Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az archivált élet: búcsú 2020-tól

Sok ismerősöm szerint jobb lett volna, ha meg sem történik ez az év. Mintha lett volna választás.

A gazdasági statisztikák szerint idén tovább gazdagodtak a gazdagok, és szaporább lett a nyomorultak, magukra hagyottak, megtévesztettek hada. Mások szerint korszakváltás örvényében élünk, a szabadpiacnak vége, a piacon a mély állam az úr, más neveket kell a tőkének is találnunk. Számok és szavak persze nem győznek meg senkit, s az sem, hogy szétszálazhatatlanul sűrűbb lett a szívben a szenvedés.

Temetjük archívumainkba az időt, és tárhelyeinkre mentjük szüntelen.

Nálunk idén először élelmet termett a kiskert: kevés paradicsom, kevéske eper, uborka, hagyma, cékla, paszuly, tök, ribizli, szeder, saláta, rukkola, alma, retek, krumpli, káposzta. Ez még nem „élelmiszer-önrendelkezés”. Csak van, amit szeretni. Roppantul sajnálom, van bennem szeretet. Egy kicsi. Ettől mintha életre kelt a napégette, sziszifuszi kert. Jövőre talán állatok is érkeznek a kertbe.

Roma szomszédunk meg, a Gazsi, az idén tavasszal mondta, míg a méterfát hasogattuk: „még bajod lesz egy rossz cigány miatt.” Lehet, nem hiszed el, hogy ez is szeretetnyelv.

Idén is sokat csodálkoztam azon, hogy az emberek megbocsájtják például, ha milliárdokat rabolnak tőlük. Megbocsájtják, ha uraik, akiket tisztelve csodálnak, akikre szavaznak, akiknek nap mint nap engedelmeskednek, nap mint nap komoly, gondoskodó arccal szembehazudják és kifosztják őket. Megbocsájtanak azoknak, akik félországnyi népnek évekig elegendő javak fölött egymaguk diszponálnak. Megbocsájtanak megalázóiknak, megrontóiknak, megtévesztőiknek. Megbocsájtanak azoknak, akik kinyírták és naponta kinyírják az élővilágot a földről. Megbocsájtanak mindazoknak, akik végül is tönkreteszik az életüket. Fölöttébb különös módon azonban nem bocsájtják meg, sőt üldözik, ha például valaki történetesen cigány. Nem bocsájtják meg, ha szegény, vagy hajléktalan, vagy menekült. Vagy zsidó, vagy arab, vagy afrikai. Vagy nő, vagy meleg. Vagy kancsal, vagy történetesen biceg, vagy olyasmit hisz vagy gondol, amit ők nem.

A gazdagoknak és hatalommal bíróknak megkegyelmeznek. A szegényeknek, megalázottaknak nem. Ki érti ezt?

Nyelvünk is változott idén. Mint a népmesei hős, többször átbukfencezett a fején: együttműködésnek hívták a szótlan engedelmességet, szeretetnek a szolgaságot, szolgaságnak a reményt, kommunisták lettek a mérsékelt megalkuvók, kereszténynek mondták a nácit, nácinak a humanistát, igazsággá nőtt bárhány random ötlet, az izgága butaság kultúra lett, a kultúra hazaárulás, hűtlenség a tudás, gyávaság a hit, szabadság a pornó, a szegénység haladás, az erkölcstelenség túlélési ösztön, zsenialitás a nyers hatalomvágy… Rút sybarita váz.

Községünkben idén is több nőt brutálisan megvert a férje. Sok ilyesféle suttogás volt. A sajtó és a hatóság nem tud semmiről.

A régi közlegelőkre épül a repülőtér. Szűrt fényben lobogott a félgyarmati nyár.

Nem egészen megalapozatlan vélemények szerint államunkban (Románia) csak a katonaság, a titkosszolgálatok és az ortodox egyház az, ami funkcionál. Ők tudják, mit akarnak. Minden más katyvasz, kaotikus túlmozgás. Egy kiégett ország szociális sivataga. Februárban például a ditrói munkások lázadása lázadás volt-e vagy csak újabb nyomorúságos rasszista affér? Ki mondja meg? Májusban a Csíki Sör Manufaktúra alkalmazottait tárgyiasító reklámjára írott reakciónk kollektív mű volt. Lehet ilyet. Hogy minden szó közös. S ettől valahogy még idegenebb. És mit tudtunk meg a székely mentalitásról, föllapozva néhány vonatkozó kötetet a nyáron? Nincs közös: ezt.  És kik vagyunk akkor „mi”, ha például Klaus Iohannis szól, és mi válaszolunk: a medve egyen meg? A kisebbség és emancipáció kérdésére nem jön válasz. Szavazz ránk – ordítják  és nevetnek rajtunk. Né, a cigánysimogató – kuncognak és nevetnek rajtunk.  Né, ez milyen elvont – csóválják eszük farkát és nevetnek .

Idén is volt karácsony, ezt most Marx felől szemléltük.

Idén 250 éve született Hegel. Ő mondta: „..minden azon múlik, hogy az igazat ne csak mint szubsztanciát, hanem éppannyira mint szubjektumot is fogjuk fel és fejezzük ki.”

Temetjük archívumainkba az időt, és tárhelyeinkre mentjük szüntelen.

Értékelni nem nagyon tudom az évem. Nincs mérce. Mihez mérjem? Az archiválás bármit egy intézmény (archívum) részévé tesz. Ám minden intézmény hatalmat hoz létre. A hatalom pedig: archivált idő. Csak ugye archívumok nélkül nincsen társadalom. Az archivált életbe! Szembe állni az archivált élettel: ez a forradalom?

– milyen éved volt?

– mint egy kollektív seb.

De ha jobban meggondolom, az év nem létezik. Az eggyel ezelőttiből sincsen már semmi.

Címlapkép: Mérce fotó, Kiss Soma Ábrahám