Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miközben a cancel culture-ről vitatkozgatunk, megint meggyilkoltak egy nőt

Ez a cikk több mint 2 éves.

Május 25-én azonosították be a kolozsvári doktorandusz, Molnár Beáta holttestét. A férfit, akit a megölésével vádolnak, megtalálta a rendőrség, harmincnapos előzetes letartóztatásban van. Nem merek szavakat keresni arra a haragra, amit most vele szemben érzek. Pedig szavak vannak, levegő nincs. Minden halál tragédia, és Molnár Beáé elkerülhető lett volna.

Aki ismer, tudja, hogy nem szoktam nyilvánosan gyászolni, most viszont indokoltnak tartom. „A társadalmat vádolni bármivel szintén önigazolás” – olvastam egy erdélyi Facebook-csoportban, és valóban azt érzem, minél több idő telik el, annál több statisztikával és szakmai háttéranyaggal kell megérvelnem, miért vádolhatok a gyanúsítotton kívül bárkit is most, megteremtve a helyét annak az érvnek, hogy kivetítek egy gyászt. Abban viszont évek óta biztos vagyok – és ezt hallottam sok áldozattól és túlélőtől –, hogy itt azért nagyon komoly felelősségek mellett megyünk és mentünk el.

„Kicsikét mindenki felelőssége és teljes mértékben, az elkövetőt leszámítva, senkié” – fogalmazta meg  a Transtelexen nagyon pontosan Ugron Nóra. Hát én elmondom, hol volt felelősségünk.

A kolozsvári értelmiség egy részének szembe kell néznie azzal, hogy a megbocsátás nem jár alanyi jogon mindenkinek, amennyiben azt nem előzi meg munka. Miután jól kitöltötte a dühét Boné Ferenc, Beáta feltételezett gyilkosának Facebook-oldalán és az erdélyi magyar sajtó kommentszekcióiban,

szembe kell néznie ennek a közegnek azzal, hogy éveken keresztül elhallgattatott, megkérdőjelezett, megalázott és nevetségessé tett olyan embereket, akik figyelmeztettek a veszélyekre.

A „haveri kör” aláfeküdt Boné manipulációinak, terjesztette az őt beperelő nőkről Boné összeesküvés-elméletét, szemet hunyt afölött, hogy a Boné ügyéről és hasonló ügyekről író újságírókat konzekvensen kitámadták, mitöbb, asszisztált ehhez.

Nem tudok meghatódni azokon a posztokon, amelyek arról szólnak, hogy a rendszer nem segít, hogy a rendszer bevárja, hogy meghaljon egy nő (egyébként évente kb. ötven), és csak utána intézkedik: a rendszernek ugyanis, kedves puzsérista értelmiség, ti is része vagytok. És ez a rendszer a patriarchátus. És ez a rendszer szemet huny minden ismert és megismerhető történet fölött, afölött, hogy a kolozsvári egyetemeken nem egy és nem két elnyomó tanár, szexuális ragadozó van. Szemet huny afölött, hogy a nőkvótával annyit büszkélkedő pártokban dolgozók félrenéznek, mikor saját munkatársukat bántalmazza élettársa. Szemet huny a színházban és társintézményeiben történő visszaélések fölött. Szemet huny az erdélyi iskolákban tanító pedofil tanárok fölött. Szemet huny a Bretter György (ma már Bréda Ferenc) nevét viselő irodalmi körben magukat vaskosan és büszkén antifeministának valló újságírók és irodalmárok megnyilvánulásai fölött. Kéjesen cincál szét bármiféle feminista kritikát, igazságkeresésnek nevezve az olvasatlan cinizmust.

Vegyük már észre – amit sokan leírtak már sokféleképpen –, hogy a hirtelen felindulásból elkövetett emberölés jelen esetben azért feltételezhető, mert adott struktúrákban tevékenységét kifejtő, számon nem kért ember konzekvensen és rendszeresen indul fel hirtelen – dühét pedig másokon tölti ki. Vegyük már észre, hogy a bántalmazás módszertana nagyon is precíz, szinte unalmasan következetes, hosszan kitartott kegyetlenség – beavatkozás nélkül pedig nem egy és nem két emberélet kerül veszélybe.

A beavatkozás és megelőzés első lépései, hogy számon kérjük egymást minden egyes nőellenes, félkomolyan megfogalmazott agymenésért, hogy számon kérjük a kedves kollégát, amikor etikátlanul viselkedik alárendeltjeivel (diákokkal, beosztottakkal) szemben, számon kérjük a barátunkat, ha nem jár el pszichológushoz, még akkor sem, ha erőszakos viselkedése miatt bíróság kötelezte pszichológiai tanácsadásra. Mindezt nem egyszer és nem kétszer. Minden nap. Mindezek után kezdhetünk számon kérni rendészeti és etikai kérdéseket – persze ezekről is kutatott, interjúzott és cikkezett már jópár feminista szerző.

Azokon a megnyilvánulásokon sem tudok meghatódni, amelyek Bonét pszichopatának, narcisztikusnak, stb. írják le. A túlélők tűpontos, nyilvánosan nem hangoztatott diagnózisai mellett ott vannak a vallomásaik is, amelyekről részletes cikk is készült, ez sem volt elég. Aki eddig nem figyelt rájuk, attól elvárok annyi szakértelmet, hogy nyilvános, szakember által felállított diagnózis hiányában inkább azon gondolkozzon el, miért nem általánosabb megközelítés a mentális zavarok kritikai pszichológiai kutatása.

Olcsó menekülés most patologizálni, társadalomba nem tartozónak beállítani Bonét. Mert a sokkal kézenfekvőbb diagnózis úgy működik, hogy ha egy bántalmazó viszonyba kerülök, nagyon is valószínű, hogy bántalmazni fognak. Ha egy olyan rendszerben élek, amely a nők elleni erőszakot konzekvensen relativizálja, nagyon is valószínű, hogy veszélyben van az életem.

Tetszettek volna olyan rendszert teremteni, amelyben fiatal nők nem válnak rájuk potenciális veszélyt jelentő férfiak problémáinak kizárólagos letéteményeseivé, mintha ez nem közös felelősségünk lenne. Hány fiatal nő kell meghaljon az őszinte szembenézéshez és tisztogatáshoz?

És nem, nem a cancel culture-t követelem vagy állítom be katartikusnak. Van annak baloldali kritikája, tessék utánaolvasni. És egyáltalán, olvasni, megpróbálni más álláspontokat megérteni. Mert aki azt hiszi, hogy Bea halála nőügy, és nem egy mikroközeg sunnyogásokban, elhallgatásokban és félrenézésekben megmutatkozó rendszerhibája is, az nagyot téved.

Az csak egyetlen szála ennek a tragédiának, hogy a Fidesznek szinte teljes egészében aláfeküdt erdélyi magyar sajtó legtöbb intézményében annyira elfelejtettek újságot írni (és, az újságírói gyakorlat részeként „nőügyeket” tematizálni), hogy egy ponton arról kellett egyeztessek a budapesti munkatársaimmal, pontosan hány zsákban találták meg a barátnőmet, mert a Maszolnak eszébe nem jutott felhívni egy rendőrségi szóvivőt, inkább átvette egy clickbait román portál pontatlanul megírt hírét. Így nem lehet közösséget építeni és dolgozni. De ezt is leírtuk elégszer.

Az értelmiség egy másik részének is van szembenéznivalója. Februárban beszéltem utoljára Beával. Ekkor már nagyon elszigetelődött – nincs szükségem a két kezemre, hogy megszámoljam, hány emberrel találkozgatott. Arról beszélt, úgy érzi, nincs helye társaságokban, mivel egy olyan férfival van viszonya, akiről tudni, hogy több nőt bántalmazott. (Egyszeri eset volt – szólt hozzá a kocsmában mellénk ülő Boné Ferenc. – Nem, Ferenc, nem volt az, van egy per, annak van egy jegyzőkönyve, született egy bírósági döntés. Kaptál egy sokadik esélyt – javította ki Bea. Arra kért, ne küldjem el Ferencet.) Ekkor már ott tartottunk, hogy paradox módon Ferencet több emberrel és gyakrabban lehetett látni kolozsvári kocsmákban járni-kelni, mint Beát, aki egyre inkább egyedül maradt.

Amikor megtudtam, hogy Bea eltűnt, egy olyan szöveget kezdtem el írni, ami arról szól, mennyire káros, hogy az áldozatvédelem témájában egyébként olvasott közeg az áldozattól/túlélőtől mintha konzekvensen egyetlen narratívát várna el, egy olyat, amelyben lehetőleg minél sűrűbben és részletesebben taglalja, hogy ő bizony áldozat. Ez a narratíva nem tartalmazhat nüanszokat, ellentmondásos érzéseket, rákérdezéseket.

Unom, hogy mindenki újra meg újra elmondja, mit kell gondolnom – mondta Bea, és a tőle megszokott tudományos alapossággal vizsgálta és értelmezte azokat a köröket, amelyeket a patriarchátus rítusai közepette futott. Tudta, hogy ezeket a rítusokat csak akkor lehet megtörni és megfordítani, ha egészen alaposan ismerjük őket, tudta, hogy senki nem eldobható.

De azt is mondta, hogy elfáradt, nem érzi, hogy közössége lenne, és ezeket az utakat veszélyes egyedül járni, különösen azzal a sejtéssel, hogy nincs hova hazaérned.

És olyan mélyről kell visszajönni. Beának voltak lassú napjai, amikor megoldotta, hogy ne kelljen rendezvényt szerveznie, találkozgatnia, órát tartania. Azt mesélte, ilyenkor csigolyánként hozza függőlegesbe a gerincét, lefőz egy kávét, és egészen hosszú időn át issza. Figyel arra, hogy hogyan mozognak az ujjai (azt is megfigyeltem, hogy, ha a fény felé tartod a kezed, egy bizonyos szögből áttetsző a bőröd), milyen síkban mozdul a könyöke, vajon szeretne-e a lába keresztben lenni, hogy (szerencsére) asszimetrikus a lábfeje, hogy mikor éhezik meg. Enni is csak egészen lassan eszik, ha úgy van, aztán megint üldögél, azon dilemmázik, olvasson-e. Tőle tanultam meg szeretni a lábujjaimat, szépen lassan tanultunk megszeretni minden mást is. Csak picit több időre lett volna szüksége. [1]

 

Ha támogatásra van szüksége, mert Önt vagy ismerősét bántalmazás vagy szexuális erőszak érte, itt talál részletes információkat.

A NANE Egyesület segélyvonala bántalmazott és szexuális erőszakot átélt nőknek: 06 80 505 101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22; szerda 10-12 óráig; ingyenesen hívható mobilról is).

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) telefonszáma: 06 80 20 55 20 (ingyenesen hívható napi 24 órában, abban az esetben hívja, ha menekülnie kell otthonról vagy krízisszállást keres.)

A PATENT Egyesület jogsegély-szolgálata: 06 80 80 80 81 (szerdánként 16-18 óráig és csütörtökönként 10-12 óráig, e-mailen: [email protected])

A biztonságos internethasználatról itt olvashat bővebben.

Gyermekkori abúzus áldozatai a fenti segélyvonalakon túl a Muszáj Munkacsoport oldalán tájékozódhatnak.

[1] – Az idézett szöveg Molnár Beáta blogján található, szubjektív archívumnak nevezte, a szövegeket azok emlékeztető funkciója miatt gyűjtötte ide.

Kiemelt kép: Tony Bowden / Flickr.