Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A májusi brit választások is azt igazolják, hogy markánsan baloldali válaszok nélkül nem lehet legyőzni a konzervatívokat

Május elején helyhatósági választásokat tartottak Nagy-Britanniában és parlamenti választásokat Észak-Írországban. A választás legnagyobb tétje az volt, hogy tovább erodálódik-e Boris Johnson népszerűsége, amelyet jelentősen erodáltak háborúhoz kapcsolódó nyilatkozatai, a megélhetési válság ignorálása, vagy hogy személye kapcsán felmerül mind a korrupció gyanúja, mind a karanténszabályok áthágásának vádja. De mit tudott mindebből kamatoztatni a Munkáspárt? És mit mond ez el egy baloldali politika esélyeiről az Egyesült Királyságban?

Megzuhanó toryk

Boris Johnson kormányának nem voltak könnyű hónapjai. Először Johnson és köre illegális lezárás alatti bulijairól érkeztek hírek, amelyek végül a miniszterelnök és pénzügyminisztere megbírságolásához vezettek. Ezután az addig igencsak kedvelt pénzügyminiszter, Rishi Sunak népszerűsége zuhant össze, amikor napvilágot látott a hír, hogy a felesége adóelkerülő – egyidőben azzal, hogy a covid alatti nagyobb kormányzati kiadások konszolidálására Sunak adóemelést vezetett be.

Mindeközben a kormány képtelen érdemi válaszokat adni az egyre mélyülő megélhetési válságra, az elszálló energia- és élelmiszerárakra, és a lakhatási költségek is évek óta az egekben vannak. (Bár ez már a választások után történt, kifejező Rishi Sunak „érvelése”: azért nem tudnak több szociális támogatást kiutalni, mert azt nem engedi az informatikai rendszer…)

Ezeknek meg is lett az eredménye: a toryk katasztrofális vereséget szenvedtek, országosan nettó 399 képviselői helyet veszítve, elbukva az egyetlen walesi önkormányzatukat, illetve a második képviselői helyüket Skóciában. Ellenfelük, a Skót Nemzeti Párt (SNP) a korábban munkáspárti szavazók elnyerésével tudott megerősödni.

Még érdekesebb a Konzervatív Párt meggyengülése az ún. Kék Falban, vagyis a London melletti és dél-angliai, hagyományosan konzervatív, de liberálisabb és Európa-pártibb körzetekben. Ide az vezetett, hogy egyrészt a toryk elfordultak a jobbközép és jobboldali-liberális szavazóktól, ezzel párhuzamosan beszélhetünk egy egyre progresszívebbé váló középosztályról,  illetve a városokból kiszoruló szavazók is megjelentek a körzetekben. A gyengülésnek köszönhetően a kisebb pártok – a Liberális Demokraták és a zöldek – tudnak a legjobban erősödni.

A brit Buda és az angol Borsod

Önmagában nem elég, hogy Johnson és pártja meggyengült.

Az is fontos, hogy ki tud, és tud-e bárki a helyükbe lépni. Ellenkező esetben egy jobb széljárásnál (azaz ha a tory kormányt épp nem sújtják sorozatos botrányok és nincs megélhetési válság) a most átszavazó vagy otthonmaradó tory szavazók visszatalálnak korábbi pártjukhoz.

Ezzel szemben a Munkáspártnak, hogy nyerni tudjon egy későbbi választáson, vissza kell nyernie a volt munkásosztálybeli vidéki szavazóit (ha úgy tetszik, Borsod és Heves megye angol megfelelőit), és erősödni a toryktól elforduló londoni és London környéki körzetekben.

A választás munkáspárti szempontból legsikeresebb teljesítménye a londoni. Az persze, hogy a Munkáspárt győz a főváros legtöbb kerületében, aligha volt meglepetés. Londonban a Munkáspárt a ‘10-es évek során látványosan meg tudott erősödni (bár 2017-hez képest csökkent a 2019-es szavazatarányuk, alig értek el rosszabb eredményt, mint 1997-ben, Tony Blair hatalmas győzelme idején). Azonban az idei helyhatósági választáson olyan áttörés történt, amelyre senki se számított: a Munkáspárt győzött a westminsteri tanácsban.

Hogy egy magyar példával éljek, ez a győzelem V. Naszályi Márta 2019-es diadalához hasonló áttörés egy olyan helyen, ahol, bár megalapozott volt a politikai baloldal sikere, sokakat ért váratlanul. Westminstert 1964 (azaz Nagy-London és a mostani kerületek létrejötte) óta mindig tory többségű testület irányította – egészen 2022-ig.

A Guardian vox popja alapján emögött részben az országos ügyek – mint a partygate, vagy a megélhetési költségek elszállása –, részben pedig a helyi torykkal szembeni elégedetlenség állt. Utóbbit többek között olyan döntések idézték elő, mint amikor 6 millió fontért (ez több mint 2,5 milliárd forint, vagyis például a Blaha Lujza tér felújításának költsége) felépítettek egy nagyon, nagyon béna mesterséges dombot (valójában gyeppel bevont, ideiglenesnek szánt építési állványzatot) az Oxford Street végén található diadalív mellé.

Marble Arch Mound – egy nagyszabású, tisztázatlan víziójú tájépítészeti projekt / Fotó: Wikimendia Commons

A Guardian által megszólaltatottak Keir Starmert, a Munkáspárt vezetőjét nem említik, bár az érezhető, hogy a megkérdezettek egy része korábban nem szavazott a Munkáspártra. (És persze egy ilyen cikknél eleve nem biztos, hogy teljesen reprezentatív képet kapunk a választók gondolkodásáról.)

Hasonló munkáspárti siker történt a valaha Margaret Thatcher kedvenc helyhatóságaként ismert Wandsworthben és az észak-londoni Barnetben is.

Kevésbé volt sikeres a Munkáspárt a kelet-londoni Tower Hamletsben, ahol egy Aspire nevű párt nyert ellenükben. A pártvezető a volt munkáspárti polgármester, Lutfur Rahman, aki a polgármesteri címet is újra elnyerte. Rahmannal szemben komoly korrupciós vádak fogalmazódtak meg polgármestersége idején, és korábban a bíróság el is tiltotta a pozíciójától. Ez azonban legalább annyira szólt a helyi munkáspárti vezetés fantasztikus sikerességéről, illetve Rahman okos önpozícionálásáról (például kihasználta a nagyobb beruházások miatti elégedetlenséget), mint bármi másról, így nem biztos, hogy érdemes belőle messzemenő következtetéseket levonni Starmerre nézve, ezt a kerületet nem az ő esetleges népszerűtlensége miatt bukta el a pártja. A külvárosi Harrow-ban pedig a konzervatívok győzték le a Munkáspártot.

Sokkal fontosabb, hogy mi történt a fővároson kívül: sikerül-e a Starmer vezette Munkáspártnak visszahódítania az ún. Vörös Falat – azaz a volt ipari munkásság által dominált területeket Észak- és Közép-Angliában, ahol kikaptak 2019-ben? Mivel ezekben a körzetekben 2018-ban tartottak utoljára helyhatósági választásokat – tehát még a 2019-es politikai átrendeződés előtt, így mindenki a toryk valamilyen mértékű erősödésére számított. Ez valamennyire így is történt, ugyanakkor sok északi körzetben a Munkáspárt is tudott erősödni. Ennek eredményeként a Munkáspárt Angliában csak 22-vel több képviselőt ad, mint korábban, ezt viszont kompenzálják a walesi és skóciai eredmények.

Látszik azonban, hogy mindez inkább szól a tory kormányzás minőségéről, mint a Starmer vezette Munkáspárt erejéről vagy vonzóságáról. Starmer alapvetően saját maga morális felsőbbrendűségére, illetve Johnsonnál jobb vezetői képességeire építette az imidzsét. Ez persze a partygate-re adott válaszként logikus is (amelyet Starmer saját „beergate”-je még lerombolhat), ugyanakkor önmagában nem ad választ az embereket leginkább foglalkoztató megélhetési kérdésekre.

És hogy mit jelent mindez a következő választásra nézve? Ben Walker, a New Statesman adatelemzőjének számításai szerint a Munkáspárt jelenleg hozza a következő választás megnyeréséhez szükséges minimumot. Ahhoz viszont, hogy önállóan kormányt alakítsanak, nem elég a jelenlegi teljesítményük: markánsabb, baloldalibb, szociálisabb politika nélkül aligha lehetséges. Erre mutatnak példát a párt walesi eredményei (Walesben a munkáspárti az első miniszter, aki pártja baloldalibb figurái közé tartozik, a tavalyi parlamenti és az idei helyhatósági választáson is sokkal meggyőzőbb eredményt ért el, mint a Starmer dominálta angliai párt), de az északír választás eredményei is. Hiszen – bár történelmi a nacionalista-republikánus győzelem – a Sinn Féin első helyét  jelentős részben annak köszönheti, hogy, az unionistákkal ellentétben, nem elsősorban az ország státuszával, hanem a megélhetési válságra adott baloldali válaszokkal kampányolt.

Kiemelt kép: Facebook.