Nagy visszhangja volt a pár hete Fekete-Győr András és Rákay Philip között kialakult vitának, ami abból indult ki, hogy Fekete-Győr kiposztolt egy fotót magáról, ahol a konyhában áll, a mellkasán hordozóban a gyerekével. Rákay megoszotta a képet és így kommentálta: „Szép új világ…” A kommentből arra következtethetünk, hogy szerinte disztópikus az olyan világ, ahol egy férfi hagyományosan nőiesnek tartott szerepben jelenik meg, mint amilyen például a gyermeknevelés.

Ez az eset néhány hét távlatából akár jelentéktelennek is tűnhetne, valójában azonban sokat elmond arról, hogyan gondolkodunk a patriarchális társadalomban férfi és női szerepekről, és ezek határairól. Bár azt valószínűleg kevesen mondanák, hogy egy gyermek apjának ne lenne felelőssége a gyermeknevelésben, Rákay mégis egy disztópikus világnak gondolja azt, amiben egy férfi csecsemőhordozóval áll a konyhában, tehát, az ő értelmezésében, egy tipikusan női feladatot lát el. Bár a megszólalását sokan elítélték, még Novák Katalin is beleszállt egy férjéről kitett babahordozós poszttal, Rákay valójában azokra a Magyarországon is igen elterjedt nemi sztereotípiákra épít, amelyek szerint a gyereknevelés elsősorban a nők feladata, és amelyeket a kormány, köztük Novák Katalin is sokszor megerősít.

De miért gondolják itthon is sokan, hogy a gyereknevelés, a családtagokról való gondoskodás elsősorban a nők feladata? Miért gondolják sokan nőies munkának a mosogatást és a porszívózást, a gyerekek megetetését vagy tisztába rakását? Miért lehet egyesek szemében férfiatlan az, aki gyerekhordozót vesz magára, aki főz, mos, takarít, aktívan és egyenlően vesz részt a háztartás körüli feladatokban és a gyereknevelésben?

Erre az egyik válasz az úgynevezett esszencializmus. A férfi és női szerepek esszencializálása azt a jelenséget írja le, amikor az állítjuk, hogy egy biológiai nem, egy férfi vagy egy nő, veleszületett természettel rendelkezik, amiből egyenesen adódik, hogy bizonyos szerepeknek meg kell és meg tud felelni.

Mikor olyan mondásokat hallunk, hogy a nők természetüknél fogva gondoskodóak, szelídek, érzelmesek, könnyebben követik a szabályokat, a férfiak pedig irányító személyiségek, nehezen fejezik ki az érzéseiket vagy racionálisak, akkor biztosan tudhatjuk, hogy esszencializációval van dolgunk.

Ezeket az esszencializáló kijelentéseket sokan és gyakran használják arra, hogy arról érveljenek, miért a nők feladata elvégezni a házimunkát, miért a nők töltenek több időt a gyerekekkel, sőt arra is, hogy például miért van sokkal kevesebb nő vezető pozíciókban a munkahelyeken.

Eszerint a logika szerint, a nők génjeibe van kódolva, hogy rendszeretőek, hogy jobb az esztétikai érzékük, hogy szeretik a rendet a háztartásban, szeretik a gyerekeket és természetüknél fogva képesek gondoskodni róluk. Mindezek a tulajdonságok miatt pedig „természetes”, hogy a nők végeznek olyan, sokszor láthatatlanul maradt munkákat, mint amilyen a házimunka, és a gyereknevelés, hiszen az esszencializáló gondolkodás szerint a nők nemcsak alkalmasak, de vágynak is ezekre a szerepekre.

Ugyanezek miatt az esszencializáló nézetek miatt a társadalom a férfiaktól nem várja el ezekben a „nőiesnek” tartott feladatokban való részvételt, hiszen a patriarchális társadalomban a férfiak feladata elsősorban a bérmunka elvégzése, a család fenntartása, ahol a nekik tulajdonított személyiségjegyeket (pl. racionalitás, vezetői képesség, erő, stb.) kamatoztatni tudják.

A nemi esszencializmus értelmében tehát a biológiai nemektől függően, velünk született tulajdonságaink alapján jobban vagy kevésbé vagyunk alkalmasak bizonyos feladatok elvégzésére, és ezáltal bizonyos társadalmi szerepek betöltésére.

A nők agya „másképp működik”

Különböző csoportok elnyomásának gyakori eleme a biológiai esszencializmus, amely fiziológiai különbségtétel mentén próbálja indokolni, hogy egyes csoportok miért felsőbbrendűek másoknál. Ez az egyik központi eleme a rasszista megkülönböztetésnek is, és a szexista dinamikák legtöbbje is ilyen típusú élettani mítoszokban gyökerezik.

Manapság már nevetségesnek tűnnek azok a 2-3 évszázados elképzelések, hogy a nőknek a nagy sebességű vonaton kiszakad a méhük, a biciklizéstől örökre eltorzul az arcuk, vagy hogy az agyuk képtelen megbirkózni a felsőoktatásban való részvétel terheivel. Ennek ellenére vannak, akik a férfiak és nők között jelenleg fennálló társadalmi egyenlőtlenségeket továbbra is hajlamosak gondolkodás nélkül biológiai alapon (megpróbálni) magyarázni, mentegetni, ideértve a reproduktív, illetve a házimunka elosztásának kérdését is. (A reproduktív munkák fajtáit és a háztartásokon belül jellemző aránytalan elosztásukat egy korábbi cikkünkben már részletesen összefoglaltuk.)

A szexista esszencialista érvelés alapvetően két tengely mentén testálja a nőkre a reproduktív munkákat: egyrészt azt állítja, hogy azok túl speciálisak és bonyolultak ahhoz, hogy egy férfi kiismerje magát köztük, másrészt abból kiindulva, hogy terhesség kihordására és szoptatásra a női test alkalmas, egyértelműnek veszi, hogy minden ehhez kapcsolódó tevékenységet a gondoskodás vágya vezérel, amely a férfiakból alapvetően hiányzik.

Pedig azon nők, családok, akik anyagilag megtehetik, évszázadok óta ki is szervezik a háztartás körüli munkákat cselédnek, bejárónőnek, takarítóknak, stb.,

és a modern kori történelem nagy része során a tehetősebbek számára nem hogy az anyaság és a házimunka, de még csak a gyereknevelés sem feltétlenül jártak kéz-a-kézben.

A háztartás körüli teendők nagy része, gyakorlati szempontból megközelítve, tulajdonképpen nem más, mint logisztikai- és pénzügyi feladatok, illetve fizikai munkák összessége. Az év eleji tanszervásárlás, tornazsák-összerakás és féléves tervezés valójában beszerzési feladatokat foglal magába, projektmenedzsment – kitalálni, összeegyeztetni a bevásárlást, a gyerekek iskolába, óvodába, fogorvoshoz való szállítását komplex logisztikai feladat, és az anyós születésnapja pontosan ugyanannyira csak egy megjegyzendő dátum, mint egy fontos értekezlet időpontja vagy egy teljesítési határidő. A férfiak agyát jellemzően ugyanannyira alkalmasnak tekintjük pénzügyi- vagy logisztikai problémák megoldására, mint a nőkét (sőt, sztereotipikusan általában jobbnak), fiziológiailag semmi nem indokolja tehát, hogy férfiak miért nem szoktak mégsem emlékezni arra, hogy mikor van a szülői értekezlet, vagy hogy melyik unokatestvér mire allergiás.

A kulcs sokkal inkább az érzelmi motiváció – a fiúkat-férfiakat alapvetően kevésbé nevelik arra, hogy hasonló jellegű információt fontosnak tartsanak, megjegyezzenek, és gyakran a későbbiekben sem jár számukra különösebb következménnyel, ha nem vesznek részt ilyen feladatokban. Hiába hangozhat szörnyen az, hogy sok férfi azért nem jegyzi meg az évfordulós dátumokat vagy a születésnapokat, mert számukra ez nem annyira fontos, hogy emlékezzenek rá – lényegileg erről van szó. Ez a viselkedés viszont tudatosan és szándékkal alakítható.

Ezzel szemben azt állítani, hogy a háztartással, gyerekekkel, rokonokkal kapcsolatos információk kezelésére a férfiak agya alapvetően képtelen, teljes mértékben leveszi még a próbálkozás és igyekezet felelősségét is a férfiak válláról.

Extrém és kifejező példája ennek a mosás kérdése: eredetileg a modern mosógépeket azért fejlesztették ki, hogy a nők idejének egy jelentős részét felszabadítsák a gazdasági termelő munka javára. Mivel ekkoriban a gépek üzemeltetése elsősorban férfifeladatnak minősült, az első elektromos mosógépek marketingjének középpontjában az állt, hogy annyira egyszerű a kezelésük, hogy arra még egy nő is képes. Ehhez képest a 2020-as évekre eljutottunk odáig, hogy a férfiak jelentős része – egy angol felmérés szerint a fele – saját bevallása szerint képtelen összerakni egy mosást, és sokan azt se tudják, hol kell bekapcsolni a mosógépet. Mindezt egy olyan világban, ahol egyébként rendületlenül tartja magát a sztereotípia, hogy a férfiak ügyesebben bánnak a gépekkel – autóval, számítógéppel, elektromos berendezésekkel, stb.

Az, hogy a férfiak ilyen végletesen bedobják a törölközőt háztartási munkák tekintetében, jellemzően kéz-a-kézben szokott járni a „női képességek” felmagasztalásával. A nő, asszony az, aki képes a fehér inget fehéren tartani, az iskolatáskát bepakolni, a tökéletes karácsonyi ajándékot megtalálni, stb, szinte valamiféle „mágia” révén. Ez a pozitív szexizmus egyik legjellemzőbb formája, és remekül ráerősít arra a narratívára, hogy a házimunka tulajdonképpen a gondoskodás egy formája, a nő számára magától értetődő kötelezettség, míg az a férfi számára egyszerűen hozzáférhetetlen és elvégezhetetlen.

De hát a hormonok és az ősemberek!

Ezt a kettősséget biológiai szempontból az állítólagos kognitív képességekbeli különbségeken túl feltételezett hormonális eredetű motivációkkal szokták hagyományosan – és tévesen –igazolni. Való igaz, hogy a kötődést – gyerekhez és partnerhez egyaránt – bizonyos hormonok szintjei is befolyásolják, ezek változásai a várandós nőkben már több évtizede ismertek. Friss kutatási eredmények azonban egybehangzóan bizonyítják, hogy friss „kispapákban” ugyanúgy végbemennek olyan hormonális folyamatok, amelyek a kötődést és a gyereknevelésben való részvételt hivatottak elősegíteni, mint a kismamákban.

Az adatok azt mutatják, hogy ahol jobban összehangolódik a szülők hormonszintje, ott inkább fektetnek mindketten egyenlő mértékben a gyerek ellátásába és nevelésébe, illetve jobban elköteleződnek egymás mellett. A legtöbbet emlegetett (de nem az egyetlen) ilyen hormonális változás az apák teszoszteronszintjének csökkenése, gyakran már a terhesség alatt is. Hasonló változás elkötelezett kapcsolatban élő férfiaknál is megfigyelhető, noha kisebb mértékben, mint amikor szülővé válnak. A férfiak tehát élettanilag elvileg abszolút alkalmasak a gondoskodásra és képesek alkalmazkodni a gyerekvállalással járó változásokhoz.

Ezzel párhuzamosan sorra dőlnek meg azok a korábbi narratívák is, amik a férfi-női munkamegosztást az őskori emberi közösségek feltételezett viselkedéséből próbálták levezetni. Többezeréves töredékes leletek objektív értelmezése lehetetlen, és minden eddigi elméletet meghatároz az, hogy jobbára heteroszexuális fehér férfiak dolgozták ki őket, saját előítéleteik mentén. A tesztoszterontól duzzadó, magányos, mogorva vadász ősférfi eszményképe tehát szintén szétesőben van.

A fent leírtak azonban súlyosan szembemennek a jelen patriarchális társadalom férfiideáljával, aminek – az esszencializáló gondolkodás mentén – a tesztoszteron az egyik központi eleme. Eszerint minél magasabb a férfi tesztoszteronszintje, annál sikeresebb és felsőbbrendűbb, ami a gyakorlatban agresszív, uralkodó és kockázatvállaló magatartással párosul. Mivel a kapitalista rendszer alapvetően jutalmazza ezeket a tulajdonságokat, valóban sokszor könnyebb lehet ezeknek a férfiaknak érvényesülnie, és úgy tűnhet, hogy a magas tesztoszteronszint egyenes út a sikerhez.

Azonban az elmúlt évek népesség-szintű kutatási eredményei azt mutatják, hogy az összefüggés ellenkező irányú, a magasabb tesztoszteronszint inkább a siker és az előnyös társadalmi helyzet következménye, mintsem előidézője.

Így abból, hogy egy férfinak gyereke születésekor csökken a tesztoszteronszintje, nem kellene annak következnie, hogy onnantól gyengébb lesz, vagy kevésbé lehet sikeres a munkájában. Sajnos elég azonban egy pillantást vetni az ilyen cikkek alatt összegyűlő kommentekre, és hamar kiderül, hogy sokan a magas tesztoszteronszintet még mindig az „igazi” férfival azonosítják, a tesztoszteronszint csökkenése pedig egyenlő az elnőiesedéssel, a gyengébbé válással, az alacsonyabbrendűséggel.

Ez a hozzáállás nem csak a nőkkel szemben lealacsonyító, de a nők- és nőiesnek titulált dolgokkal szembeni előítéletek mentén azokkal a férfiakkal szemben is, akik nagyobb részt vállalnának a gyereknevelésből és a gondoskodó munkákból.

Egyenes út vezet a nők elnyomásához a nemi esszencializáció révén

Fontos látni, hogy a nemi esszencializációval a nőknek és férfiaknak tulajdonított személyiségjegyek, képességek, szerepkörök és tulajdonságok nem „semlegesen” vannak elosztva a nemek között, hanem egyértelmű értékkülönbséget fedezhetünk fel közöttük.

Az esszencializáló gondolkodás általában a férfiakkal azonosít olyan emberi tulajdonságokat, amelyek a minket körülvevő, kapitalista-patriarchális rendszerben fontosabbak, amelyekkel könnyebben és jobban lehet érvényesülni, amelyek fontosabbak a versengő bérmunka piacán is. Az olyan férfiasnak tartott tulajdonságok, mint hogy valaki vezető egyéniség, erőskezű, énközpontú, másokat képes maga mögé utasítani, pozitív és jutalmazott tulajdonságokként tűnnek fel, míg az olyan nőkkel azonosított tulajdonságok, mint a törődő, empatikus, kedves, érzékeny, kevésbé kifizetődőek és sokszor leértékeltek, hiszen nem segítik az előrejutást a kapitalista hierarchiában.

A feminista mozgalom az ilyen fajta esszencializálást éppen ezért évtizedek óta kritizálja, mondván, hogy az esszencializmus egy eszköz, amely a patriarchális elnyomás fenntartására szolgál.

Hiszen ameddig fenntartjuk, hogy a két nem eltérő természettel rendelkezik születésétől fogva, az ezzel járó tulajdonságokat és az ezek miatt betölthető szerepeket a jelenlegi kapitalista-patriarchális rendszer eltérően értékeli és jutalmazza, addig a nemi szerepek megváltoztathatatlanok, a nők pedig továbbra is a férfiaknak alárendelve léteznek.

Jó példa erre a házimunka és a gyereknevelés. Ha ezekre a terhekre a nemi esszencializáció értelmében úgy gondolunk, mint alapvetően női munkák, amelyeket a nők örömmel, természetükből következően végeznek, és amelyek végzésére a nők születésüknél fogva alkalmasabbak a férfiaknál, nincs esély az egyenlő felelősségvállalásra a reproduktív munkák elosztásában, hiszen eszerint a logika szerint a férfiak az ilyen munkák elvégzésére velük születetten „nem alkalmasak” vagy jelentősen alkalmatlanabbak.

A feminista kritikák szerint tehát az esszencializmus eszköz arra, hogy a nőket kettős teher alá vonja a patriarchális társadalom, hiszen a fizetett munkájuk mellett a házimunka minden terhét is egyedül rájuk hárítja.

Mindezek mellett persze tagadhatatlan, hogy vannak megfigyelhető különbségek a nők és férfiak viselkedésében, és az általuk betöltött szerepkörökben. A feminista kritikák szerint azonban ez nem annak a következménye, hogy az egyes nemek képviselői „nőies” és „férfias” tulajdonságokkal születnek meg, pláne, hogy az, hogy mit tartunk nőiesnek vagy férfiasnak, erősen kulturálisan és történelmileg meghatározott.

A nemi szerepek társadalmi konstrukciók. Nem a természetből vagy a génekből következik, hogy a nők és férfiak általánosságban hogyan viselkednek, hogy milyen szerepeket töltenek be a társadalomban, hanem abból, hogy eltérően szocializáljuk a két nemet.

Így például a nők kislány koruktól kezdve az egész társadalomtól azt hallják, hogy az ő feladatuk a gyerekszülés, a házimunka, a másokról való gondoskodás, hogy akkor értékesek, ha kedvesek, sokat mosolyognak, nem túl törtetőek, és empatikusak, akkor nagyobb valószínűséggel fogják ezeket a szerepeket és viselkedésmintákat követni. A nemek szocializációja miatt úgy tűnhet, mintha természeti törvény lenne az, ami valójában olyan társadalmi elvárások összessége, amelyek a nőket következetesen elnyomják, és – sok más mellett – a láthatatlan munkák elvégzésére kárhoztatják.