Ha ma újra kezünkbe vesszük verseit, e szinte teljesen feledésbe merült költészet olvasójaként legalább két sztereotípia csapdáját kell elkerülnünk. Mindkettő már a költő életében kialakult. Az egyik a munkásköltő, illetve a „nyomorköltészet”, a másik a regionális költő profilja.

Salamon Ernő élete és költészete ugyanis szorosan kötődik egy még Erdélyen belül is periférikusnak számító régióhoz, Gyergyóhoz, azon belül is a valamikori gyergyószentmiklósi munkástelep vagy munkáskolónia barakklakó proletárjainak világához.

A szóban forgó kolónia valahol a vasútállomás nyugati oldalán, a jelenlegi ipartelepek helyén terült el, messze a város központjától, ahol a székely, örmény és zsidó polgárság házai álltak, amelyek ma is meghatározzák a városközpont építészeti arculatát.

A faipari tőkésekkel szemben ebben az időszakban – legalábbis a maihoz képest – viszonylag jelentős munkásmozgalmi önszerveződés folyt. Az 1912-ben született, anyai ágon bevándorló lengyel zsidó munkáscsaládból származó Salamon Ernő a 20-as években találkozhatott a kizsigerelt, éhbérért dolgoztatott faipari munkások sztrájkjaival és az ezeket követő véres megtorlásokkal. Ilyen volt például az 1924-25-ös több hónapig tartó megmozdulás, amikor 5000 Maros menti munkás be nem jelentett sztrájkját Gyergyóban is katonai beavatkozások, telepi razziák, letartóztatások, egész családok bevagonírozása és az ország különféle helyeire való áttelepítése, szóval valóságos gyarmati rendfenntartás követte. Ugyanígy szinte már felnőtt fejjel élhette a lupényi sortűz és az Egyesült Szakszervezetek betiltása után szervezett, harminckét üzem 4000 dolgozóját mobilizáló sztrájkot 1929-ben.

Néhány évvel később, 1932-ben a kolozsvári egyetemista táskájában már rendszerellenes röpcékkel tér haza és Hirsch Ödönnel Gyergyóban részt vesznek egy munkássztrájk megszervezésében. A telepi munkások december 5-én a városháza elé vonulnak, az akciót csak a csíkszeredai katonaság behívásával tudják visszaszorítani. Salamon Ernő és Hirsch Ödön több társukkal együtt ezután fogházba kerül, ahol persze tüntetően az Internacionálét éneklik, majd éhségsztrájkba kezdenek. Végül Salamon kiszabadul, Hirsch Ödönt viszont 3-5 évi börtönre ítélik. A kor további nagy proletárküzdelmei, például az 1933-as grivicai harcok minden bizonnyal szintén hatnak rá.

Ezek az élettörténeti tények tették lehetővé, hogy az 1949 után a Romániában is megszilárdult rezsim Salamon Ernőt valamelyest kanonizálja és megpróbálja beilleszteni az életművet a maga kultúrpolitikai rendjébe. Ennek köszönhető ugyanakkor, hogy művei ma egyáltalán elérhetőek. Ehhez az új politikai szituációhoz azonban neki már nem sok köze lehetett, ugyanis 1942-ben a gyergyói zsidókkal együtt őt is munkaszolgálatra viszik. Ukrajnában olasz katonák lövik le a gyergyói székely-zsidó költőt 1943-ban. Két testvérét szintén a fasiszták ölik meg, egyik nagybátyja pedig deportálása közben, a vonatban mérgezi meg magát. Ukrajnából hazakerült utolsó verstöredékében olvassuk:

 

„Hatalmas a lelketlen élet,

az érezőt rázza, megűzi,

asszú szemét, vak dög a lélek,

mind, ami nem szenved, legyőzi.

Az életem hátam mögé

hányom, ne lássam, ne szeressem,

egye meg méh, legyen ködé,

megszemeltessék, elszűressen.

Szennyes vagyok. El kell töröljem

a testem. Úgy majd megújulok.

Nem megy le rólam, mi belőlem

marva eszik, hát vele múlok.”

(Szenvedések könyve)

 

Ma Salamon Ernő nevét viseli a gyergyószentmiklósi líceum (ahol e sorok írója is tanult), továbbá szobra áll a líceum épülete előtt. És – ennyi. A 90-es években fölmerült, hogy az iskola nevét meg kellene változtatni, tekintve hogy Salamon Ernő „csak egy kommunista költő” volt. Néhány helyi értelmiségi, akik még iskolai tananyagként tanulták Salamon Ernő költészetét, ez ellen sikeresen tiltakozhatott. Ma már senki nem emlékszik a történetre. Hát idézzük röviden fel.

Salamon Ernő életében és művében az osztálytrauma poétikai és politikai szublimációjára, kreatív átdolgozására történik kísérlet. Mindkettő problematikus és beteljesületlen marad, nem lehet másképp. Osztálytrauma: úgy is, mint az anyai örökség, vagyis a zsidó sors átvállalása egy proletár poétikában és politikában, s úgy is, mint az apa (és a társadalmi kötelék) hiánya.

Az anyához való viszony valóban döntő, hiszen az anya – ahogy a Dal utódoknak című költemény félreérthetetlenül rekonstruálja ezt a mély konfliktust – vitatja, hogy lehet szép a szegénység, tehát vitatja a telepi nyomor hiteles esztétikai integrálhatóságát, ahogyan vitatja a politikai motívumot, vagyis azt is, hogy az elnyomott lehet öntudatos, nem megalázkodó, ellenálló. A költő erre szintén félreérthetetlen agresszióval válaszol:

 

„Évekig mind ezt mondta

anyám. Majdnem megöltem.

Ordítva, rájarontva,

hajoljon meg! Gyötörtem.

Ő csak sírt mosogatva,

zokogott foltozgatva…”

(Dal utódoknak)

 

Az anya ellenállásában a fiú művével (politikájával és poétikájával) szemben azonban ott kísért a saját traumája: kényszerházassága az apával, Salamon Imrével. Az apa a háború után – Ernő 2 éves, amikor az apa bevonul – még föláll, de miután vállalkozása összeomlik (üzlettársa meglopja és kirabolják), élőhalottként, minden jel szerint mély depresszióban él a családja mellett, melyet az anya gyergyói zsidó rokonai mentenek ki időlegesen az elviselhetetlen szegénységből.

A fiúnak aztán nemcsak az anya ellenállását, az élőhalott és a gyerekeit bántalmazó apát, hanem az apa agresszióját és korai halálát is fel és át kell dolgoznia. S amint a Szegények küszöbén című vers elárulja, a szegénység poétikai feldolgozása és integrációja pontosan ehhez az egyszerre személyes és szimbolikus motívumhoz, az apa hiányához kapcsolódik (a szimbolikus vagy irodalmi „apaság” szempontjából nem mellékes talán az sem, hogy ezt a verset a költő Déry Tibornak ajánlja, aki már korábban fel- és elismerte, ugyanakkor apai tanácsokkal is ellátta a fiatal költőt):

 

„A küszöbödnél én verem a húrt,

szegénység, még ha akarnám se máshol,

édesapjától a fiú tanult:

ne féljünk, testvéreim, a haláltól!”

 

E traumatikus áttevődések fölidézését azért gondolom fontosnak, mivel mutatják, hogy Salamon Ernő poétikai és politikai elköteleződése nem értelmezhető valamilyen mechanikus azonosulás vagy hatalmi igény jegyében. Ne felejtsük el, hogy a politikai mozgalmár és költő – aki egyszerre menekül és tér vissza újra az anyához, ehhez a szeretve gyűlölt „elsődleges tárgyhoz”, aki végül is öngyilkos lesz – már fiatal egyetemistaként szintén többször öngyilkosságot kísérel meg.

Egy mélységesen sérült, megsebzett, ugyanakkor szenvedélyesen lázadó élet komor szavaiként maradtak ránk ezek a versek, amelyekben a társadalmi szenvedés, a politikai indulat és az elfogadhatatlan élet elfogadásának kemény nyugalma keres költői kifejezést. Vagy másképpen: a szegénység a szépségben akar otthonra találni, ami alighanem lehetetlen vágy. És Salamon Ernő valójában tudja is ezt: a szépség itt nem „esztétizmust”, hanem integrációt, a széttört – vagy sosemvolt? – társadalmi kötelék alkalmi összeillesztési kísérleteit jelenti, ez a poétika tehát egyfajta imaginárius politika.

Utolsó verseiben már ez az integrációs törekvés is háttérbe szorul, hiszen a költő, amint a Szenvedések könyvéből idéztük, már önmagát veti ki, abjektálja, s mintha ezzel is az anya gesztusát követné, aki makacsul szembeszállt a fiú poétikai és politikai vágyaival. Ez a vers egy öngyilkos verse is lehetne, noha nem az. Csak arról van szó, hogy a sebek már nem gyógyíthatóak.

Ugyanígy sérült a gyergyói táj is Salamon Ernő költészetében. Mint Gaál Gábor, első figyelmes kritikusa, majd kollégája megjegyzi: „Nem városi, nem is külvárosi, nem is falusi költő, de a sajátos erdélyi tájba kitelepített munkáskolóniáké. Kapcsolata a természettel, versei ipari civilizációja ellenére, szembeszökő. A természet azonban nála nem heroikus vagy idilli, mint az úgynevezett erdélyi költőknél, hanem kapitalisztikusan árnyalt. A természet mint társadalmi tényező jelentkezik nála, mint a szegénység ellenfele vagy barátja.”

Ehhez hasonlóan a gyergyói tájnyelv sem hordoz itt archaikus teltséget, egzotikumot, otthonosságot, patriarchális vonatkozásokat. Sokkal inkább groteszk, elferdült, elidegenült, sőt olykor egészen érthetetlen dialektusként tűnik fel, mint idegen, beültetett anyag a testben. Ugyancsak Gaál Gábor írta oda egy szerkesztői levélben egyik verssora mellé: „ijesztő szórend.” Ez pontos. Írhatta volna, hogy „hibás szórend”, ám így azt is kifejezi, hogy ezeknek a különös szórendeknek és groteszk szóképzéseknek traumatikus érzelmi többlete, sőt osztálytartalma van. Az egyszerre pszichés, indulati és társadalmi valóság ellenállását fejezik ki: az anya, az anyag, a szülőföld (a székelyföldi munkáskolónia), na meg az anyanyelv ellenállását, vagy legalábbis kiiktathatatlan ambivalenciáját.

Végrendeletében, mely Déry szerint az egyik legmegrázóbb szöveg a világirodalomban, többek között ezt írta: „ne ismerjenek, amíg a dolgozók ismeretlenségben tengődnek; ne érjen be az én munkám, míg az ő munkájuk be nem érik. De azt akarom, hogy életművem tanúm legyen. Aki kezébe veszi majd versemet, érezze, hogy jogom volt büszkén viselnem a száműzetést.” A társadalmi kötelék, végül is: a szeretet hiánya, amit a mai politikák olyan sikeresen fordítanak át minden szociális, testi és lelki idegenség fékevesztett gyűlöletébe, nála a forradalmi vágy költészeteként dolgozódik át. Versei éneklő sebek, melyek a késői utód, Rafi Lajos gyergyószárhegyi cigány költő sorsát és sebeit is előrevetítik, akinek élete és műve szintén a társadalmi idegenség lehetetlen átdolgozásának vágyaként kallódik a sérült gyergyói társadalmi tájban. Lángoljatok, félperifériák!