Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nagy-Britannia választ: a választások tétjei Anglián innen és túl

2021 májusában igazi választási dömping lesz az Egyesült Királyságban: helyhatósági választások Angliában, parlamenti választások Skóciában és Walesben, időközi parlamenti képviselő-választás Hartlepoolban, illetve rendőrségi megbízottak (police commisoner) választása szintén Angliában és Walesben. Ugyan arrafelé a helyhatósági választások nem számítanak ritka eseménynek (normálisan minden évben tartanak egyet[1] – erre még visszatérünk), az idei választás mégis kiemelt jelentőségű. Ennek több oka van.

Egyrészt, a legfontosabb – legalábbis rövid távon – természetesen a pandémia és az, hogy a Boris Johnson vezette Konzervatív Párt hogyan szerepel a választásokon. Ahogy többször írtam már róla itt a Mércén is, a brit kormány (tegyük hozzá: ebben az esetben főleg angol kormányként viselkedve) kifejezetten rosszul, megkésve és kaotikusan reagált a koronavírusra (bár a magyar kormányhoz képest persze már egyáltalán nem olyan rossz a teljesítmény), ugyanakkor a brit vakcinaprogram kifejezetten sikeres. Az Egyesült Királyságban már a felnőtt lakosság több mint fele megkapta az oltás első dózisát – igaz, ezt részben a második dózisok elhalasztásával tudták elérni –, ami a várakozások szerint a kormánypárt népszerűségén sokat dobhat.

Fontos kérdés, hogy a vakcinációs program relatív sikere mennyiben a kormány és mennyiben a jól működő egészségügyi rendszer, illetve közegészségügyi bürokrácia érdeme. Másfelől az is kérdés, hogy egy sikeres oltási kampány tényleg tud-e segíteni az inkumbens politikai erőknek. Az izraeli választások után most az Egyesült Királyságban is élesben vizsgálhatjuk az oltási program hatását a választások kimenetelére. A korrupciós botrányok közt evickélő, a saját politikai túléléséért (és szabadlábon maradásáért) küzdő Benjamin Netanjahunak negyedjére sem sikerült stabil többséget szereznie, hiába a világ talán legjobb oltási programja. Boris Johnsonnak azonban nem kell az izraeli belpolitika különféle anomáliáival számolnia, így lehet, hogy az ő esetében kimutatható lesz a „vakcina-bónusz”. Egyelőre azt látni, hogy a toryknak sikerült egy kényelmes, öt százalékpont feletti előnyre szert tenniük a Munkáspárttal szemben a Politico közvélemény-kutatás összesítője szerint, és Boris Johnson elfogadottsága is újra a pozitív tartományba került.

Ha tényleg létezik egy „vakcina-bónusz”, amely ráadásul kompenzálhatja a vírusra adott reakciók bénázását, az érdekes tanulsággal szolgálhat azoknak az országoknak, ahol a közeljövőben választásokat tartanak. (Hogy egy ilyen bónusz szerepet játszhat-e a jövő évi magyarországi választásokon, az számomra korántsem egyértelmű.)

Másrészt, egy másik, szintén a világjárványhoz köthető ok, hogy tavaly elmaradtak a helyhatósági választások az Egyesült Királyságban, így most két év választásait tartják egyszerre. Ez pedig növeli egyfelől az érdekesebb választások számát, másfelől pedig annak esélyét, hogy a helyi választások pontos képet adjanak az országban zajló politikai folyamatokról.

A harmadik érdekes kérdés pont ehhez kapcsolódik: mennyire képes a Munkáspárt „új” vezére, Keir Starmer sikeres lenni egy valódi választáson (tehát nem csak a közvélemény-kutatásokban, időlegesen, a kései Corbyn-érához képest relatív)? Itt különösen a hartlepooli időközi lesz érdekes, mert az pont egy olyan hagyományos északi munkáskörzet, amelyet Starmer Munkáspártja a jobboldali identitáspolitikának való behódolással céloz. A párt ehhez hasonló körzeteket vesztett tömegével 2019-ben (bár Hartlepoolban pont munkáspárti jelölt győzött).

Végül, és talán a legfontosabb: sor kerülhet-e egy újabb skót függetlenségi népszavazásra és mi lesz az Egyesült Királyság sorsa?

Angliai választások

Londoni polgármester-választás

A – választópolgárok száma alapján – legnagyobb választás most (nemcsak Angliában, hanem a skót és walesi parlamenti választásokat is számítva) a londoni polgármester- és közgyűlési választás lesz, várhatóan erről olvashatunk majd legtöbbet a magyar médiában, így mi is kiemelten foglalkozunk vele. Pedig ez egy nem különösebben érdekes küzdelem: jelen állás szerint a mostani polgármester, Sadiq Khan fölényes újrázása várható. Valami nem várt fordulat hiányában az egyetlen kérdés, hogy sikerülni fog-e Khannak csak az első preferenciás szavazatokkal győznie.[2] Khan, aki arról nevezetes, hogy ő az első muszlim vallású polgármester nyugati fővárosban, a magyar közélet iszlamofób uszításban utazó részének állításaival szemben nem egy radikális baloldali iszlamista, hanem egy balközép politikus kifejezetten liberális társadalmi nézetekkel, így egyáltalán nem meglepő, hogy esélyes tud lenni Londonban. Azonban Khan korántsem annyira jó polgármester, amennyire kényelmes a győzelem, ami kinéz neki – ez pedig leginkább ellenfele, Shaun Bailey érdeme.

Bailey körülbelül annyit ért el eddig a már másfél éve tartó kampányában, hogy időnként bekerül a hírekbe azzal, hogy miket beszél. Ez persze egy kampányban nem tűnik hátránynak, csak éppen Bailey mondásai jellemzően a felháborító és a röhejes között mozognak. Előbbire jó példa, amikor a márciusban meggyilkolt, a nők elleni erőszakot tematizáló Sarah Everard ügyét próbálta saját politikai hasznára fordítani. Mindezt persze a bűncselekmények esetén sajnos túl megszokott „rendőrökkel keménykedéssel” tematizálva, ami különösen érzékeny húzás, mivel Everard gyilkosa rendőr volt (az esetről a Mérce is beszámolt). A röhejes húzások között olyan „szakpolitikai javaslatok” vannak, mint a közlekedési társaság anyagi gondjainak megoldása az állomások céges névszponzorációjával. (Nem viccelek.) De felháborító és röhejes megszólalásokra is van példa: Shaun Bailey szerint a lakhatási válságra az a megoldás, ha a hajléktalan emberek elkezdenek spórolni ingatlan-önerőre…

Azonban Bailey sikertelenségét nem lehet csak a hülyeségeire fogni, hiszen Boris Johnsonnak minden bohóc-allűrje ellenére is sikerült kétszer is győznie Londonban, ráadásul Ken Livingstone ellen, aki mielőtt teljesen elborult volna, kifejezetten sikeres (Khannál sikeresebb) polgármester volt. Azonban, míg Johnson a polgármestersége idejére kifejezetten liberálisnak mutatta magát, addig Bailey teljesen beleáll pártja kultúrharcos narratíváiba. Az Everard-gyilkosságra adott reakció azért is tanulságos, mert az remekül mutatja, hogy mennyire nem érzi, mivel tud egy jobboldali polgármester-jelölt eredményes lenni egy alapvetően (lowercase-L) liberalizmusára, sokszínűségére büszke nagyvárosban. Ez pedig hosszú távon érdekes kérdés: ahogy a Munkáspárt elveszítette a fonalat az ún. hagyományos munkásosztály körében, úgy az is egyre kevésbé nyilvánvaló, hogy a toryk meg tudják-e őrizni hagyományos bázisukat a nagyvárosi középosztály köreiben.

A londoni választás egyébként kifejezetten ígéretes esélytelen trolljelöltekben (már ha Baileyt nem számítjuk annak, ugye…). Ez persze nem meglepő, a londoni polgármester-választáson mindig indul egy csomó kisebb párt, akik közt egyaránt ott vannak olyan tiszteletreméltó ügyek single issue mozgalmai, mint az Animal Welfare Party, és olyan erők – mint a szó bedezsolti értelmében vett – fasiszta trollkodást kimaxoló Britain First, akik esetében az embernek összeszorul a gyomra, ha arra gondol, hogy sikerült több mint 1%-ot elérniük. Idén azonban különösen erős a mezőny a járványtagadó és kultúrharcos szcénák jóvoltából. Indul többek közt Piers Corbyn meteorológus és konteós; Laurence Fox „színész”-„énekes”, aki arról lett híres, hogy egyszer a TV-ben olyan kifakadást intézett a progresszív politika nevében, amit úgy karolt fel a jobboldali sajtó, mint egyfajta reakciós Nagy Blankát; és Peter Gammons is a UKIP színeiben. (Utóbbi azért vicces, mert az eredetileg egy sonkafajtát jelentő „gammon” szó a brit szlengben rasszista középkorú fehér férfit jelent.) Hogy a dilivonat még gyorsabb legyen, elindul egy Max Fosh nevű ember is, akinek egyetlen célja több szavazatot kapni Foxnál, és természetesen Count Binface sem maradhat ki a mókából.

Agglomerációs polgármester-választás

A londoni mellett érdekes az úgynevezett agglomerációs polgármesterek (metro mayor) választása. Ez egy viszonylag új pozíció (2017-ben választottak ilyen polgármestereket először), akik, leegyszerűsítve, egy-egy nagyobb térség közvetlenül választott vezetői.[3] Ezek alapvetően nagyvárosi agglomerációk (vagyis még inkább: nagyvárosi agglomerációk belső magjai), de van köztük kisebb városokból álló urbanizált térség is (pl. Tees Valley), a Cambridgeshire és Peterborough combined authority pedig elég sok kifejezetten vidékies területet is magába foglal. (És szerintem az is kissé túlzás, hogy Cambridge és Peterborough közös agglomerációt alkotna…)

Ellentétben a londonival, ezek az agglomerációs polgármester-választások kifejezetten kompetitívnek ígérkeznek. Ezalól a Cambridgeshire és Peterborough jelent kivételt, ahol elég meglepő lenne, ha valamelyik nem-tory jelölt nyerne (itt legutóbb a liberális demokrata jelölt tudott a második körbe jutni).

Míg a nagy-manchesteri és a Liverpool régióbeli (Liverpool City Region) választások sima munkáspárti győzelmet ígérnek. Azért érdekes lesz figyelni, hogy Andy Burnham nagy-manchesteri polgármester tudja-e még kamatoztatni a helyi lezárások körülkialakult konfliktusaiban szerzett népszerűségét. A többi agglomerációs polgármester-választás már izgalmasabb. 2017-ben a West Midlands-i (Birmingham és környéke) választást a tory jelölt mindösszesen 0,8%-kal tudta megnyerni, de érdemes figyelni a többi csatározást is. Kiemelendő a Tees Valley (az ún. Vörös Fal), amely pont egy olyan ipari-kisvárosi terület, ahol 2019-ben nagyon veszített a Munkáspárt, és amit vissza szeretné hódítani.

Helyi és/vagy megyei tanácsok

Az agglomerációs polgármesterek mellett számos helyen választják meg a helyi vagy megyei tanácsokat (vagy legalábbis azoknak a harmadát), és néhány helyen közvetlen polgármester-választás is lesz. A különféle tanácsok (elnézést kérek mindenkitől, akinek ez a szocialista rendszert idézi, de hát ez a nevük) esetén érdemes nem leragadni egyes helyeken, hanem azt nézni, mennyire tud sikeres lenni egyik vagy másik párt: hány helyen tudnak győzni, mely tanácsokban szereznek vagy vesztenek el többséget, ezeknek hogy alakul a számuk és a területi eloszlásuk. Ez lesz a legjobb indikátora, hogy tudott-e 2016-hoz vagy 2017-hez képest erősödni a Konzervatív Párt a Red Wallban, vagy az akkor már persze tartó tory előretörést vissza tudják-e fordítani Starmerék.

Az angol választási rendszer felosztása diagramban (Forrás: ons.gov.uk)

Van azonban egy választás, amely egyrészt a város kiemelt jelentőségének, másrészt a körülményeknek köszönhetően megérdemel egy kis extra figyelmet: ez a liverpooli tanács- és polgármester-választás. (Utóbbi nem keverendő össze a fentebb említett Liverpool régióbeli polgármesterével!)

A korábbi liverpooli polgármester, Joe Anderson ugyanis decemberben lemondott, miután a rendőrség előállította vesztegetés és tanúk megfélemlítésének gyanújával egy építkezési szerződésekről szóló ügyben. Az ügy persze önmagában is figyelemreméltó: milyen következményei lehetnek egy ilyen helyi érdekű Hunvald-ügynek, ilyen kevéssel a választások előtt? A dolgot ráadásul megkavarja két körülmény is.

Az egyik a vesztegetési ügy egy másik vádlottja, Derek Hatton. Hatton a nyolcvanas évek, mondjuk így, emlékezetes figurája, aki a liverpooli tanács alelnökeke volt a Munkáspárt és annak trockista Militant frakciója színeiben. Nem menve most bele a Thatcher-éra munkáspárti belharcaiba, és a nyolcvanas évek baloldali mozgalmainak történetébe, legyen elég annyi, hogy a Militant akkoriban elég befolyásos volt a párton belül, amíg Neil Kinnock ki nem zárta őket a pártból. Mindeközben pedig a Thatcher-kormányzat pénzelvonással büntette a liverpooli önkormányzatot (ismerős?). Ebben a kontextusban kezdett Hatton – illegális módon – deficites költségvetéseket hozni, és olyan lépésekbe, mint a tanácsi dolgozók egy jelentős részének kirúgása. Hatton, aki a mai napig egy igen megosztó figura Liverpoolban, azóta ingatlanfejlesztésekben is érdekelt – ez a körülmény nyilván nem független a mostani ügyétől. A liverpooli önkormányzat a botrány hatására a kormányzat ellenőrzése alá került.

Ez önmagában elég érdekes ügy, de azért Liverpoolban ez nem kellene megingassa a Munkáspárt dominanciáját. Ehhez kell egy polgármester-jelölt is. Azonban február végén a pártvezetés felfüggesztette a polgármester-jelölt kiválasztási folyamatát és az addigi három jelöltet felszólította, hogy ne induljanak el az újonnan kiírt jelöltkiválasztási procedúrában. (Indoklást nem adtak, de a Guardian szerint így szerették volna elkerülni, hogy a Jeremy Corbyn által támogatott jelölt nyerjen.) Végül Joanne Anderson lett a jelölt, bár nehezen képzelhető el, hogy ennek az eljárásnak ne legyenek negatív következményei.

Liverpool egy olyan baloldali város, ahol a Munkáspárt kényelmes többséggel vág neki a választásnak, az efféle kavarások – talán – beleférnek. Hartlepool azonban teljesen más terep. Itt a most szexuális zaklatási ügye miatt lemondani kényszerült Mike Hill – valószínűleg – csak azért győzhetett 2019-ben, mert itt indult a Brexit Párt egyik nagyágyúja, Richard Tice, aki közel annyi szavazatot szerzett, mint a tory jelölt. Vagyis nagyon nem mindegy, hogy ki indul, és a kiválasztás körülményei is számíthatnak.

Ehhez képest sikerült elindítani egy olyan jelöltet, aki sokakban – joggal – vethet fel félelmet. Paul Williams 2019-ig egy másik körzetben volt képviselő – igaz, a szomszédos Stocktonban, így az igazán súlyos ejtőernyőztetés vádja nem merül fel – és mint ilyen, elég aktívan képviselte a brexitről kiírandó második népszavazás ügyét. Hartlepool pedig egy brexit-párti választókerület (ez nyilván nem meglepő az előző bekezdés fényében), így, gondolhatják sokan, nem ő a legalkalmasabb jelölt errefelé. Ugyanakkor ezt még el lehetne engedni azzal, hogy a brexit, mint politikai mozgósító erő az Egyesült Királyság kilépésével lényegesen veszített az erejéből, azt egy jó kampánnyal feledtetni lehetne. Eközben a pandémia politikai kontextusában fontos, hogy Williams amúgy háziorvosként dolgozik Stocktonban (a praxisát képviselőként is fenntartotta, és a veresége után visszatért a gyógyításhoz teljes állásban), korábban a stocktoni és hartlepooli háziorvosok szövetkezetének (GP Federation) elnöke is volt. Erre pedig, gondolhatják sokan, 2021-ben kampányt lehet építeni.

Ugyanakkor van Williams-szel két probléma. Az egyik a Williams kritikusai által előkapart régi tweetek, amelyekben, többek között, azon gondolkodik Williams, hogy melyik tory politikusok „MILF”-ek. A szexista viccelődésért ugyan William bocsánatot kért, azonban – és ez teszi a történetet igazán szürreálissá – utána kiposztolt egy fényképet a Twitterre, ahol – mintha – a „MILF” szót lehetne kiolvasni a háttérben.

Ez különösen fájdalmas, ha tudjuk, hogyan került Williams kiválasztásra. A Munkáspárt képviselőjelöltjeit általában a helyi párttagok választják ki a pártvezetés által jóváhagyott rövidlistáról, ezzel legalábbis papíron garantálva, hogy a jelölt mind a helyi aktivisták, mind a pártközpont számára elfogadható. Azonban Williams esetében a pártközpont a hosszúlistára is csak egy jelöltet rakott, így értelemszerűen a rövidlista is egy jelöltet tartalmazott. (Azt hiszem, a Kádár-rendszert idéző egyjelöltes szavazást végül azért nem ejtették meg.)

Kérdés, hogy mindez mennyire jut el a választókhoz, bár szerintem az egyfős rövidlistáról olvasó hartlepooliak joggal érezhetik magukat megalázva, és remélhetőleg a szexista viccelődés sem általános a hagyományos munkásosztályköreiben, bármit is állít az őket állítólag képviselő plebejuskodó jobboldal. Azonban egy kampányhoz nemcsak jelöltre és szavazókra, de aktivistákra is szükség van, akiket mélyen sérthet, hogy tulajdonképpen rájuk lett oktrojálva egy béna troll a pártközpontból, aki a saját bocsánatkérése után is jó eséllyel provokálni kezd. És akkor most neki gyűjtsenek szavazatot?

Ez az eljárás egyrészt szimbolikus a Starmer-érában, amikor a párvezetés túl sokszor megy szembe a párttagság nézeteivel, hogy az általuk elképzelt észak-angol szavazóknak tetszenek (lásd pl. jobboldali pozíciók felvétele a kultúrharcban). Ez több szempontból is hibás, hiszen nem lehet politikai mozgalmat aktivisták nélkül építeni, és nem lehet szembemenve a párt önazonosságával hajkurászni a népszerűséget. Williams esetében ráadásul a kiválasztott személy észak-angol munkásokkal való kompatibilitása is kérdéses.

Az igazi kérdés azonban az, hogy ha a Munkáspártnak nincs egy észak-angol kisvárosban kettő darab alkalmas, és a pártvezetéssel kompatibilis helyi jelöltje, akikből össze lehetne rakni egy valódi választást adó rövidlistát, akkor tulajdonképpen mit is akarnak ezekben a választókerületekben? Tényleg komolyan gondolják, hogy visszanyerhetik 2024-ben (vagy amikor a következő parlamenti választások lesznek) a „Vörös Falat”, ha egy ráadásul munkáspárti kerületben sincsenek potenciális embereik? Nem tudtak találni valakit abban a másfél évben, amelyben a Hill elleni zaklatási vádban vizsgálatok zajlottak?

Anglián túl

Wales

Walesben a helyi parlament, a Senedd tagjait választják idén. Mivel Wales sok szempontból hasonlít az észak-angol Vörös Falhoz (hagyományos iparvidék, dezindusztalizáció a nyolcvanas években, brexit-párti többség, a toryk lassú, de biztos előretörése), így külön érdekes, mi lesz itt a Munkáspárt sorsa. Jelenleg Walesben munkáspárti kormány van, azonban a legújabb felmérések szerint a toryk alig pár százalékponttal vannak lemaradva. Mark Drakeford munkáspárti miniszterelnök kormánya mára már nem tudja érvényesíteni a Johnson-kormánynál kicsivel gyorsabb és reaktívabb járványkezelés hatásait a szavazótábora megnövelésére. Ettől függetlenül továbbra is a Munkáspárt áll nyerésre, de várhatóan itt is megnyilatkozik majd – a hartlepooli időközi mellett – a párt esélye a hagyományos erősségeiben. Igaz, itt ez kevésbé fog Keir Starmerről szólni, hiszen Walesben egy munkáspárti kormány mellett vagy ellen voksolnak a választók.

Skócia

A legérdekesebb – és vitathatatlanul legfontosabb – választás idén a skóciai. Hogy megértsük, miért, érdemes visszamenni 2014-be. Ekkor ugyanis – ahogy arról akkoriban a magyar média is beszámolt – népszavazást tartottak Skócia függetlenségéről. Az Angliával 1707-ben egyesült ország – minden ez ellen irányuló angol törekvés ellenére – mindvégig megőrizte külön identitását (ebben persze hasonlított Walesre és különösen [Észak-]Írországra), sőt, végig saját jogrendszere volt (ellentétben Walesszel, amely a Tudor korszakban beolvadt az Angol Királyságba), így mindig jelen volt a vágy az Egyesült Királyságtól (illetve itt talán jobb kevésbé precízen fogalmazni: Angliától) való függetlenségre. Skócia saját, választott parlamentje és kormánya 1999-ben, a Blair-éra nagy alkotmányos reformjainak részeként jött létre, ekkortól az országot nyolc évig egy munkáspárti-liberális demokrata koalíció irányította. 2007-ben azonban a Skót Nemzeti Párt nyerte meg a választást, és ugyan csak kisebbségi kormány élén, de az ő vezetőjük, Alex Salmond lett az első miniszter. Salmond azonban 2011-ben újrázni tudott, ekkor már többséget szerezve az edinburgh-i parlamentben, a Hollyroodban.

A népszavazásra ezután kerülhetett sor, és az 55-45 arányban a nemek – tehát a függetlenség-ellenesek – győzelmével végződött. Csakhogy a Munkáspárt kiállása a skót függetlenség ellen – ráadásul a tory David Cameronnal együtt kampányolva – sok munkáspárti, de erős skót identitással bíró szavazót az SNP karjaiba sodort. (Az SNP alapvetően egy balközép, bár a Munkáspárttól némiképp jobbra álló párt.) Ez pedig azóta is biztosítja a skót Nemzeti Párt kormányzását – immáron Nicola Sturgeon vezetésével.

Ráadásul, mint ismeretes, sok minden változott a 2014-es népszavazás óta. A legfontosabb, hogy akkor az egyik legfontosabb érv a függetlenség ellen az volt, hogy így Skócia nemcsak az Egyesült Királyságon, de az Európai Unión kívül is találhatja magát. Nos, végül Skócia az Egyesült Királyság részeként távozott az EU-ból, akarata ellenére (Skóciában magasabb volt a maradáspárti szavazatok aránya, mint Londonban!), ez pedig már 2016-ban újra előhozta a skót függetlenség kérdését.

Ráadásul Sturgeon kompetensebbnek tudott mutatkozni westminsteri kollégájánál a világjárvány idején, megerősítve azt a képet, hogy a skótok jobban járnának, ha kezükbe vennék az irányítást. Ennek meg is volt a hatása, egyre nőtt a skót függetlenség támogatottsága. Ezzel együtt, bár az SNP első helye ezen a választáson sem vonódott kétségbe, úgy tűnt, meg fogják tudni szerezni a mandátumok többségét – ezzel pedig a felhatalmazást a második népszavazáshoz.

Azonban mindeközben kibukkant egy botrány. Alex Salmond volt első minisztert, Sturgeon elődjét 2018-ban szexuális zaklatással vádolták, amelynek kapcsán elmérgesedett a viszonya Sturgeonnel. A sztori rendkívül bonyolult, de a lényeg, hogy ez mára odáig fajult, hogy Salmond új pártot alapított Alba néven (ez Skócia neve skót gaeli nyelven), miközben Sturgeonra meg ráégett, hogy akadályozta a Salmonddal szembeni vizsgálatokat.

Az Alba Párt ugyan hivatalosan azért indul, hogy a vegyes (egyéni körzetes és listás) rendszerben maximalizálja a függetlenségpárti szavazatokat azzal, hogy a kompenzációs listán ők mint taktikus opció jelennek meg (az SNP, mivel „túlnyeri” magát egyéniben, alig tud listás mandátumhoz jutni). Azonban, aki így okoskodott, az eddig is tudott taktikusan a szintén függetlenségpárti Skót Zöldpártra szavazni. Így mindezt nehéz nem Salmond bosszújaként értelmezni, amely adott esetben az SNP parlamenti többségének legfőbb kerékkötője is lehet.

Ami várható, az az, hogy a függetlenségpárti erőknek (SNP, Alba, Skót Zöldek) sikerül majd megszerezni a parlamenti helyek és valószínűleg a szavazatok több mint felét. Ez – elvileg – értelmezhető majd az új népszavazás melletti felhatalmazásként. A kérdés annyi, hogy ezt a felhatalmazást a brit kormány elfogadja-e, és ha nem, akkor hogyan tovább.

Az biztos, hogy ha Skócia nem is válik belátható időn belül független országgá, az elmúlt évek politikai fejleményei növelték a déli szomszédtól való távolságot. Míg Angliában mindkét nagy párt a hagyományos munkásszavazókért hajt egy társadalmi kérdésekben konzervatív és hangsúlyozottan angol (azaz nem brit) nacionalizmussal (akár a Little Englander, akár az imperialista formájában), addig Skócia a saját nacionalista kormánya alatt elkezdte újradefiniálni magát egyfajta progresszív, liberális országként, egy kaledóniai Dániaként. Ez persze a szó eredeti értelmében nagyon is nacionalista projekt. A független Skócia ugyan még nagyon messze van a valóságtól (és egyáltalán nem biztos, hogy jó lenne, ha valósággá válna), de egyre kevésbé tűnik elképzelhetetlennek.

[1] – Ez úgy lehetséges, hogy míg Skóciában, Walesben és Észak-Írországban egyszerre tartanak választásokat minden önkormányzatnál, addig Angliában nem. Ez két dolgot jelent. Egyrészt, nem minden önkormányzat tartja egyszerre a választásait, másrészt pedig sok helyen nem egyszerre választják az összes képviselőt. Például sok helyen egy-egy egyéni körzetnek három képviselője van, akiket négy évre választanak úgy, hogy egymás után három évben választásokat tartanak, majd a negyedik év kimarad.

[2] – A londoni polgármestert – és más polgármestereket is – olyan rendszerben választják, ahol a szavazó első és második preferenciát is megjelölhetnek a szavazólapon. Az első körben megszámolják az első preferenciás szavazatokat. Ha az egyik jelölt már így is megszerezte a szavaztok felét, akkor ő nyerte a választást. Ha egyik jelölt szavazatainak aránya sem éri el az 50%-ot, akkor az első két jelölt bejut a második körbe, az összes többi jelölt szavazatainál pedig megszámolják a második preferenciás szavazatokat. Ezeket hozzáadják a második körös jelöltek első preferenciás szavazataihoz, így dől el, ki a győztes. Londonban 2000 óta (hihetetlen, de ekkortól van polgármestere – nem keverendő össze a Lord Mayorra – a városnak) még nem fordult elő, hogy valaki csak az első preferenciás szavazatokkal győzzön.

[3] – Terjedelmi okokból nem mennék bele részletesen a kissé barokkos angliai helyi közigazgatás részleteibe: alapvetően több önkormányzat területeiből jöttek létre ún. combined authority-k, amelyeket a tanácsok által delegált képviselőkből álló testület és most már a közvetlenül választott polgármester irányít. Ezeknek az élén állnak az agglomerációs polgármesterek. Egy ilyen combined authority aztán vagy egybeesik a megyerendszerrel, vagy nem.