hanem a szerkesztői bravúrban domborodik ki, abban a mérnöki precizitásban, amellyel kíméletlenül gyomlálja a felesleges kifejezéseket, és amellyel patikamérlegen méri a jelzőket. Nyelvezete, a káromkodásoktól eltekintve, közel sem bátor, kihívó, kísérleti: stabilan hozta és hozza a minőséget, tekintsünk erre akár csodálatos adottságként, akár úgy, hogy a konformista irodalomkritika hajlamos az esetleges hibák felett szemet hunyni. Fontos fenntartásokkal kezelni a szerzők, esetünkben a Nádas köré épített mítoszokat, hogy progresszív(ebb) irodalmi hagyományoknak kövezhessük ki az utat.

Kőszeghy Ferenc: Egy regénybe zárt olvasó üzenete

Elsőévesként, amikor az Eötvös Collegiumba felvételiztem, megkérdezték tőlem, mit olvastam a nyáron. Büszkén vágtam rá, hogy Proustot, mert éreztem, jó válasz lesz. Nem számíthattam a keresztkérdésre.

– Rendben van, kihez tudná Proust műveit hasonlítani a magyar irodalomból? – Félszegen Kosztolányival próbálkoztam. – Nem jutott eszébe Nádas Péter?

– Az ki? – kérdeztem vissza. Abban az évben nem vettek fel.

Így történt, hogy hamarabb találkoztam Nádas kanonikus pozíciójával, mint írásaival. A kacifántos kezdet után szerencsére (?) elkezdett működni az intézményi gépezet, tanultam, olvastam Nádasról, megértettem a helyét a magyar irodalomban (értsd: intézményes kánonban) – Péterek, Prózafordulat, POLGÁRSÁG.

Mire végül tavaly nyáron oda jutottam, hogy tényleg olvassam, már tisztában voltam vele, hogy Nádas Péter valamiképp a modernitás betetőzése, tudtam, hogy szövegeit a körülírás szervezi, és ennek van köze a testtapasztalatokhoz is. De azzal a gondolattal is találkoztam, hogy radikális individulizmusa szubverzív, ha a korának vulgármarxizmusa által elferdített közösségi irodalomeszményével szegezzük szembe.

Utóbbiról vagyok a legkevésbé meggyőzve: hisz a reakcióra adott reakció szubverzívnek tekinthető-e?

Mégis, mikor elkezdtem olvasni az Emlékiratok könyvét, annyira gyorsan kibillentem a „tanult” és minden egyéb pozíciómból, hogy nem bírok, csak nagyon lassan haladni vele – hetekre, hónapokra lefoglal egy-egy fejezet. Thomas Mann írja A Varázshegy elején:

„Az elbeszélő ezek szerint nem készül el egykettőre Hansunk történetével. A hét hét napja nem lesz elegendő hozzá, de még hét hónap sem. A legokosabb, ha előre nem is tisztázza, mennyi földi idő múlik el fölötte, míg a történet bűvkörében él. Ha Isten segít, tán csak nem lesz belőle hét egész esztendő!”

Ha Isten segít, tán ez az olvasó sem fog hét évig tévelyegni Nádas regényében.

És ha addig is mondanom kell valamit arról, hogy miért olvasom, akkor mégiscsak az irodalom közösségi eszménye jut eszembe. Mert lehet ugyan, hogy Nádas (és kortársai) névleg ezzel szemben alkottak, de abban biztos vagyok, hogy az individuális tudatot meghatározza a társadalmi lét. Ha pedig így van, akkor a radikális szubjektivitás is a társadalmi-politikai megszólalás terepe.

Azaz Nádas regénye épp individualizmusa miatt (és nem annak ellenében) közösségi és nyilvános.

Mert mindünké, ami írva vagyon.

Fehér Renátó: Kötőszövetek

Hogy a szóvá formálódó gondolat a nyilvánosság eleme, az érdekkonfliktusok kifejezője, a hatalom megragadásának eszköze – mindez magától értetődő. A (köz)politikai cselekvés legláthatóbb része érvek, viták, narratívák, agitáció és propaganda, tehát beszédaktusok révén valósul meg, fogalmi-absztrakt szinten.

Az állampolgár adat, az állampolgár fogyasztói kosár, az állampolgár voks. Tehát kiszámítható (vagy és immár: algoritmizálható). Az állampolgár csak annyiban test, amennyiben kórházi ágy és/vagy demográfia. Amennyiben tehát – ismételten – kiszámítható.

Miként van jelen akkor a kiszámíthatatlanság, a szenzibilitás és a szomatikus a történeti-politikai térben? Milyenek a kötőszövetek tehát adott nádasi korszak adott társadalmának szabadságra éhes nyers tömegében, a tömeg egyes testeiben? Testei: egyes szám harmadik személy, többes számú birtokos személyjel. Birtok és személy. Cuius regio, eius corpus: akié a birtok, azé a test. A test tehát az uralom tárgya, az uralmi erőszak eszköze. A fegyelmező uralom birtokba vette a testet. Ennek tanulságait az elmúlt több mint fél évszázadban sokan és sokféleképpen elemezték, s ezeknek a megtermelt tudásoknak egy része – például a feminista mozgalmak révén – a közbeszédekbe is bekerült.

Ami test és uralom viszonyait, ennek az elnyomásnak egyszerre korszakos, lokális és (!) filozófiai-antropológiai vonatkozásait illeti, ezek leírására tesz kísérletet Nádas Péter munkássága, a berlini fal történelmi idejének félhomályában. De Nádas nem áll meg itt. Mert az emberi nem pusztító érzéki tapasztalatát nem kizárólag a gyilkosság napvilágában véli meglátni, hanem a szeretkezés éjszakájának legmélyén is. „Mikor a szagod is megváltozik.”

Regényíróként ehhez a „másik” animálishoz kellett szavakat találnia, felülírni azt a tévedést, hogy a vérontás önazonosabb, otthonosabb, természetesebb lenne például az orgazmusnál. Hogy a háború lehet dicsőség, ha a közösülés titok. De felülírni azt az illúziót is, hogy egy padlásszoba legszűkebb intimitása körül örökkévalóság lenne lehetséges, szeplőtelenül.

Mert helyette helyek és idők instabil valósága, realitása, realizmusa és történelme van dinamikus mozgásban: Warnemünde, Kelet-Berlin, Margitsziget, Husum, Arcachon, 1945, 1956, 1961, 1973, 1989.

S közben nem lehet egyetlen kézfogásra lenni mindenkitől, hiába rítus és óhaj: legyen békesség köztünk mindenkor. Ahogy a megvalósult kézfogások és a beteljesült érintések története is kiszámíthatatlan. Hiszen kísérti, próbára teszi, eltörli árulás, hűség, szégyen, disszidálás, uralom és elmúlás, vagy csak az idő, a maga legkínzóbb egyszerűségével. Az elmaradt, vagy inkább beteljesülhetetlen kézfogások, találkozások, érintések és történetek párhuzamossága pedig – és ezt is látjuk Nádasnál – elmesélhetetlen, tehát meg kell próbálni regényt írni róla. A jelen ugyanis kevesebbet tud a jövőről, mint a képzelet. Mert mindig más történik. Mindaz, ami történt, és mindaz, ami nem történhetett meg, végül epilógusként lesz majd elmesélhető.

Faragó Kornélia: Testek, terek, megnyíló feszültségek

A Nádas-próza érzékeli a feltáratlan dimenziókat, látja az ürességeket. Betöltési törekvéseivel számtalan üres helyet, tátongó locust jelölt meg a fikciós formák történetében. Nehezebben felismerhető hiánymintázatokat is kirajzol, az emlékezetkultúra, a felidézés és az elbeszélhetőség viszonyában.

Szokatlan perspektívákba állítja a fikciók, a bizonyosságok és a tények, vagy éppen a párhuzamos történetek egymáshoz való viszonyát. Határozott változásokat állít be regénypoétikai elgondolás(oka)t, témát, nyelvi szituációt, mondatépítési formát és beszédrendet illetően. Mindentől megválik, ami helyt adna bármiféle szellemi kényelemnek, a „könnyelmű olvasásnak”. Sokszor úgy töri szét a viszonyrendszereket, hogy azok egyszerre kezdjék ki, és erősítsék meg a meggyőződésinket. Helyenként olyan empirikus sokféleséget egyesít, amely semmilyen más tapasztalatban nem jelenhetne meg hasonló módon. Az emlékezeti munkához társuló dokumentumokat, a történeti és kulturális tudás elemeit a saját fikcióképző szabályaival oldja szét, úgy, hogy az archivális valóság hatalma ne sodorja veszélybe a fikciót, és a fikció ne homályosítsa el a dokumentum revíziós lendületét.

Lehetetlen nem említeni a Nádas-próza testiségről alkotott képét, a testélmény által feltáruló széles távlatú összefüggéseket, a szexualitás atmoszferikus jelenlétét. Azokat a viszonylatokat, amelyekben a szexuális testi kifejezés az egzisztenciális tapasztalás súlyosan összetett formájaként, az értelemképződés alapja. Leginkább ezek viszik véghez (természetesen a hiány jegyében) a befogadói terek átrajzolását, az olyan reflexiók kiváltását, mint az: „ilyent még nem olvastam”, „nincs ilyen sem a magyar, sem a világirodalomban”. Mert, egy egészen más vonatkozású nádasi mondatot parafrazálva, olyan függetlenség és szabadság süvít belőlük, amilyenre máshol nem találni példát. És mert különben is azt akarom olvasni, amit még nem láttam leírva. Óhatatlanul kicserélődnek az olvasói reflexek, amikor visszájára fordított, vagy a beidegződésekkel akár teljes mértékben ellentétes relációkra lelnek, vagy amikor a szöveg nemcsak a világ, és az emberi viszonyok álságosságát ironizálja, hanem olykor önmagát is.

Mégis arra hajlok, hogy a testi kifejezés más térpoétikai jelentéseit emeljem ki. Nem az érzéki közelség, a valós testi és térbeli találkozás tapasztalati tartományát, hanem a Másikba való gondolati belehelyeződést, az egymást megélő szellemi térélményt, a verbális behatolás („elmondani, a testébe tenni”) testies mozzanatait. Másutt is szóltam már az Emlékiratok könyvében működő beburkoló tér szellemi élményéről. A Másik szellemi létének téries értelmezéséről, az egymásban-lét, az egymásban való vándorlás metaforikus változatairól. Arról, hogy milyen poétikai megoldások nyomán válik a másik ember az önérzékelés térdimenziójává.

Végül pedig a test és a tér különböző konstellációiból kibontakozó történetek közül azokra utalnék, amelyekben az emlékek áramlásának a város intenzitása ad formát. A város az egyéni térérzet részeként, a létezés közvetlen összetevőjeként olyan horizontot nyújt, amelyben paradox érzéki egységet alkothat a tömegérzés, a szabadságvágy, a győzelmi érzés és a tankok sikoltozó csikordulása.

„Sem előtte, sem utána nem éreztem soha, hogy a város ilyen mélyen bennem él”. A Párhuzamos történetekben a város épített elemeinek van egy olyan szerepük, hogy egzisztenciális jelentőségű érzetté változva, az öntapasztalás részévé formálják a tér forradalmi történéseit. Már az Emlékiratok könyvében is működtek hasonló elgondolások, amelyek megnyitották a részvétel, a benne állás tereit. Az illúzió kiolthatatlan: „Még ma sem tudom elfojtani a romantikus tombolhatnékomat, hogy mindenki velünk van, az egész világ velünk van” – áll a Világló részletekben. A következő bekezdésben a teret övező épületekről belegéppuskáznak a tömegbe. A pusztítás abban a feltevésben mérhető fel igazán, hogy a város talán még ekkor is mélyen benne él az elbeszélőben.

Selyem Zsuzsa: A világ minden létezője

Nádas Pétert olvasva világossá válnak az emberi civilizációnkat meghatározó, hatásukban mindent és mindenkit elrontó privilégiumok és kettős mércék, földerülnek az irracionalitás és a ráció korlátai. Hogy nem annyi az élet, amennyit tudomásul veszünk belőle. Végtelen türelemmel és szelídséggel meséli el a legvadabb dolgokat, amelyeket tudatunk legszívesebben kizár, szocializációnk pedig, a hamisságokon nyugvó rendszer fenntartása érdekében, gondosan elrekeszt előlünk.

Azon ritka madarak közé tartozik, akiknél az élet és az irodalom nincs szétválasztva, a művészet egyáltalán nem ment föl etikából: az 1989 előtti úgynevezett puha diktatúrában elhagyta az akkori egyetlen Pártot megéneklők kórusát, elköltözött Budapestről, feleségével, Magdával együtt azon dolgoztak, hogy létezésükkel ne terheljék meg aránytalanul a földet. Többnyire egy kicsi faluban él, és gondolkodásmódjára, történeteire az egész világ kíváncsi.

Mit lehet megtudni Nádastól? Hogy az érzéki megismerés kicsivel nehezebben manipulálható a gondolkodásunknál, mert mindig akad egy rés, ahol beszivárog az igazság. De azért nem árt, ha eszünknél vagyunk. Bár sokra nem megyünk vele. Azt is érzékeljük Nádas művészetében, hogy a világ minden létezője méltósággal rendelkező lény. És ha senkit nem érdekel a valóság, a tárgyak fogják átadni, hogy mi történt.