Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Hogy a magánynak legalább társa legyen mások magánya” Pár gondolat az ellenzéki fiatalok kivándorlás-dilemmájáról a választások után

Ez a cikk több mint 1 éves.

Az április 3-i újabb elsöprő Fidesz-győzelem hatására újraaktiválódott, és a személyes benyomásaim alapján (április 3-a után még divatosabb kifejezéssel élve: a buborékomban) erősebbé vált a döntően a fővárosban élő, jellemzően baloldali-liberális értékrenddel bíró értelmiségi fiatalokat tömörítő Facebook-csoportokban, social media felületeken a kivándorlás kérdése.

A felvetéseket jellemzően az az aggodalom táplálja, hogy szemükben az Orbán-rezsim egy olyan kiépülőben lévő vagy már kiépült autoriter rendszer, amely elveszi a jövőjüket, mert egy kirekesztő, diszkrimináló államban nem lehet boldogulni. Berendezkedése antidemokratikus, politikája pedig sérti azokat az értékeket, amelyeket ez a progresszív fiatal réteg sajátjának érez: inkluzivitás az etnikai és szexuális kisebbségek felé, plurális sajtó, az EU és a többi nyugati szövetségi rendszer felé való elköteleződés gazdasági és elvi értelemben egyaránt stb..

A 2022-es választási eredmények kapcsán úgy érzik, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a saját evolúciójának olyan szakaszába lépett, amelyben az eddigieknél is nehezebb, hogy demokratikus választások útján le lehessen váltani, ez a helyzet pedig közvetlenül fenyegeti a jövőjüket.

Nem szeretnék egyéni életvezetési tanácsokat adni, vagy azt állítani, hogy illegitim motiváció politikai okokból elhagyni Magyarországot. Azonban ebben az írásban arra vállalkozom, hogy elmondjam: annak ellenére, hogy részben én is ehhez a szociokulturális közeghez tartozom, miért maradok, és miért látom politikailag hamis dilemmának az elvándorlás kérdéskörét. Vagy legalábbis a felvetésnek ezen módját.

Ugyanennek a közegnek a háború kitörésekor is meglepődve tapasztaltam a reakcióját. Az oroszok még fél napja sem ostromolták Ukrajnát, máris ellepték a feedemet azok a posztok, amelyek arról szóltak, hogy milyen mentális megterhelést jelent a fővárosi fiatalok számára az ukrajnai orosz agresszió híre. A kommentekben segítőkészen ajánlottak egymásnak a felhasználók „nagyon jó szakembereket”, és visszajelezték egymásnak, hogy nincsenek egyedül ebben a rossz állapotban.

Hangsúlyozni szeretném, hogy

véletlenül sem szégyellnivaló érzés a félelem és a bizonytalanság abban az esetben, amikor a szomszédos országban háború dúl, sőt bevallom, rajtam is úrrá lett egyfajta szorongás. Mégsem láttam jó folyamatnak a félelem közösségi élményként való megélését: egy közösségi, sőt globális problémát keretez át egyéni pszichés, életmód-problémává.

Világos volt, hogy részben a mainstream média is benne tart ebben az állapotban sokakat: a benyomásaim alapján néhány portál erősen táplálta az én életemben sosem tapasztalt atomparanoiát címadásaival. Ahogyan azzal is, hogy sok esetben nem helyeztek kontextusba olyan információkat, amelyeknek például az ukrán, vagy az amerikai hírszerzés voltak a forrásai, akiknek közvetett vagy közvetlen félként magától értetődően politikai érdekeik voltak a háború narratívájának formálásában.

Politikai kérdésekre nem érdemes pszichológiai megoldásokat kínálni. Közös problémákra sem lehet egyéni válaszokat adni.

Amennyiben az ember megérti annak a politikai kontextusát, ami körülötte történik, és megérti a nagy közös történetben saját helyét, mozgásterét, „politikai feladatát”, az meggyőződésem szerint segítséget nyújthat az egyéni szinteken jelentkező mentális problémákra.

Részben analógnak tekintem ezt a kérdést a választás és a kivándorlás kérdéskörére. 1989-ben Orbán Viktor „kizavarta az oroszokat”, akkor a szüleim generációját verte át, az első Orbán-kormány alatt óvodás voltam, és pont akkor voltam tinédzser, amikor elkezdett kiépülni ez a rendszer. Nem örülök neki, hogy komoly esély van arra, hogy az én gyerekem is majd egyszer egy Orbán-kormány alatt lesz majd óvodás.

Mégis: amikor egy ilyen választási eredményt látok, nem azért akarok a maradás mellett dönteni, mert Márki-Zay Péter ezt kéri tőlem, hogy egy jövőbeni ellenzéknek még legyen valamilyen fedezete a politizálásra. És valójában nem is arra a jobboldali megközelítésre akarok rávilágítani (bár részben érvényes nézőpont), miszerint itt élned-halnod kell, hiszen egy vérből valók vagyunk, a vízilabdában mi vagyunk a császárok, és nálunk élnek a világ legszebb női. Egyszerűen csak: magyar állampolgárok vagyunk, így a politikát, vagyis a közösségi cselekvést a magyarok közösségében tudjuk a legeffektívebben alakítani.

Ha most úgy is érezzük, hogy nekünk a választások fényében nem osztottak lapot, az igazság mégiscsak az, hogy elsősorban itt osztottak nekünk lapot, elsősorban itt vannak feladataink, politikai felelősséget csak egymásért tudunk vállalni, csak azt tudjuk mérni, építeni, aminek itthon van jelentése, minden más: médiaesemény vagy magánélet.

Nem egy hibátlan érvelés az sem, hogy másoknak még rosszabb, de tény: Orbán Viktor politikája nem a fővárosi értelmiségi fiatalok lehetőségeit csorbítja a leginkább, bár talán számukra a legnyilvánvalóbb a veszteség. Hanem elsősorban azok lehetőségeit, akikben fel sem merül az elvándorlás lehetősége, mert az oktatáspolitika nem biztosít egyenlő esélyeket az idegen nyelvek elsajátításához, mert nincs mindenkinek anyagi erőforrása vagy szociális tőkéje egy külföldi új élet kezdésére.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kapunyitási pánik jogos: pályakezdőként a lakhatási válság közepén rengeteg minden nem egyszerű feladvány itthon. De ha egy valami biztosan igaz a vasárnapi választásokra, az az, hogy feladat van bőven. Feladat a közösségünkkel. A nemzetünkkel.

Engem ez inspirál, és csak remélni merem, hogy másokat is, annak ellenére, hogy teljességgel meg tudom érteni, ha valaki a helyzetet annyira kilátástalannak tartja, hogy úgy dönt, feladja önmagát magyarországi politikai cselekvőként, és továbblép. Ahogy Orbán Viktor cinikus önelégültséggel mondja: ez a legjobb hely Európában. A cinizmust, az iróniát, a nihilt, a posztmodern politikát kell eltüntetni, legyen vége a vigyorgásnak, lehessen őszintén kimondani ezt a mondatot, mert valóban: nem lehet jobb hely Európában számunkra.

A választási eredmények utáni letargiában érdemes észrevenni az olyan nagyon fontos részsikert, mint Jámbor András parlamentbe jutása. A Szikra Mozgalom jelöltje közösségével együtt pont ezen a cinizmuson akart túllépni, és sikerült. Egy közösség és egy politika sikere ez. Ha valakit ez nem győz meg a maradásról, akkor semmi nem fogja, sem a túrórudi, sem a kalocsai paprika.

Dumbledore professzor azt mondja Harry Potternek a Titkok kamrájában: „A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.” Általában nem szeretem a NER-rel kapcsolatban a Harry Potter-es hasonlatokat, de ez a mondat nekem mindig erőt ad. Bár látszólag az egyéni felelősséget hangsúlyozza, valójában úgy fordítanám: amikor lehetőségünk van rá, döntsünk. És a jó döntés mindig az együtt, és sosem az egyedül.