Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kunhalmi Ágnes: A háborúban nem Orbánra, hanem a társadalom igényeire kellett volna koncentrálni

A 2022. április 3-i országgyűlési választáson a Fidesz-KDNP szövetség negyedik alkalommal ért el kétharmados többséget. Ez egyértelműen jelzi, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere a magyar történelem egy önálló, meghatározó jelentőségű korszakát alkotja, mint a két világháború közötti Horthy-rendszer, illetve a Kádár-rendszer. A mostani eredmény egyben azt is mutatja, hogy a 2010-ben létrejött politikai rendszer megszilárdult, támogatottsága jelenleg erősebb, mint 2014-ben és 2018-ban. Alapvető társadalmi bázisát a nemzeti tőkésosztály képezi, mely részben nyílt, részben hallgatólagos szövetséget kötött más társadalmi csoportokkal, beleértve a munkásság egy nemzeti érzelmű részét is.

Ezek az alapvető történelmi feltételek, melyek keretében a Fidesz-KDNP szövetség és a hat párti egyesült demokratikus ellenzék küzdött egymással.

Az ellenzék – és benne az Egységben Magyarországért részeként induló balközép ellenzék – súlyos választási vereségét követően a Mérce fontosnak tartja, hogy a választási kampány szereplői meg tudjanak nyilvánulni, a nyilvánosság előtt tudjanak reflektálni a kampányra és az elmúlt évek ellenzéki politikájára. A Magyar Szocialista Párt társelnökének szövegét, melyet szerkesztés nélkül adunk közre, ebből a megfontolásból is tartjuk közlésre érdemesnek.

A NER-nek kedvező körülmények mellett számos konkrét közvetlen ok is hozzájárult az újabb kétharmados győzelemhez. Magának a választásnak a sorsát elsősorban a február 24-én kitört orosz-ukrán háború döntötte el, hiszen a veszélyhelyzetek szinte mindig a hatalmon levő politikai erőknek kedveznek. Ugyanakkor a Fidesz kétharmados sikeréhez a demokratikus ellenzék és Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt súlyos hibái is hozzájárultak.

A kommunikáció ugyanis alapvetően nem az ellenzék békepárti és szociális biztonságra irányuló álláspontját fejezte ki, hanem Orbán Putyin-barát politikájának éles bírálatára irányult.

Ez szemben állt a magyar társadalom többségének álláspontjával, amely szerint az országnak ki kell maradnia a háborúból és el kell kerülnie ennek negatív gazdasági hatásait. A magyarok többsége ugyanis nem annyira oroszellenes, mint a lengyel közvélemény.

Az ellenzéki kritika főleg azt kifogásolta, hogy Orbán Viktor nem ítélte el élesen az orosz agressziót, nem mondott le Paks2-ről, nem döntött a Nemzetközi Beruházási Bank kiutasításáról, és szemben állt azokkal, akik szerint csökkenteni, sőt esetleg fel kellene függeszteni az Orosz földgáz és kőolaj importját. Ez egyben azt is jelentette, hogy az ellenzéki politikusok többsége a békepárti álláspontjának hangsúlyozását és a közös szociális program ismertetését másodlagos jelentőségűnek ítélte. Voltak olyan napok, amikor a kommunikáció kizárólag az orosz agresszióval és Orbán Putyin-barát politikájával foglakozott, ahelyett, hogy a miniszterelnök hazugságait cáfolta volna.

A Fidesz kampányának döntő elme ugyanis az volt, hogy az ellenzék háborúba akarja sodorni az országot és emellett politikájával, a gáz és olajimport elleni fellépésével gazdasági fejlődését is veszélyezteti. Tette mindezt annak ellenére, hogy az ellenzék is megszavazta a parlamentben március 10-én a kormány által benyújtott békepárti politikai nyilatkozatot, amely szerint Magyarország nem küld fegyvereket és katonákat Ukrajnába, s nem engedi támadó fegyverek átszállítását a magyar-ukrán határon keresztül. A fideszes retorika a fővárosban ugyan kevéssé hatott, vidéken azonban meghatározó módon befolyásolta a választói magatartást, egykori ellenzéki szavazók százezreit tartva távol az urnáktól.

Jelentős mértékben gyengítette az ellenzék pozícióit az is, hogy szociális programját számos liberális közgazdász a kezdetektől fogva élesen bírálta. Számos sajtóorgánum folyamatosan teret biztosított e kritikának, azt az érzetet keltve a közvéleményben, hogy az ellenzék nem ismeri fel a gazdasági helyzet követelményeit, vagy félrevezeti a választókat olyan ígéreteket megfogalmazva, amelyeket nem akar, vagy nem tud betartani. E közgazdasági bírálatok teljesen figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a demokratikus ellenzék programját jórészt az Európai Unió által folyósítandó helyreállítási alapból kívánja finanszírozni, feltételezve, hogy a korrupcióellenes politika és a demokratikusabb működési viszonyok mellett az ország megkapja a támogatásokat. A liberális teoretikusok egyébként már több mint negyven éve hangoztatják, hogy a magyar társadalom lehetőségei feletti életszínvonalon él, miközben sokan, nem indokolatlanul érzik úgy, hogy megélhetési válság alakult ki.

Végezetül a hatpárti szövetség pozícióját az is gyengítette, hogy Márki-Zay Péter az előválasztási sikere után az ellenzék leváltásáról beszélt, s emellett konzervatív-liberális beállítottságú politikusként nehezen tudott azonosulni a program baloldali, szociális elemeivel.

Ez volt az egyik oka annak, hogy a közös programot csak március 9-én mutatták be, és az azt követően sem került a kommunikáció középpontjába. Így nem kaptak azok az elemek sem, mint például a bér- és nyugdíjemelések, a minimálbér adómentessé tétele, az áfacsökkentés – kellő hangsúlyt, melyek megvédték volna a magyar családokat a háború okozta negatív gazdasági következményektől.

A Fidesz-KDNP újabb kétharmados győzelme jelentős kihívások elé állítja a demokratikus ellenzéket és ezen belül a baloldalt. Véleményem szerint mind szervezeti, mind tartalmi politikai változtatásokra akkor is szükség lenne, ha a hat párti szövetség szerezte volna meg a kormányzati hatalmat, a mostani körülmények között azonban ez még inkább meghatározó jelentőségű feladatnak látszik.

A legközvetlenebb feladat most az, hogy fennmaradjon a demokratikus ellenzék egysége, miközben a széttagolt pártstruktúra átalakulásával is számolnunk kell. A mérsékelt konzervatív póluson a Jobbik, a liberális mezőben pedig a Momentum pozíciójának erősítése alapvető jelentőségű feladatnak, míg a baloldalon a szocialista, szociáldemokrata, illetőleg a zöld politikai irányvonal egységesítése és fejlesztése a legfontosabb cél. Ez utóbbi kiindulópontját az MSZP és Párbeszéd együttműködésének fenntartása jelenti. Úgy vélem, hogy szükséges az eddigieknél egy jóval szorosabb együttműködés a Demokratikus Koalícióval és az LMP-vel is, függetlenül attól, hogy e négy politikai formáció milyen szervezeti kapcsolatot alakít ki.

Az észak-nyugat- és dél-európai tapasztalatok is egyértelműen azt mutatják, hogy a baloldal jövője alapvetően a hagyományos szociális, illetőleg a klíma-és általában a környezetvédelmi politika egyesítésétől függ. Míg az előbbi főként az idősebb baloldali szavazókra, addig az utóbbi inkább a fiatalabb korosztályokra gyakorol hatást, lehetővé téve a baloldal társadalmi bázisának megőrzését, sőt kiszélesítését.

Az uniós tapasztalatok egyben azt is mutatják, hogy az utóbbi évtizedben teret nyerő szélsőjobboldali és újjobboldali politikai erőkkel szemben a progresszív politikai formációk széleskörű összefogására van szükség, miként ez nemrég Dániában, Norvégiában és Spanyolországban is sikeresnek bizonyult.

Mindezt a Kelet-Közép-Európai térség szocialista-szociáldemokrata, újbaloldali és zöld pártjainak is figyelemebe kell venniük, ha sikeresen akarnak megküzdeni a térség nacionalista jobboldali és szélsőjobboldali politikai szervezeteivel, melyek e régióban szinte mindenhol kormányoznak.

Mint a cikk egészéből is kiderül a kétharmad fő oka, hogy az ellenzék még a háború kitörése után is döntően Orbán személyére koncentrált, a magyar társadalom igényei helyett. Régiónkban a tekintélyuralmi rendszerrel és a neoliberalizmussal egyaránt meg kell küzdeni a progresszív politika jövőbeni sikeréért, ahelyett, hogy a kettő közül valamelyiket választanánk.

Címlapkép: Kunhalmi Ágnes/Facebook