Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem producernek való vidék – Hollywood sztrájk előtt

Közismert, hogy távolról sem csak siker és csillogás a filmesek élete. Tudjuk ezt, ha máshonnan nem is, hát a Hollywood kulisszáiról szóló filmekből vagy a bulvárlapokból.

Azonban arról kevesebb szó esik, hogy százezernyi szórakoztatóipari munkás gürcölésére van szükség ahhoz, hogy kedvenc rendezőnk vagy színészünk dolgozhasson, és a médiamonopóliumok felhalmozhassák a tőkét. Egy forgatás sem nagy házibuli, sokkal inkább egy építkezéhez hasonlatos: pirkadattól alkonyatig talpon lévő, gyúlékony, törékeny és szúrós dolgok közt szaladgáló 100-200 ember hangyabolya.

Ahol ráadásul a főnök a munkaetikáját hadvezérektől vagy az első ipari forradalom gyártulajdonosaitól kölcsönzi.

A téma sosem volt aktuálisabb, hiszen az Egyesült Államokban és Kanadában 150 000 tagot számláló IATSE (International Alliance of Theatrical Stage Employees) tagsága feljogosította vezetőit az általános sztrájk kihirdetéséhez. Ez a filmipar háttérmunkásainak, operatőrök, jelmez- és díszlettervezők, sminkesek, fodrászok, animátorok, világosítók és további szakmák szervezeteinek szövetsége – tehát mindenkit képvisel, aki nem színész, rendező, forgatókönyvíró vagy producer. Ezekre az emberekre mondják, hogy „vonal alatti” stábtagok, a filmek „essential” munkásai, azok, akik a stáblista végén szerepelnek, akiknek a neve azután fut a vásznon, hogy a nézők már elhagyták a mozitermet.

Ugyan a magyar helyzetnél az amerikai szakszervezetiség erősebb, ha visszatekerjük a kazettát, kiderül, hogy az IATSE a 128 éves fennállása alatt sosem jutott még odáig, hogy sztrájkoljon.

A legtöbbet az írók és a színészek sztrájkoltak, sőt, egyszer, 1987-ben a rendezők is – összesen 3, azaz három órán át. (A producerek természetesen sosem, hiszen a sztrájkok épp a keresztapákkal szemben jönnek létre.) Az eddigi leginkább militáns hollywoodi sztrájk 1941-ben volt, és fotóknak köszönhetően nem kell elképzelnünk, amint a Disney fekete csuklyás, félmeztelen animátorai guillotine-nal vonulnak.

a Disney animátorai a guillotine-nal. (Forrás: Disney.fandom)

„A méltányos pihenő megköveteli, hogy a munkaadók a dolgozókra ne csupán gépként tekintsenek, amelyeket addig használnak, amíg azok tönkre nem mennek, és aztán lecserélhetőek” – szólt a hollywood-i tagszervezetek közös állásfoglalásának első sora idén júliusban.

Többek közt ilyen problémákkal néznek szembe a háttérmunkások: nincs biztosítva még 10 óra pihenés sem két műszak között; a műszakok a 12 órás standard helyett gyakran 14-18 órásak (a túlóra mennyisége az Egyesült Államokban nincs általánosan szabályozva); gyakran nincsenek hétvégék a munkások számára, és ha vannak, akkor is egynaposak, mert a pénteki műszakból szombat reggelre nyúlóan pótoltatják a stábbal a hét során keletkezett csúszást („Fraturday”-nek hívják ezt, amikor két nap rámegy egy napi munkára); nincs elegendő idő étkezésre, wc-használatra; az akár napi több órát igénylő ingázás díjtalan; veszélyesek a munkakörülmények (például ha egyedül vezet haza az ember egy 18 órás műszak után – ami a magyar törvényekkel szemben ott nem számít munkahelyi balesetnek); nincsen betegszabadság, és a szakma nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszere is gyenge lábakon áll. Persze a rendszer tartalmaz pénzbüntetést is olyan esetekben, amikor egy producer méltatlan körülmények között dolgoztatja a stábot – de, mint tudjuk, a pénzbüntetés az aranypolgárok számára nem negatív ösztönző.

A nagy stúdiók kapzsiságán felül az is nehezíti az ügyet, hogy a 2000-es években a streaming szolgáltatókat még ködösen „new media”-ként osztályozták a szerződések, és azóta is lazább szabályok vonatkoznak rájuk – hiába körözték már le a hagyományos cégeket a termékeik és a profitjuk mennyiségével is. Ennek a kivételnek köszönhetően a Netflix, az Amazon Prime, a Disney+ és az Apple+ munkabérei rosszabb feltételeket biztosítanak, mint a mozifilmek, azonban egyre több munkaóra jut egy munkavállalóra a futószalagon gyártott „content” miatt.

Ráadásul a streaming-óriások különböző okokra hivatkozva nem közlik a műsoraik nézettségét, így képesek elcsalni a dolgozók részesedését.

Ahogy a Jacobin írja, „ha a Jóbarátokon dolgoztál régen, egy ház tulajdonosa lettél – de ha a Marvel Wandavisionjén, valószínűleg egy albérletben laksz.” (A magyar média ingerküszöbét a témában Scarlett Johansson esete lépte át, aki a Black Widow című Marvel-film miatt perelte a Disney-t, hiszen bevételtől esett el azzal, hogy mozik helyett egyenesen a netre került fel a film.)

Laurel és Hardy Lupe Vélezzel az 1934-es Hollywoodi bál című filmben. (Fotó: Wikipédia)


A 36 szakszervezetet tömörítő IATSE majd’ 60 000 tagja érintett, ezek 89%-a vett részt a szavazáson október 4-én, és 98%-a voksolt a sztrájk mellett. Ennyi hollywoodi munkásnak járt le a hároméves kollektív szerződése júliusban, azóta tárgyal a szervezet a producerek szövetségével (AMPTP), hogy az új szerződés jobb munkakörülményeket biztosítson. Ebben már a színészek 160 000 fős szakszervezete is támogatja őket, csak éppen azzal a komikus szlogennel, hogy „lelkiismeretesebb kapitalizmust” szeretnének. Az IATSE mellé álltak a rendezők és az írók is, akiknek szövetségeivel szintén 2023-ban esedékes a kollektív szerződések újratárgyalása. A producerek szövetsége már kezdi sejteni, hogy nem lesz könnyű dolga a remény rabjaival.

Október 13-án, a tárgyalásoknak határidőt szabva meghirdette az IATSE vezetése, hogy hétfőtől sztrájkba lépnek, ha addig nem sikerül megegyezniük a producerekkel.

Akármi is lesz az események kimenetele, a mostani szerveződés talán azt a reményt váltja be, ami szerint a Covid-járvány okozta gazdasági válság új motivációt ad a munkásmozgalmi szerveződéseknek: az Egyesült Államokban sokaknak akkor lett elegük a munkakörülményekből, amikor a kényszerleállás és az ideiglenes munkák után visszatértek a filmiparba. Oda, ahol egyébként szeretnek és tudnak is dolgozni – de például ha az eleve kemény mókuskerékbe a Covidhoz kötődő előírások miatt nem hozhatnak saját ételt a forgatási területre, akkor a kihagyott ebédszünetek különösen embertelenek.

Filmezés egy modern stúdióban. (Fotó: Unplash)


Miért érdekes ez most nekünk? Egyrészt minden sikeres munkásmozgalmi fejleményre érdemes figyelni, másrészt ez is egy újabb alkalom arra, hogy beszéljünk a vonatkozó magyar helyzetről.

A fent sorolt méltatlan körülmények közül sok ismerős lehet a Magyarországon forgatott produkciókban dolgozó filmipari szakembereknek is. Fontos megjegyezni, hogy a hazai szakmát a nagy szervízmunkák tartják el, nem a magyar filmek – és ahogy az autógyárak, ezek a produkciók is azért települnek ide, mert még kevesebb szabálynak kell megfelelniük itt, illetve még több profitot könyvelhetnek el a félperifériás filmmunkások alacsonyabb bérének köszönhetően. Ráadásul a szakmák felé „közvetítő” nagy magyar szervízcégek nem transzparensek. Nem árulják el, hogy a külföldi produkciótól mekkora fizetést kapnak, és a közvetítő mekkora részesedést fölöz le. Ezekben a körökben pusztán a „szakszervezet” szó is mulatság tárgya.

Érdekvédelmi próbálkozás egyelőre csupán csírájában létezik, az is a szórakoztatóipar munkásosztálya helyett az alkotók részéről. A rendezők, vágók, operatőrök, hangmérnökök, dokumentumfilmesek és animációs producerek egyesületei mindeddig nem érdekképviseletükkel vagy lobbitevékenységükkel kerültek a hírekbe, hanem szimbolikus kiállásaikkal, például tavaly, az SZFE szétverése kapcsán. De még ekkor sem nyúltak a munkabeszüntetés eszközéhez a régi Színművészetin végzett generációk, nem álltak le egyszerre a magyar színházak, filmek és sorozatok. És a kaszkadőrök, világosítók, helyszínbiztosítók, asszisztensek, berendezők és a többiek szerveződéséről és szövetkezetesedéséről még ennyire sem hallani.

Addig is, amíg ezekre sor kerül, vessük szemünket az amerikai filmipar Spartacusaira, legyen küzdelmük sikeres, példájuk inspiráló.