Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Láthatóvá tett láthatatlan munka A Kiváló dolgozók című előadás az Örkény Színházban

Az Örkény Színház 2020. október 24.-én mutatta be új előadását, a Kiváló dolgozókat, ami egy közel másfél éves – a színház próbaidőszakát és minden egyéb jellegzetes határait jóval meghaladó – közösségi munka eredménye. A darab az intermediális színház „szokásos” alkotói és különféle területeken dolgozó emberek, főleg nők, valamint baloldali szociológusok, politológusok, civil aktivisták, feministák és más szellemi partnerek együttműködéséből állt össze.

A folyamatot alkotó Boross Martin, Neudold Júlia és Szabó-Székely Ármin a színház progresszív drámapedagógiai programjaiban már meghonosította a részvételibb műfajokat az Örkény Színházban, így ez a közös alkotásuk, ahol a főszereplők nem színészek, eddigi tevékenységükből természetesen következő állomás. A trió nyíltan bevállalta végül a hosszú alkotófolyamat során azokat a témákat és problémákat, amiket a feminista újbaloldal évek óta megjelenít. Hová is fordulhattak volna forrásért, ha a munkáról akartak részvételi színházi alkotást létrehozni, mint azokhoz, akik ezt a kérdést a legalaposabban ismerik? Így épült végül a darab a gondoskodói válság témájára és az ezzel kapcsolatos kutatásra, és kerültek be az előadásba Kováts Eszterrel, Milánkovics Kingával és Sidó Zoltánnal készült riportok is.

A szocialista múltat némileg ironikusan, de mégiscsak bevállaltan idéző elnevezéssel, a kiváló dolgozók olyan, eddig névtelen „főhősök”, akiknek a munkája méltatlanul alulértékelt a jelenlegi társadalomban. Csupa olyan nem fizetett, vagy rosszul fizetett társadalmi reprodukciós munka került felsorakoztatásra, ami elsősorban nőkre marad.

Ezeket a munkákat azonban nem szoktuk látni, a patriarchális rendszer a hátsó szobákba, konyhákba, zárt intézményekbe, gyerekszobákba és kórtermekbe száműzi őket, mert halál, fájdalom, születés, betegség, öregség, kiszolgáltatottság, magárahagyottság, düh és legfőképpen testszagok, szegénység és lelki gyötrelmek közepette zajlanak.

A látványossá csiszolt, reflektorlámpás, celebkultuszban égő, parfümillatú, sminkelt élethez képest a sötétségbe, láthatatlanságba kényszerített munkák kerülnek most a rivaldafénybe, és közben a darab a reflektorfényes színészet sötét oldaláról is lehántja a leplet, így találkoztatva embert az emberrel.  A színházban dolgozó színészek munkásokként is előttünk állnak, akikre ugyanez a világ más módon kényszeríti rá a terheket. A folyamatos szépség, érdekesség, szellemesség, népszerűség hajhászásának belsővé tett kényszerét is le kell leplezni, megmutatni a súgót, a cipelő munkást, a küzdelmes fogyókúrát és testképzavart, az alkoholizmust, az apukáját este sose látó gyermek könnyeit, mert ez az érem másik oldala.

Az együttműködésre épülő, társadalmilag elkötelezett művészet alkotásai által előhívott problémákról egy 2006-os, kritikai alapállású tanulmányt magyarul is olvashatunk Claire Bishop-tól, aki ebben az írásában a relációesztéta Nicolas Bourriaud által képviselt kulturális megújulást hirdető, de elmélyült rendszerkritikát nélkülöző szempontokkal polemizál. Bishop a fennálló rendszer kritikájába ágyazott megközelítéssel a művek értékelhetőségét a létrejövő termék és a létrehozási folyamat kettősében látja meghatározhatónak a művészet autonómiáját és heteronómiáját tisztázó diskurzusban.

A művészet lassú rendszerkritikai ébredése során vissza próbál térni a baloldali avantgárdhoz. Egyre inkább hely-, és időspecifikus, ökológiai, posztkoloniális és gender szempontokat is alapvetéssé tesz az alterglobalizációs mozgalmakhoz is kapcsolódva a kétezres évektől, és etikai meghatározások szükségességéig is jut a liberális minden egyformán létjogosult eszménytől továbblépve. Ez persze esetleg a művészi alkotás kárára, és adott esetben a társadalom előnyére billenthet, hacsak nem éppen bekebelezi a kritikáját is saját hasznára fordító kapitalista termelés. A diskurzusba bekapcsolódnak a feministák is, felfogva, hogy a harmadik feminista hullám technooptimista szuperhős kiborgnői nem hozták el a nők felszabadítását, és nem számolták fel a nők társadalmi hátrányait sem, sőt, azokat még bonyolultabbá, megfoghatatlanabbá és láthatatlanabbá tették. A cyberfem csak egyfajta esztétikai köntösbe bújtatott szexizmus. Már a második feminista hullám időszakában nagy hatású művészettörténész, Lucy R. Lippard egy nyolc pontos „hely-etikát” (place ethic) dolgoz ki 1997-ben közösségekkel dolgozó művészek számára. Irányadásra van szükség, a társadalomtudósok és művészek összefogására.

A részvételi művek kettőssége, a társadalmi problémákkal való tudatos foglalkozás – vagy ahogy Joseph  Beuys nevezte: a társadalmi szobrászat –  és a művészek MUNKÁJA általi szórakoztatás, pihentetés, vagy éppen nevelés, klasszikus szocialista színházi eszmény.

Bertold Brecht epikus színházában az elidegenítést szolgáló betétek segítik a nézőt, hogy kilépjen azokból a romantikus színházi hatásokból, amik érzelmei megragadásával operálnak, – és korunkban észrevétlenül behúzzák a konzervatív-liberális kapitalista kulturfogalmi rendszerbe -, mert a színháznak eme eszmény értelmében a közösség önkéntes gyülekezésére kijelölt intézményként gondolkodásra és együttműködésre kell teret adnia. A színház a közösség háza, ahogy a parlament, az önkormányzat, a könyvtár, a múzeum, az iskola vagy a kocsma is.

Ezt a hagyományt viszi tovább és újítja meg a városiak bevonására építő részvételi színházzal a Bürgerbühne mozgalom, amiből egyenesen következik egy olyan előadás, mint a Kiváló dolgozók. Letapogatni, hogy mi a legfontosabb és mégis leginkább elhallgatott, letagadott közösségi problémánk, mi az, amit nem merünk, nem tudunk kimondani, amihez szükségünk van a színházra, mint erre létrehozott biztonságos térre, hogy a társadalmi szintre emelkedett személyes tapasztalat közösségi hangon hangozzék fel. A nem színész szereplők mellett mintegy brechti elidegenítési effektusként jelennek meg az Örkény színpadán az ismert színházi működést megjelenítő betétek, az operett szerű kiselőadások, énekkel, tánccal, jelmezzel. Csak hogy jól szórakozzunk, ha már színházba jöttünk.

Hogy mi a színház? Kezdi ezzel a felvetéssel az előadást a trió. Igen, újra kell gondolni. A Sárosdi Lilla által felszínre hozott problémák óta a magyar színházi szakmának is keresnie kell a megújulást, követelni egy nők kihasználását természetesnek tartó, mesterkultuszban élő patriarchális szakma korszakának határozott lezárását. Ennek része az SZFE újragondolása és a határait meghaladó egyetemi autonómiáért való küzdelemben való élenjárása is. De a magyar társadalomnak a rendszerváltás és a globális, neoliberális, digitális kapitalista korszak társadalmat és természetet – reméljük nem visszafordíthatatlanul – alakító következményeivel és a jövőtlenség problémájával is szembe kell néznie.

A színházi alkotók nem csak a színházi szakma megtisztulásáért, megújulásáért küzdenek tehát, hanem gondolkodásunk újrarendezéséért, közös platformok kialakításáért, a részvételi demokráciáért és a társadalmi képzelet etikus kereteiért végzett közös munkánkból veszik ki ezzel részüket.

Ezt a darabot tekinthetjük ennek a megújulásért folyó, a színház berkeit jóval meghaladó hatalmas küzdelemben való szerepvállalásnak. Bishop megközelítése alapján azonban a művészet nem ismételheti meg a szocialista realista művészettel elkövetett hibákat, a didaktikusság és politikai propaganda személytelenül egységesítő korszakát, és nem mondhat le arról, hogy „helyzetünkkel kapcsolatban sötétebb, fájdalmasan komplikált meggondolásokkal szembesüljünk”. A baloldali művészeteszmény kiforralása során nem építhetünk romantikus érzelmekre és könnyen érthető közhelyekre. A Kiváló dolgozók ebből a szempontból mindenképpen tekinthető értékes kutatásnak és figyelemreméltó kísérletnek is.

A rendszer kényszeres élvezethajszolásra vonatkozó parancsát a közösségért, a valódi másikért élés etikájával szembesíti a darab, ebből nyeri progresszivitását és felemelő hatását.  „A Nagy Másik nem létezik!” című írásában Slavoj Zizek rámutat: „Az „Élvezz!” közvetlen parancsa sokkal hatékonyabban megakadályozza a szubjektum örömhöz jutását, mint a nyilvánvaló Tiltás, ami teret enged a lázadásnak.” Az élvezetre való kötelező törekvés parancsának korszaka a kizsákmányolás rafinált, új módozataival, a prekariátusban élők számának folyamatos növekedésével, és a fizetetlen vagy méltatlanul alacsonyan fizetett gondoskodói munkákra való igény megsokasodásával jár együtt értelemszerűen, miközben egyénileg és közösségi szinten is egyre távolabbra kerülünk a Zizek által emlegetett örömtől. Ezt a darabot a baloldali megújulás eredményei közé sorolhatjuk, érdemes megnézni, és a kevés örömforrást jelentő magyar művészi alkotás egyikeként töltődni az új színház kínálta örömből!