Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Krausz Tamás: A fasiszta „sorosozástól” a liberális ruszofóbiáig: ideológiai iszapbirkózás az oligarchikus kapitalizmusban

1.

A magyar (és kelet-európai) médiát és általában a politikai közbeszédet a rasszizmus – a címben is jelzett – két formája uralja. Noha e szellemi tendenciák mély történelmi gyökerekkel rendelkeznek, napjainkban már összefolynak, összekeverednek egymással, és behatolnak a társadalmi gondolkodás mélyebb rétegeibe. Ugyanakkor fel-fellobbanó vad ellentéteik elterelik a figyelmünket arról, hogy miképpen egészítik ki egymást azon társadalmi többség rovására, amely a rendszer radikális átalakításában, meghaladásában érdekelt.

A bármilyen értelemben vett baloldal és a liberális politikai oldal ma még – egy tekintélyuralmi rezsim keretei között is – valamelyest ellenáll a kútmérgezőknek, a Demeter–Takaró–vonal képviselte kormány-szélsőjobboldal keresztény-nacionalista-antiszemita propagandahadjáratának (amelynek közvetlen célja csupán az, hogy a járvány társadalmi következményeiről és rettenetes kezeléséről elterelje a figyelmet). Ugyanakkor riasztó, hogy számos értelmiségi betéved a másik zsákutcába, a rasszizmus egy másik, a „kollektív Nyugat” által menedzselt, geopolitikai céloktól vezérelt formájába, a patologikus antikommunizmussal súlyosbított ruszofóbiába, amely a kapitalista világrend minden baját az oroszokkal, Oroszországgal magyarázza.

A rasszizmus e történelmi formájáról kevesebb szó esik, noha nem kevésbé veszélyes, mert a „civilizáció”, a nyugati felsőbbrendűség nevében szinte észrevétlenül fonja körül a baloldal még megmaradt csoportosulásainak gondolkodását is.

Elfelejtődik, hogy e civilizációs rasszizmus is egyfajta nacionalista felsőbbrendűség-tudat, a világrendszer nyugati centruma uralmi igényeinek egyik formaváltozata, amely végső soron magában foglalja Oroszország, a Szovjetunió, „Ázsia” és az államszocialista múlt globális démonizálását – annak minden szellemi-politikai következményével. Még ha nem is tudják, de valójában ezzel láncolják magukat ideológiailag Orbán Viktorhoz és rezsimjéhez. Ez a kétféle rasszizmus a rendszer kötőanyaga.[1] Lássuk a legújabb fejleményeket.

2.

Már régi, megszokott eljárás, hogy a szocialista hagyományt a liberális médiumok, internetes felületek nap mint nap kriminalizálják, mintha csak meg akarnának felelni a neohorthysta szellemi restauráció igényeinek. Legutóbb a Magyar Narancs hasábjain tűntek fel a múlt század 50-es éveinek hidegháborús „tanításai” a II. világháború eredetéről, a szovjet–német megnemtámadási egyezményről, „a két totalitárius diktatúra szövetségéről”. A történészek (Hatos Pál, Ungváry Krisztián és Mitrovits Miklós) komolykodó, szakmai köntösbe öltöztetett „vita” során tisztázták, Putyin elnökkel polemizálva, hogy Sztálin és Hitler közösen felelősök a II. világháborúért, a náci Németország és a Szovjetunió között nincsen érdemi különbség. Az unalomig – általam is párszor, bocsánat! – megbírált képtelenségeket akár Horthy kormányzó is vállalhatná (de Churchill már elutasította!).

„Melléktermékként” a mára már megszokott Hitler–Sztálin, náci–szovjet azonosítással utat nyitottak a holokausztot relativizáló kelet-európai nacionalizmusok és nacionalista narratívák előtt is… A lett, litván, lengyel, végső soron a német és a magyar nacionalizmus rehabilitálása, kifehérítése zajlott-zajlik.

Történészekről van szó, tehát pontosan tudják: a tradicionális kelet-európai nacionalizmusok elidegeníthetetlen része a két világháború közötti „kisnemzeti” hatalmi elitek antiszemita öröksége! Az antiszemitizmus és a patologikus antikommunizmus – a történelem tanúsága szerint – politikai ikertestvérek. Ennek a típusú antiszemitizmusnak volt szinte vulkanikus kitörése, amikor Andrzej Duda, lengyel elnök, nemrégiben a náci korszakot felidéző kendőzetlen kirohanásával figyelemeztette a „lengyel népet” az elnökválasztás finisében, hogy versenytársa „kiárusítaná a lengyel érdekeket a zsidó érdekeknek” . A történészek még azt sem gondolták végig (vagy végiggondolták?), hogy a politikai ruszofóbia eszközével felszámolják a különbséget az agresszor, a rasszista-kolonialista, népirtó háborút folytató hitlerista Németország és a honvédő háborút folytató sztálini Szovjetunió között. S ezzel el is érkeztek a Fidesz neohorthysta, szélsőjobboldali emlékezetpolitikájáig… Nesze neked, ruszofóbia. Nesze neked, neohorthysta restauráció!

A történészek pedig hősi pózba merevedve vigasztalják magukat, hogy ők csak Putyin elnök történetkoncepciójával polemizálnak… Erre mondják, szép munka. És ez olyan értelmiségi hozzájárulás a neohorthysta szellemi intézmény felcicomázására, amelyet nem kért, nem követelt a hatalom – önként és dalolva teljesítették… Teljes erkölcsi összeomlás. Jó lesz ezt megjegyezni.

3.

A baloldalt azonban közvetlenebbül érinti Pogátsa Zoltán közgazdász intellektuális randalírozása a szovjet történelem területén, mert ő kifejezetten e közeg reprezentánsaként lép fel. Külön blogja van a – radikális baloldaliként induló – Mérce felületén. Pogátsa, ellentétben a fentebb említett szerzőkkel, minden szakképesítés nélkül tör lándzsát a náci Németország és a Szovjetunió úgyszólván teljes azonosítása mellett. A Szovjetunió „70 éve” számára is egyet jelent Sztálinnal. Ez tényleg eredeti képlet, maga a „pogátsizmus”: a neohorthysta szellemi kötődés plusz a svéd modell = baloldali kiút. A sajnálatosan megbukott „svéd modell” szenvedélyes és odaadó prófétája 2020 végén (!) állt elő egy leleplező, antikommunista röpirattal a Mércén! Ki érti ezt!? Mintha egy utánjátszó mozi kabaréfilmjének nézői lennénk: pedig csak tovább folytatódik a baloldal szellemi önfelszámolása, miközben Magyarországon az új szélsőjobboldali kormányhatalom már 10 éve bevezette a tekintélyelvű rezsimet. Erre szokták mondani: nincsen határa a hanyatlásnak.

Pogátsa Zoltán a Mit kezdjen a baloldal a szovjet örökséggel? című szövege egy olyan intellektuális állapot dokumentuma, amely teljes zavarodottságot tükröz. A szovjet történelem vulgarizált, démonizált, a nácizmussal rokonított bemutatásával Pogátsa 30–35 évet elkésett. Számára – ahogy a fentebb említett szerzők számára is – a hidegháborús totalitarizmus-elmélet az irányadó, amely „teóriát” a történelem süllyesztőjéből a rossz emlékű, végül pronácivá avanzsált Ernst Nolte és mások hozták vissza a 80-as években. Noha az egész amerikai – itthon azt mondanák „balliberális” – történetírás a 80-as évek végére éppen leküzdötte ezt az ideológiai terhet – lásd például Sheila Fitzpatrick, a nemrég elhunyt St. Cohen és A. Rabinowitch vagy J. Arch Getty, netán Wendy Goldmann munkásságát. De Pogátsa is megmaradt a neokonzervatív ideológusok (R. Pipes vagy R. Conquest) primitív teóriájánál és hasraütésre közölt adataiknál: a „fasizmus és kommunizmus” azonosításánál.

A szerzőt talán az nyomasztja, nehogy a magyar baloldal a „szovjet modell” újrakiadásának programjával lépjen fel? De hiszen ilyen dokumentum a magyar baloldal egyetlen komoly szervezetében sem lelhető fel! Máshonnan fúj tehát a szél.

4.

Pogátsa valójában a kapitalizmust szeretné szocializmusként eladni. Másképpen fogalmazva: a „pogátsizmus” másik eleme a liberális, „neokeynesiánus”, „jóléti” kapitalizmus szocializmusként való pertraktálása. De az 1989-es eljáráshoz képest van egy igen fontos különbség. Az akkori liberálisok és nacionalisták szintén – és közösen – elkötelezték magukat – az „utolérés” naiv reményében – valamely sikeresnek tekintett „jóléti” modell (svéd, svájci, osztrák, japán, német stb.) mellett, mint amivel Pogátsa Zoltán ma szédíti közönségét, de azzal az apró különbséggel, hogy az elődök egy idő után a kapitalizmust kapitalizmusnak nevezték. Jól emlékszem, hogy valamikor a 90-es évek legelején kitűnő barátom, Földes György a Baloldali Tömörülés MSZP-nek szánt „szocialista programját” a következő tézissel bírálta meg: előbb fel kell építeni a kapitalizmust, majd utána jöhet a szocializmus mint koncepció (azt hiszem, ma úgy kell mondani: „projekt” vagy „narratíva”) gyakorlati megfontolása. A privatizáció már réges-régen lezajlott, Gyurcsány és Bajnai szentté avatták a magántulajdont, totálissá vált a kapitalizmus intézményrendszerének uralma, vagyis a kapitalizmus „felépült”, jöhetne az alternatíva: a szocializmus, ami egyedül lenne képes arra, hogy életre keltse a baloldalt. De ha valaki a „svéd modellt” és a sztálinizmus leleplezését akarja eladni szocializmusként, akkor mintegy 32 éves késésben van.

5.

Pogátsa Zoltán tehát tovább cipeli az MSZMP 80-as évekbeli reformkommunista szárnyának ideológiai poggyászát, amelyet jelen sorok írója már akkor is elviselhetetlenül súlyos tehernek tartott. Kezdték az állami tulajdon „demokratizálásával” és befejezték a magántulajdon szentségével. Pedig a baloldalnak is megvan a maga hagyománya, amire feltétlenül érdemes szerzőnket emlékeztetni; igaz, 1989-ben még gyerek volt, amikor a magyar parlament megszavazta az alkotmány olyan módosítását[2], amely lehetővé tette a közösségi tulajdonlást és az annak megfelelő – a tőkétől és az államtól független – gazdálkodást. Hogy azután az első adandó alkalommal az amúgy „szabadon választott parlament” visszavonja, kitörölje e paragrafust az alkotmány szövegéből. Azóta persze nemcsak az 1917–19-es munkástanácsok emlékét hamisították meg, hanem az 1956-os munkástanácsokét is (éppen a „Pesti Srácok” segítségével). Hamar rájöttek, Orbánnal az élen: a szocializmus puszta lehetőségét is be kell tiltani a vörös csillaggal együtt.

Ám ha a szocializmust komolyan vesszük, akkor persze tudni kell, hogy azt nem lehet bevezetni, hiszen az a helyi és globális folyamatok, társadalmi harcok végeredménye. Egyelőre – legalább gondolatilag – egy olyan többszektorú vegyes gazdaság irányába kell lépéseket tennünk egész Európában és a világon, amely egy – az Eszméletben is sokszor leírt, vizsgált – újfajta politikai és társadalmi demokrácia irányába mutat.

A „kapitalizmus strukturális válsága” (Mészáros István), azaz a felfoghatatlan társadalmi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség és gyermekszegénység, az erőszak és a háborúk, a sok millió menekült, a környezet végzetes tönkretétele, a „demokratikus” rend működésképtelensége egyetlen lehetőséget kínál fel az emberiség számára: a gazdasági-gazdálkodási demokráciát, a közvetlen demokráciát, a társadalmi önszerveződést, önigazgatást is magában foglaló, többszektorú vegyesgazdaságot.

Ismét az alkotmányban kell rögzíteni a közösségi tulajdont – a piaci és az állami szektor mellett –, a szabad közösségi szerveződést mind a termelés, mind a fogyasztás területén. Vagyis az a kérdés most, hogy a jelenlegi, hierarchizált és elnyomó, az új rabszolgaság viszonyait is magában rejtő tőkerendszerből miképpen lehet kimozdulni. Úgy vélem, ez a rendszerkritikai baloldal kiindulópontja. Pogátsa megspórolhatta volna azt az időt, amit a hamis történeti koncepciók összeeszkábálására fordított, és megőrizve erkölcsi arculatát, arra a szociáldemokrata hagyományra koncentrálhatott volna, amely valamikor régen az alsó társadalmi osztályok megszervezését és megszerveződését jelentette. Ez lett volna egy méltó kísérlet – éppen Engels születésének 200. évfordulóján. El ne feledjük, ennek alternatívája csak a teljes megsemmisülés a rasszista mocsárban.

[1]
Ld. erről: Böröcz, József 2006. Goodness Is Elsewhere: The Rule of European DifferenceComparative Studies in Society and History 48(01):110–138.
Böröcz, József 2020. Whiteness: „Race,’ Capitalism, US, Eastern Europe. Interview with Jozsef Borocz by Boroka Paraszka. LeftEast, July.
Melegh, Attila 2006. On the East–West slope. Globalization, nationalism, racism and discourses on Eastern Europe. CEU Press, Budapest – New York.
Krausz Tamás: Az orosz sajátszerűség ideológiáiról. Replika, 1995. 19–20. sz. 165–177.

[2] – Lásd erről Tütő László tanulmányát az Eszmélet 123-as számában.

Címlapkép: Wikimedia Commons