Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Illúziók nélkül kell Orbán ellen szavaznunk vasárnap, saját magunkért

Donald Trump megválasztása után egy ismert amerikai humorista, Hasan Minhaj feltette az elnökkel kapcsolatban a csak félig vicces, ezer dolláros kérdést: szavaznál-e te is a saját apukádra, mint ahogyan elvileg Ivanka Trump tette? Poénjának lényege az volt, hogy ugyan rokonaink bölcsessége egyedi és megismételhetetlen, azért egy országot nem bíznánk feltétlenül a gondjaikra.

A kérdés most aktuálisabb számunkra, mint gondolnánk.

Miután ugyanis a választási kampányháború elején Orbán Facebook-emojikkal feldúsított, szokásos harcos retorikáját harsogta a teljes megszállt magyar média, mostanra a béke megfontolt és bölcs hangjává vált.

A többek között az Origo.hu-n és a Magyar Nemzet szombat reggeli számában is publikált nagyinterjúja például tele van azzal a fajta geopolitikai mérlegeléssel és filozofálással, amit bölcsnek, megfontoltnak látszani kívánó családapák szoktak előadni a vasárnapi ebéd fölött, nem zavartatva magukat attól, hogy körülöttük mindenki tudja, csupán a kedvenc újságjuk cikkeit mondják föl közel betűhíven.

Olyan gondolatok szerepelnek ezekben az interjúkban, mint hogy az Európai Unió elszúrt zöldprogramja nélkül, sőt egyáltalán akármilyen zöldprogram nélkül nem lenne súlyos infláció, miközben erről tudjuk, hogy a Covid következtében válságba került globális kereskedelem következménye.

És hasonlóképpen, az Oroszországgal bármikor nyílt háborúba keveredő Európa képe is felsejlik az ettől rettegő, amúgy a NATO felfegyverzésében ezt megelőzően előszeretettel segédkező nagypapa gondolataiban, amelytől ő, mint nagy idők tanúja, a vérgőzös huszadik század gyermeke, képes minket megóvni. (Bezzeg az ifjú és tapasztalatlan ellenfél!)

Ez az utolsó két hétben kialakított új Fidesz-stratégia is jelzi a választás tétjét.

A kormánypárt, és Orbán Viktor – neki tetsző metaforával – igyekszik a teljes pályát befocizni, a miniszterelnök az erre igényesebb választóknak nagyesszét prezentál a szervilis médiapropagandában, de eközben a „mélyben” ott fortyog az uszítás is: szombatra ebben eljutottunk odáig, hogy a köztelevízión már azt mondták be – az ugyancsak megszállt ingyenes újság, a Metropol „információira” hivatkozva – hogy az ellenzék választási győzelme esetén „apák és fiaik várhatnák a behívókat” a háborúba.

Nem arról akarok írni ma elsősorban, mennyire irrealisztikusan elmeháborodott és valóságtól elrugaszkodott ez a propaganda, hogy önmagában már milyen súlyos károkat okozott a magyar társadalom mentális állapotára nézve, bár ez is súlyos probléma. Főleg, ha röviden megemlítjük, hogy a magyar ellenzék eközben számos nyugati híresség mellett, sikeresen elnyerte Hillary Clinton volt amerikai Firtst Lady és külügyminiszter nyílt támogatását, éppen azét a nyugati politikusét, aki maga egy valóban bekövetkező, nyílt és katasztrofális NATO-beavatkozásért, a 2012-es líbiai háborúért felel. Óriási öngól a harsogó orbánizmus közepén.

De ha a választás tétjét valóban át akarjuk tekinteni, és a cirkuszi harsogáson is túl akarunk lépni, akkor csak arra hívhatom fel a figyelmet, miért fontos vasárnap mégis elmenni, és Orbán ellen, az ellenzék listájára szavazni.

Félreérteni ugyanis a szavazás célját és hasznát egyáltalán nem szabad. Pont úgy, ahogyan az amerikai demokrata establishment és imperialista hadiipar legnagyobb kritikusai, Noam Chomsky, és Aaron Maté újságíró is látták, és nyíltan is kifejezték, Joe Biden ugyan rettenetes elnökjelölt (és elég rossz elnök is), azonban hatalma nagyságrendekkel jobb, mint Donald Trump és nyíltan folytatott agresszív fegyverkezése – úgy nekem sincs más választásom, mint hogy ugyanerre hívjam fel a mi figyelmünket is.

A nagypapás bölcselkedés mögött ugyanis világos: még négy év Orbán-uralom katasztrófát jelent az országnak.

Emlékezzünk vissza: a kaotikus 2018-as választási kampány, az elhibázott ellenzéki stratégia, a koncon való, kicsinyes marakodás utáni Fidesz-kétharmad mi mindent vett el tőlünk, amiről előtte azt gondoltuk, ez már mégsem lehetséges.

Kezdjük mindjárt a médiával. A Simicska Lajos lázadó oligarcha által 2015-ben „átállított” és mégis, 2018-ra a többoldalú tájékoztatás legfontosabb elemévé váló Hír TV és „régi” Magyar Nemzet szinte azonnal, pár hónap alatt tűnt el.

Még két évet vett igénybe Magyarország legolvasottabb hírportáljának, az Indexnek a durva átállítása és depolitizálása, amely mostanra szinte teljesen befejeződött: olyannyira, hogy a konkrét bizonyítékok hiányában elsorvadt, a Fidesz választási kampányában viszont fontos szerepet játszó „Városháza-ügyet” (emlékszik erre még valaki?) egyenesen itt robbantották már ki, hiába nem felelt meg a primitív, szivárogtatott videó a sajtóban hagyományosan alkalmazott forráskritika szerinti hírérték elvének.

Mindez tehát ma már nem szolgálja a tájékoztatást, nem informál, és ugyan hasonló portálok, mint ahogyan a Mérce is, még mindig léteznek az interneten, a nyomtatott- és televíziós/rádiós média szinte teljesen elesett.

Erre még 2016-ban, a Népszabadság beszántásánál is csupán a borúlátóbbak mertek volna fogadni.

De nézzük az egészségügyet! A Fidesz 2018-as kétharmada óta megszűnt a magyar emberek társadalombiztosításhoz és ellátáshoz fűződő alapjoga, az új TB-törvénnyel privilégiummá vált. A covid-válság alatt meghalt több mint 40 000 honfitársunk pedig bizonyította: Orbán Viktornak és kormányának esze ágában sem áll bármilyen módon is javítani közegészségügyi rendszerünkön, indirekt módon ezzel az egyre inkább virágzó, fizetős magánegészségügyet hozva helyzetbe.

Ugyanez történt a felsőoktatással is: egykor éppen a jövő magyar generációk érdekében hozták létre az állami felsőoktatási rendszert, és magunk is egyetérthetünk abban, hogy a minél több diplomás fő az ország, ha tetszik a nemzet elsődleges érdeke. Ennek ellenére a Fidesz-KDNP, ismét érdekeink ellenére, alapítványosította, tehát végső soron a magyar politikai és gazdasági elit tulajdoni- és érdekkörébe továbbította az egyetemeket, amelyek a miéink voltak, minden magyar tulajdona.

Ez egyértelmű lépés az egyetemek fizetőssé tételére, miközben kollégiumi helyek helyett újabb, drága magánegyetem, a Fudan kampusza épülne csupán meg az egyre brutálisabb mértékben dráguló budapesti lakások közepette.

És akkor még az óriási infláció, a rekord államadósság és az ukrajnai háború következtében kibontakozó, még súlyosabb válság ügyeire nem is reagáltunk.

Magyarország egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy még négy évig Orbán Viktor intézze hivatalosan is az ügyeit.

Ha ez mégis megtörténne, még ha nem is kétharmaddal, amelyre immár a Fidesznek semmi szüksége nincs, lényegében hiába futnánk neki a 2026-os választásnak, az minden bizonnyal már nem sikerülne úgy sem, mint négy éve, avagy most. Amennyiben a rendszer ugyanis sértetlenül túléli ezt a megmérettetést, többé bizonyosan nem fogja engedni, hogy Márki-Zay Péterhez hasonló, esélyes kihívó választáson mérkőzzön meg vele.

És ne ringassuk magunkat illúziókba már most se: az ellenzék politikusai egy olyan helyzetben, mint az irányított nyilvánossággal, irányított szavazásokkal működtetett orbáni Magyarország, már jelenleg is csupán arra számíthat, hogy a teljes fegyverzetben előttünk álló Fidesz-mélyállamot lehetetlen helyzetbe sodorja azzal, hogy a többség támogatásának mítoszától megfosztja.

Akármennyit cikkezünk is arról, hogy Magyarország miért nem „klasszikus, polgári demokrácia” többé (nem tudom azt sem, van-e ilyen demokrácia az EU-ban, vagy az észak-amerikai kontinensen), egy dologra még Orbánnak is szüksége van az uralomhoz és a hatalomhoz, ez pedig a választók többségének nyílt beleegyezése.

Ha ezt megadjuk neki, 2022-ben, mindaz után, ami az elmúlt négy évben történt velünk, ha ez után a négy év után arra számítunk, hogy stabilizálódik, „konszolidálódik” a rendszer, ha elhisszük, hogy mindaz a borzalom, ami velünk ezek után megtörténhet, okkal történik, mert Orbán Viktor megvédelmez minket egy háborús fenyegetéstől, ami fenyegetés ebben a direkt formában fenn sem áll (és még a NATO, valamint az ellenzék sem erőlteti a belesodródást), akkor felelőtlenül adjuk át életünk felett a hatalmat olyan embereknek, akik bizalmunkat, vagy akár egyszerű türelmünket is végleg eljátszották.

Nem hiába próbál most apánk után bölcs nagyapánkká változni a miniszterelnök, így kívánja még egyszer ellopni tőlünk rég eljátszott bizalmunkat és türelmünket is.

Világos tehát, miért kell megvonnunk Orbán Viktortól legalább a beleegyezésünket. De miért adjuk tehát oda politikai ellenfeleinek?

Nos itt kevesebb indok kínálkozik, mégis megismételném azt a gondolatot, amit erről korábban írtam. Akkor, az ellenzéki előválasztás második fordulójára készülve megjegyeztem, a Gyurcsány-szövetség ellen felálló Márki-Zay és Karácsony közti tárgyalások az „utolsó esélyünkké” válhatnak. Nem azért, mert Karácsony Gergely vagy Márki-Zay Péter önmagában, vagy politikájával képes lenne minket súlyos társadalmi és gazdasági válságunkból kivezetni.

Nem is azért, mert a végül előválasztási győztessé váló kihívó, Márki-Zay Péter politikájában nem találnék mélyen taszító elemeket. Hanem éppen azért, mert az ellenzéki hat párt és Márki-Zay közös kormányzása azt biztosítaná, hogy egyetlen szélsőség – sem a piacpárti, sem a jobbikos, sem pedig a gyurcsányista – nem tudná egyedül érvényesíteni az akaratát, az előválasztáson nyilvánossá váló vetélkedés és egymás folyamatos ellenőrzése éppen olyan kormány felállásához vezetne el, amelyet saját választói, ebben az esetben a választói többség, akarata irányítana, és súlyos problémák esetén tollpiheként fújhatná odébb.

Ilyen körülmények között Magyarországot ismét választott parlament, a választott parlamentet pedig a többség törékenysége miatt a választók tudnák irányítani. Tudjuk persze, a média többsége Orbán kezén marad, ahogyan a gazdasági „elit” (a nagytőkések) túlnyomó részének hűségére is számíthat. De nem éppen azt kellene elérni, hogy velük nyílt konfliktusban, választott kormányunkra is valódi hatást gyakorolva kezdjük el irányítani életünket?

Nem éppen erre a felelősségre lenne végre szükségünk?

Mi ez, ha nem kiváló lehetőség, kísérlet legalább a népszuverenitás helyreállítására? Hiszen mind tudjuk, hogy más esélyünk már valószínűleg nem lesz minderre. És nem, hiába szoktuk meg 2010 óta, hogy a vezető politikus karaktere vagy gondolatai irányítanak, egy ilyen – kétségtelenül kényes – helyzetben ezt a bölcsességet is sutba lehetne dobni.

Nem szabad félni attól, hogy megkíséreljük végre-valahára átvenni ezt a felelősséget, és meg kell próbálnunk visszavenni az irányítást. Különben segítségre, megértésre és szolidaritásra 2022 után magunk sem igen számíthatunk.

Ezért kell most is ott lennünk az urnáknál.

Kiemelt kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán