Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Posztmodern díszletek és a történelem kiárusítása – ami a várvitából kimaradt

El kell gondolnunk, hogy ha egyszer kormányváltás lesz, akkor is állni fog a Lovarda, feltehetőleg az újraépített neogótikus Pénzügyminisztérium is, és ha 2022-ben még a Fidesz nyer, akkor a gigantikus méretű József Főhercegi Palota is. A logisztikai és infrastrukturális akadályok mellett fel kell készülni arra is, hogy mondani kell valamit ezeknek az épületeknek a funkciójáról, történelmi beágyazottságáról.

Az esetlegesen új hatalom olyat fog megörökölni, amit se újrakeretezni, se ledózerolni nem lenne könnyű feladat. Ezért fontos jelen idejű kihívás megérteni azokat a valós dilemmákat, amik a Hauszmann Program és a Liget projekt mögött húzódnak.

A számos dilemma közül itt kiemelnék párat: az újraépítések viszonyát a történelemhez és az erről folyó diskurzust; a díszletépítés posztmodern jellegét; illetve a posztmodernitásában nagyon is legitim rekonstrukciós projekt politikai-gazdaságtani üzenetét.

A Telex hasábjain kibontakozott szakmai vita régóta elfojtott érzéseket hozott a felszínre, és végre a Vár főépítésze, Potzner Ferenc is hozzászólt az eddig nagyrészt ellenzékies szakmai berkekben zajló diskurzushoz. Rengeteg fontos érv hangzik el a Vár ilyen, vagy olyan felújítása mellett, az 50-es évek átépítéseivel kapcsolatban. Ugyanígy, hosszú gondolatmeneteket lehet olvasni a Vár logisztikai befogadóképességéről és az infrastruktúra hiányáról, vagy épp az épületreplikák helyéről a városszövetben. Mégis, úgy érzi az ember, hogy igazából nem derült ki, miért fontos, egyáltalán fontos-e a vár kérdése.

A szakmán kívül kit érdekel, hogy a hauszmanni cirádák „igazak” vagy „hamisak” a mai visszaépítésben, hogy hamisítják vagy gyártják a történelmet a NER ideológusai a budai Vár homlokzatának és funkcióinak átkeresztelése közben?

Anélkül, hogy pontot akarnék tenni az egyébként vágyott nyilvános vitának a végére, szeretnék a stilisztikai, esztétikai, archeológiai, művészettörténeti, épületgépészeti szempontokon túl rávilágítani pár (véleményem szerint) égetőbb kérdésre azzal kapcsolatban, ami a budai Vár, a Kossuth tér vagy a Városliget átépítésében megmutatkozik.

Történelemhamisítás vagy rekonstrukció?

A Vár, a Szent Korona és a Kossuth-tér rendezésének ügye a kezdetektől bekapcsolta az autoriter rendszertől való – jogos – félelmet a közvéleményben, ez pedig szinte kizárólag a hatalom magyar kontextusának hagyományos szimbólumain keresztül vált értelmezhetővé.

Innen ered a mai napig sokat hangoztatott jóslat, hogy Orbán Viktor meg fogja magát koronáztatni a Várban. A befagyott Duna, illetve a Várban székelő „nemzet vezérének” horrorfantáziái szinte teljesen kisajátították az ellenzék felől érkező kritikákat a várral – de még ennél is fontosabb –, hogy gyakran a kormányzás egészével kapcsolatban.

A „királyi TV” és az „Orbán, a király” gyakran iróniamentesen használt kifejezések a kormány kritikusai számára. A Várról szóló diskurzus meglátásom szerint a fantazmagória síkján maradó túlzások egymásra pakolása maradt. Így abból kiemelkedni (épp a túlzások bénító képessége miatt) igazán sosem nem tudott.

Visszatérő kulcseleme a jelenleg is, de valójában 2012 óta zajló vitának a történelemhamisítás fogalma is. Az építészeti történelemhamisítás, az eredetiség, autenticitiás, organikusság, az esztétika akadémiai nyelvkészletével azt az alapvető dilemmát fordítja le, hogy jó-e újjá- és újraépíteni letűnt idők régi épületeit. A Telexen immár a hetedik cikk jelent meg arról, hogy miért jó, vagy nem jó, illik-e, bunkóság-e, vagy épp jól mutatja-e be  nemzeti nagyságunkat a replikakomplexum.

Forrás: Nemzeti Hauszmann Program Facebook.

A kritika igazságmagja természetesen rengeteget elmond a NER politikájáról. A monarchiás nosztalgiánál még súlyosabb vád az, hogy a jelenlegi hatalom az 1944-es állapotokat azért kívánja egy az egyben visszaállítani a Várban, a Ligetben, a Kossuth téren és másutt, mert azonosítja magát a dualizmus-kori politika ideológiáival, így az antiszemitizmussal és cigánygyűlölettel, a nacionalizmus nagymagyarországi eszményével is.

Továbbá, a kormányzati kommunikációból teljesen egyértelműen kiderül, hogy az átépítések egyik elvi alapja az az elgondolás, hogy minden, ami 1945 és 1989 között történt Budapesttel, az a kommunista államhatalom szörnyű kultúrarombolásának az eredménye, ezért azt vissza kell fordítani.

Igaz az, hogy a NER történelemszemlélete a dualizmust mint a magyarok prosperáló időszakát értelmezi, hogy Horthy Miklós kormányzói tevékenységét úgyszintén a polgáriasság fétisén keresztül szemérmetlenül relativizálja, és igaz az is, hogy a kommunista ereklyének bélyegzett épületek a rendszer kommunikációs trigger pontjai.

Ugyanakkor a budai Vár rekonstrukciós projektjének kritikája, úgy gondolom, örökké felszínes marad, ha kizárólag ezeken a fogalmi kereteken belül tárgyaljuk. Egyrészt, mert számos példa mutatja nyugaton és a régióban, hogy a visszaépítés önmagában nem megfeleltethető a történelemhamisításnak. Ilyen a berlini királyi palota homlokzatának felépítése, ahogy a drezdai Freuenkirche is.

A budai Vár visszaépítése lehetne egy olyan emlékezetpolitikai projekt része, ami számot vet a várral mint hatalmi helyszínnel, és nem csak önmagára, hanem a társadalom egészére vetítve dolgozza fel a huszadik század történetét. Az „eredeti” homlokzatok takarhatnának ötletesen és egyedien elgondolt funkciót – a probléma ezen esztétikai szintje a valóságban ízlés kérdése. A visszaépítés formanyelve nem önmagában érték vagy vita tárgya, hanem annak a keretezésnek a része, ami azt a történelemben valamiféleképpen pozícionálja.

Röviden: a visszaépítés megfeleltetése a történelemhamisításnak épp olyan bénító túlzás, ami végeredményben elvonja a figyelmet az építészet és a városrendezés elemi komplexitásáról, és a morális dimenzióba utalja a szakmai diskurzust. Ez a moralizáló hangvétel különösen káros hatással van az olyan összetett történelmű terekről való párbeszédre, mint a budai Vár.

A Vár történetiségét érintően gyakran elhangzik egy másik kritika is, miszerint a Palota és a környező paloták neobarokkos, neogótikus grandiozitásukkal a maguk idejében is elavultnak számítottak. Ybl Miklós (haláláig) és Hauszmann Alajos már a századelőn megkapták a kritikát a szakmai közegtől a historizáló homlokzatokkal és enteriőrökkel kapcsolatban.

Ugyancsak nem minimalizálva, mind az elkészült építmény és az akörüli vita építészet- és művészettörténeti jelentőségét, ezek a vádak ma mégis ahistorikusanan hatnak. A királyi terek természetüktől fogva tipikusan a historizálás valamely formájának és nem a progresszív építészetnek adnak otthont – s emiatt nem tartom jogos elvárásnak a Vár radikálisan kortárs építészeti rekonstrukcióját 2021-ben sem (bár személyesen üdvözlendőnek tartanám).

Az idejemúlt vagy inkább erőltetett aspektusa a Vár 1900-as évekbeli átépítésének nem a historizálás tényében, hanem sokkal inkább annak politikai üzeneteiben rejlett. A vár 19. század végi átépítését az 1848-as forradalom sikertelensége és a kiegyezés kirakatpolitikája tette szükségszerűvé, ezért a hauszmanni vár formanyelvének kifejezett célja volt a nemzeti forma és nagyság bemutatása, a Monarchia iránti alázat és tisztelgés mellett.

Szent István-terem; forrás: Facebook.

A nemzeti autonómia hazugsága (vagy a kiegyezés zsákutcája, ahogy Bibó István fogalmazott) a valós kontextus, amiben a Palota belső terei, így a most replikált Szent-István terem is, akkor megszülettek. Hasonló dolog legközelebb épp a NER történelemértelmezése szerint bűnös ötvenes években történhetett, amikor 1956 után végleg halaszthatatlanná vált a nemzeti kulturális öntudat intézményesítése és – frappáns módon – a királyi térbe költöztetése.

Hozzáteszem, hogy a kommunista államhatalom számára a vár egészen az 1956-os felkelésig megfejthetetlen ügy volt. A hiedelmekkel ellentétben, nem Orbán Viktor, hanem Rákosi Mátyás volt az első államférfi, aki azt a tanácsot kapta, hogy költöztesse a kormányzatot a Palotába és a várnegyedbe.

Rákosinak elgondolhatatlan terv volt, hogy a párt vezetői királyoknak épült, majd a Horthy Miklós szerénységet nem ismerő gárdenpartijainak helyet adó terekben és lakosztályokban ülésezzenek, ezért a felköltözés terve a Rákosi-éra végéig halasztásra került. Az akkori szakmai közeg számára épp az volt elgondolhatatlan, hogy ne kormányzati funkcióval töltsék meg a monarchiás teret, és a politikai közeg gondolta fordítva.

Posztmodern díszletek

Ezeknek a történelmi komplexitásoknak a tudatos letagadása a bizonyíték, hogy a NER történelemszemlélete valóban a hamisítás és a relativizáció technikájára épül. Ugyanakkor a rekonstrukciós projektek nem feltétlen és semmiképp sem kizárólag a történelemhamisítás szüleményei.

A Nemzeti Hauszmann Program elgondolása valójában sokkal szorosabb viszonyban van a posztmodern gondolattal, mint a historizmussal. Mégpedig azért, mert a felépítményekkel nem jár valós politikai program, nincs mögöttük semmilyen városrendezési elv: csupán bemutatni kívánnak valamit, ami úgy néz ki, mint ami régi, de igazából nem próbálnak meg régiek lenni.

A posztmodern építészet historizáló ágazatára példa a Nemzeti Színház nagy port kavart épülete, aminek oszlopaival a Makovecz-féle süllyedő Pázmáneum vetélkedhet még talán. Bár ennek a cikknek a terjedelme nem engedi meg a posztmodernizmus filozófiai és művészettörténeti bemutatását, talán arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy a posztmodernizmus egyik alapelgondolása a (nem pejoratív értelemben vett) történelmietlenség, a történelem elemeinek szabadasszociációs felhasználása.

A historizálás a posztmodern szerint a jelentésétől megfosztott díszlet, áru, semmi több. Talán ez a gondolat lehetett a posztmodern egyik legnagyobb tévedése; valamint a neoliberalizmussal kötött házassága.

David Harvey marxista antropológus egyik művében részletesen bemutatja,

hogyan vált a posztmodern a neoliberalizmus eszközévé a fogyasztás és az individualizáció utáni harcban. A posztmodern tér ugyanis – egyértelmű funkció, cél, társadalompolitikai gondolat hiányában – elárusított tér, melyet a szintén önmagát apolitikusnak hirdető neoliberális rendszer funkciói töltenek be, mint például a turizmus.

A Lovardában, Várkert bazárban, a majd megépülő Főhercegi palotában, de a ligeti Millenium házában (régi nevén Olof Palme-ház) egytől-egyig „szórakoztató” és „kiállítóterek”, kávézók, éttermek kapnak helyet. A kiállítóterek és tágan fogalmazott szórakoztató terek ugyanakkor nem a hétköznapi dolgozók (vagy ad absurdum, a munkásosztály) szabadidejére kínálnak kulturális programot, hanem elsősorban a turisták, és a fizetőképes „polgárság” számára hivatottak további fogyasztási lehetőséget teremteni.

Várkert bazár; forrás: Facebook.

A szórakozás, művelődés, társasági élet rendre mint áruk, a gazdaságot tápláló fogyasztás cselekménye köré fűződnek – ezért a tér látszólag rendezett, annak elemei fogyasztási cselekedetekre lebonthatóak. A várnegyed középületei ezáltal nem a köznek, hanem a fizetőképes felső-középosztálynak jönnek létre.

Ettől fogva a kiegyezést követő prosperáló időszak iránti nosztalgia a maga nemében igenis hitelesen kerül a történelmi újrahasznosítás asztalára. A 19. századi gazdasági növekedés áldozatmentes sikerének illúziója, az arisztokrata és polgári társadalom morális kiválóságának meséje a huszadik század elején, és most is a politikai stabilitás mantrájának része.

Az ezek gazdasági szintjétől elmaradó rétegek jelenének és történelmének figyelmen kívül hagyása nem a NER találmánya ebben az értelemben, hanem a kapitalizmus történelmi alaptétele.

Hasonlóképp, a neobarokk és neogótikus életideál, a polgáriasság tisztasága a 20. század elején nem az esztétikai megjelenésével választotta el szimbolikusan is a polgárságot a nem-polgárságtól, hanem éppen a kiegyezés és az emancipációs mozgalmak hazugságával, sikertelenségének eltagadásával, habarccsal elfedésével.

Amikor a Telex szerzői arról írnak, hogy a Hauszmann Program hibája, hogy nem mutatja be a „nemzeti nagyságot”, akkor valójában ugyanabban a hamis és káros fogalmi keretben ragadva szemlézik a középületeink esztétikai legitimitását, mint a Hauszmann Program megálmodói.

A belátás fontosságáról

A Vár kapcsán kibontakozó vita, mint az látható is, sokszor épp a jól megalapozott szakmai érvek mentén tér vakvágányra. Más esetekben jól megalapozottnak hangzó, de rossz érvelések miatt üresedik ki a vita.

Ha komolyan kívánjuk venni, hogy lesz olyan idő, amikor nem oligarchákkal töltik fel a Várnegyed ingatlanjait, és nem a NER-kompatibilis polgárság szórakoztatására húzunk fel épületeket, akkor nem szabad megkímélni magunkat attól a belátástól, hogy a morális harc nem csak elveszett, de értelmetlen is volt.

Azt is gondolom, hogy többet kell tudni mondani annál, hogy az eredeti érték, az utánzat pedig semmit sem ér (épp az építészetre vetítve ez ráadásul semmilyen elméleti szinten nem állja meg a helyét, lásd Walter Benjamin több esszéje, leginkább A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában). És annál is többet kell mondani, hogy még több nemzeti nagyságra van szüksége a várnak és a nemzetnek.

A professzionális objektivitás fétise elvonta az építész és művészettörténész szakma figyelmét arról, hogy hogyan juthattunk el az évtizedeken át tartó, a hatalmat öröklő baloldai kormányok által is elhanyagolt terekben odáig, hogy sokan igenis örülnek az ilyen térrendezéseknek, a NER játszótereinek, az üres, hideg, használhatatlan rendezvénytermeknek, a századfordulós nosztalgiának, a magyar nemzet nagyságára csodálkozó turistáknak. Fel kell ismerni és kezdeni kell valamit azokkal a gazdaságpolitikai tényezőkkel, így a neoliberalizmussal, amik a városrendezés valós kontextusát adják.

A város, illetve az eljövendő poszt-NER rendszere sokkal többet köszönhetne majd olyan elemzéseknek a Várral kapcsolatban, melyek túlmutatva a szakmabéliség önigazoló retorikáján, az önkritikus alternatívák irányába mutatnak.