Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az „Afgán park” segítői

2015 tavaszán Európát egy korábban nem látott méretű menekülthullám érte el. A közvélemény – azaz mi – erről a hírekből nem, vagy alig értesültünk, így a jelenséggel csak akkor szembesültünk, amikor a gyorsabban haladó, azaz vagyonosabb menekültek elérték határunkat.

Magyarország ebben a kezdeti szakaszban a Szerbia irányából érkezőket regisztrálta, majd ingyenes utazási lehetőséget biztosítva irányította a nagyobb befogadó táborokba, Debrecenbe vagy a Győr melletti Vámosszabadiba. Ekkor és emiatt az eljárásrend miatt tűntek fel az országban mind nagyobb számban a menekültek. Az első időszakban tehát még az volt a céljuk, hogy a déli határszakaszról a főváros érintésével utazzanak a számukra kijelölt táborokba.

2015 nyarán érte el Magyarországot az a menekültválság, amely a Globális Dél megszaporodó válságainak (polgárháborúk, éhínség, klímaváltozás), illetve az uniós menekültügyi rendszer hiányosságainak kölcsönhatásából jött létre. A balkáni útvonalon az EU centrumországaiba tartó menedékkérőkkel szemben komoly kormányzati gyűlöletkampány indult útjára, mellyel szemben különböző civil csoportosulások kemény, de ad-hoc munkával próbálták megszervezni az ország különböző pontjain összegyűlt menedékkérők segítését.

Szeptember 4-én a Keleti pályaudvarnál feltorlódott, a hatóságok által magukra hagyott menekültek megindultak Ausztria felé, a kormány pedig végül nem gördített akadályokat az útjuk elé, ahogyan azt a megelőző hetekben tette. Szeptember 15-én életbe lépett a szerb-magyar határ teljes lezárása, amely előbb néhány feszült epizódot eredményezett, hosszú távon pedig szentesítette az embertelen tranzitzónák intézményét. A menekültválság során létrehozott kormánypárti narratíva, amely nem csupán a menedékkérőket, de az őket segítő magyar állampolgárokat is demonizálta, mind a mai napig érezteti hatását.

A Mentés másként sorozatunk célja, hogy öt év távlatából visszatekintsük és értékeljük a 2015-ös eseményeket a menekülteket segítő, kormányzati narratívának ellentartani próbáló szereplők perspektíváján keresztül. A sorozatban informális civil csoportok, jogvédő szervezetek, politikusok és újságírók osztják meg akkori sikereik és kudarcaik mérlegét, kihívásaikat és dilemmáikat, illetve megpróbálnak válaszolni arra a kérdésre, mit lehetett volna másképp csinálni.

Ekkor, lényegében spontán módon szerveződtek az első menekültsegítő közösségek, jellemzően azzal a céllal, hogy információval és élelmiszerrel segítsék ezeket az embereket. Az első és mindvégig legnagyobb ilyen jellegű közösség a Migration Aid lett, de alakult egy másik nagyobb méretű szerveződés is, mely már specializáltabb működéssel elsősorban azért jött létre, hogy segítse a menekültek élelmezését. A Segítsünk Együtt a Menekülteknek csoport a Facebookon indult, a kezdeti időszakban tőlünk még függetlenül.

Ekkor mi még nem gondoltunk tervszerű és nagykaliberű segítő munkára. A Bérkocsis utca 41 utcafronti pincehelyiségében hajléktalanok és más rászorulók számára közösségi helyet üzemeltettünk, ahol hetente egy alkalommal meleg ételt is tudtunk biztosítani a hozzánk betérőknek. Az itt rendelkezésünkre álló alapinfrastruktúra lett a működés alapja a későbbiekben.

Menekültek Budapesten 2015-ben. / Fotó: Kalmár Szilárd

Az első hetekben a menekültek számára biztosított melegétel amolyan plusz volt a hajléktalanoknak adott étel mellett, talán húsz adagot porcióztunk külön és azt vittük ki a Köztársaság téri parkban várakozó menekülteknek. Ekkor még a Keleti pályaudvarra sem volt jellemző a zsúfoltság, de egyre többen kerestek olyan helyet, ahol nyugodtabban el tudták tölteni az időt. A park népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy a fővárosi hajléktalanellátás vezetői érzékelve a problémát, az Alföldi utcai átmeneti szálláson tisztálkodási helyet jelöltek ki a menekültek számára. Természetesen ez sem volt előzmény nélküli, ez az intézmény a korábbi időszakban már működtett egy olyan „nyitott” szolgáltatást, amely tisztálkodási lehetőséget biztosított utcán levőknek is. Ehhez viszonylag könnyen hozzá lehetett igazítani a menekültek ilyen jellegű ellátását, persze a korábban néhány tucatnyi igénybevevő létszáma itt is hamar százas nagyságrendűre ugrott, komoly kihívás elé állítva az intézményt és az ott dolgozókat is.

A már említett Segítsünk Együtt a Menekülteknek Facebook csoport nagyon rövid idő alatt ráfordult a Bérkocsis utcai munka segítésére és viszonylag gyorsan sikerült professzionalizálódnia is a munkának. Június közepén voltak az első ételosztások, júliusban pedig mindez már napi szinten működött.

A dolog legnagyobb kihívása természetesen logisztikai volt, mivel alapelvként lett meghatározva, hogy pénzt nem fogadunk el, csak megvásárolt élelmiszer-alapanyagokat és önkéntes munkát. Ez fontos bizalmi légkört teremtett meg, amire végig építeni tudtunk. Szerencsénk is volt, mert ebben az időszakban indultak be a nagyobb házhoz szállítós áruházi szolgáltatások, így aki segíteni akart, annak csak figyelemmel kellett kísérnie egy online táblázatot, amelyben azt jelöltük, hogy milyen alapanyagokat várunk. A dolog kiválóan működött, vicces helyzetek csak ritkán adódtak, például akkor, amikor valamely élelmiszer, például a cukor rendkívüli mennyiségben halmozódott és ennek okát keresve rájöttünk, hogy nem írtuk át a táblázatban azt a néhány nappal korábbi bejegyzést, hogy abból nagyon kevés van és kérjük, hogy a támogatók SOS küldjenek sokat.

Menekültválság 2015-ben. / Fotó: Kalmár Szilárd

A menekültek tehát nem egyik pillanatról a másikra tűntek fel a fővárosban, azonban mégis egyik pillanatról a másikra lépett a jelenség egyértelmű humanitárius válság kategóriába. A menekültek mind nagyobb számban lépték át a határt, megérkeztek a lassan, azaz gyalog jövők is, de a hivatalos hatósági eljárás semmit sem változott. A belépők kaptak egy papírt, amelyen kijelölték a tábort, ahová utazniuk kellett, ezzel egyfajta belső bolyongás indult meg, melynek gócpontjai a fővárosi pályaudvarok lettek, elsősorban a Keleti, nagyságrendileg kisebb mértékben a Nyugati és legkevésbé talán a Déli.

Ebben az időszakban, július második felében már felpörgött és külső szemlélő számára is láthatóvá vált az illegális embercsempészet és mind többen „ragadtak” nálunk, akiknek nem volt elegendő pénze az ilyen jellegű fuvarok megfizetésére. A menekültek között nem találkoztunk olyanokkal, akik hozzánk akartak volna jönni, mindenki a nyugati jóléti társadalmakat célozta, már csak azért is, mert ott voltak hozzátartozóik és támogató közösségeik. A Szíriából érkezettek voltak a jobb módúak, ők viszonylag gyorsan léptek tovább, nyilván ebben az is segítségükre volt, hogy idehaza a szíreknek nagyobb közössége volt, akik segítettek is nekik, amiben tudtak. Az afgánok ezzel szemben sokkal rosszabb anyagi helyzetűek voltak, jellemzően ők voltak azok, akik várakoztak hosszabb időn át.

Mi, civil segítők nem igazán foglalkoztunk azzal, hogy ki honnan jött és hová tart, tettük a dolgunk és valamiféle fordulatra vártunk. Sokan azt gondolták, hogy az említett befogadó táborok megtelnek és a kialakuló kényszerhelyzet miatt majd a fővárosban nyílni fog egy nagyobb tábor, melyet majd a civilek üzemeltethetnek. Szó is volt arról, hogy a bezárt Verseny utcai piac helyén fog ez létrejönni, azonban a gyorsan felpörgő kormányzati migránsozó kampány ezt a tervet félresöpörte.

Hatóságilag a fővárosban rekedt több ezer ember semmiféle segítséget nem kapott.

Hangsúlyozni kell, hogy ebben az időszakban a menekültek kizárólag a civilek támogatására számíthattak, még a hivatalos karitatív szervezetek sem mozdultak meg, nyilván a felülről jövő nyomás miatt. Fel is háborodtunk, amikor Orbán Viktor miniszterelnök arról beszélt, hogy kormányzatilag támogatják a menekültek segítését. Ezzel azt a látszatot keltette, hogy a civilek által adott segítséget ők finanszírozzák. Természetesen ez a politikai jellegű akció nem tette okafogyottá munkánkat, a pénzt megkapó karitatív szerveződések nem tűntek fel a fővárosban, csak jóval később találkoztunk velük a határokon, ott általában jót mulattunk azon, hogy milyen nevetséges segítségre futotta nekik ahhoz képest, amit mi adtunk.

Menekültek Budapesten 2015-ben. / Fotó: Kalmár Szilárd

Július második felére a Keleti pályaudvaron már rendkívüli lett a zsúfoltság és lassan megtelt a Köztársaság tér is. Ekkor csoportunk már többszörös kapacitásbővítésen volt túl, naponta kétszer főztünk továbbra is adomány-alapanyagokból. Volt nap, amikor 1000 adag meleg ételt adtunk, az önkéntesek emellett folyamatosan készítették és osztották is a szendvicseket szintén több százas, gyakran ezres nagyságrendben, de adtunk ruhát, cipőt, takarót, hálózsákot is. Az érkező segítség olyan nagyságrendű volt, hogy az általunk biztosított étel mellé tudtunk adni gyümölcsöket, csokoládét, ásványvizet, joghurtot is és természetesen mindvégig ügyeltünk arra, hogy az élelmiszer muszlim vallásúak számára is fogyasztható legyen.

A Segítsünk Együtt a Menekülteknek csoport munkájába ekkor már több száz ember kapcsolódott be. Zárt Facebook csoportunk létszáma ötezer fő fölé nőtt és önkénteseink folyamatosan jelen voltak a menekültek között. A pincehelyiség, amit használtunk, szinte be sem zárt, közösségi központként is működött. Természetesen alakultak jelentős feszültségek is, hiszen sokan sokféleképpen értelmezték a segítségnyújtás lehetséges irányait. A legfontosabb minimumként a teljes átláthatóság és a törvényes keretek maradtak, mivel biztosak voltunk benne, hogy illetékesek keresik a támadási felületet rajtunk. Az első „köjál” ellenőrzésen viszonylag hamar át is estünk, hozzá kell tenni, hogy a hatóság emberei nyilván nem véletlenül érkeztek, de maximálisan támogatóak, sőt elismerőek voltak. Az akkor még fideszes önkormányzat vagyonkezelője is bejelentkezett, hogy azonnali hatállyal felmondják a pince bérleti szerződését, mert azt nem rendeltetésszerűen használjuk. Ez már csak azért is okozott derültséget a segítők körében, mert az önkormányzatnak semmi köze nem volt a használt helyiségünkhöz, azt szívességi alapon engedte át nekünk tulajdonosa, az Éhező Gyermekekért Alapítvány.

Természetesen a törvényi keretek tartása sokak számára azért is nehéznek tűnt, mert Magyarország elhagyása nyugati irányba a menekültek számára még illegálisnak számított, aki azt segítette, az embercsempésznek minősült. Sokan azonban lépni akartak, mert a Köztársaság téren várakozók jelentős része el akarta hagyni az országot és rossz volt látni a tömeg folyamatos növekedését. Ekkor már sok más közösségi hely is biztosított például szállást is gyermekes családoknak. Ilyen volt például az Auróra és a Klubbéla is, utóbbi helyen hatalmas munkát végzett a sajnos azóta már elhunyt Böröcz Sándor barátunk.

Ekkor már egyértelműen szembesültünk azzal az ellenséges és támadó légkörrel is, ami a kormányzati hecckampány miatt alakult ki. A nyugati irányba lezárt határ miatt csúcsra járatódott az embercsempészet, de a folyamatosan érkező menekültek száma már több ezres tömeget jelentett. Az Európai Unió torz menekültpolitikája miatt hivatalosan az embereknek itt kellett maradniuk, ami tarthatatlannak tűnt.

Ekkor már lényegében egy Orbán Viktor és Angela Merkel közötti meccsben találtuk magunkat, aminek piszkosul nem lehetett látni a végét, csak azt, hogy erőforrásaink és energiáink is végesek a rengeteg ember ellátásához.

Minden nap osztottunk ekkor még meleg ételt a Keleti pályaudvarnál, azonban az egyik napon szírek tévések által kísért csoportja arra kényszerített minket, hogy abbahagyjuk az ételosztást és elhagyjuk a pályaudvar aluljáróját. Mint kiderült, ők azt gondolták, hogy a mi segítségünk állami segítség, és akciójukkal azt akarták kifejezni, hogy nem ingyenételt akarnak, hanem továbbmenni nyugati irányba. Természetesen az osztást akkor is megtartottuk, de azt már a Köztársaság téren, a parkban.

Menekültek Budapesten 2015-ben. / Fotó: Kalmár Szilárd

Ezt követően tevékenységünk ide korlátozódott, hiszen már ez a terület is teljesen tele volt és rendkívüli kihívás volt az itteni ellátás biztosítása is. Büszkék voltunk rá, hogy itt végig sikerült megoldani az ételosztást és az önkéntesek munkája arra is kiterjedt, hogy megszervezzék a területen a szemétszedést és a rendezettség megtartását, és szinte egész nap mentek a szabadidős programok aszfaltrajzolással, beszélgetésekkel. A napi ételosztások helyszíne egy elzárt kutyafuttató lett, amely előtt százméteres sorok kígyóztak alkalmanként.

Büszkék voltunk arra is, hogy már a kezdetektől a hazai önkéntesek mellé menekültek is csatlakoztak, akikkel munka közben baráti viszonyt is sikerült kialakítani.

Menekült segítőink közül kiemelkedett Aziz, egy Afganisztánból érkező fiatal, aki hosszú heteken át segített nekünk, egy alkalommal még a sajtóba is bekerült, amikor konkrétan megmentette egy ember életét. Sajnos eddigre a migránsozós légkör egyre fojtogatóbb lett Magyarországon, Aziz nyugatra jutását emiatt személyesen segítettem, mert egyértelműen láttam, hogy neki nem egy ilyen országra van szüksége, hanem egy befogadó nemzetre. Mivel Svédországba szeretett volna eljutni, ezért megszerveztük, hogy eljusson oda. Sajnos az útja az osztrák-német határon ért véget, ahol katonák leszállították a vonatról és egy táborba vitték. Élete ennek ellenére is jó irányba fordult. Nyelvet és szakmát tanult új hazájában, lehetőséget kapott arra, hogy legyen valaki és él is ezzel a lehetőséggel. Itthon legfeljebb egy kilátások nélküli, megbélyegzett „migráns” lehetett volna belőle.

Amikor Azizzal augusztus végén elhagytuk Budapestet, az itteni helyzet szinte reménytelen volt. Elképzelni se nagyon tudtuk, hogy milyen irányba fejlődhet ez a dolog. Ez oldódott meg néhány nappal később, mondhatni egycsapásra. A Keletinél felgyűlt menekültek gyalog elindultak nyugati irányba. A segítőket is váratlanul érte ez a lépés, nem meglepő módon előlünk is titkolták, hogy mire készülnek.

Ekkor nekünk hirtelen két feladatot kellett ellátni egyszerre. Egyrészt a Köztársaság téren továbbra is ételt kellett adni a maradóknak, a létszám ott nem csökkent, másrészt láttuk, hogy a kétszáz kilométeres útra indulóknak is segíteni kell. Ekkor úgy döntöttünk, hogy az összes elkészült szendvicset, üdítőt, raktáron lévő gyümölcsöt, ásványvizet egy kisfurgonba rakjuk és elindulunk a menetelők után.

Eléjük kerülni lehetetlen próbálkozásnak tűnt, mert az autópályán gyaloglókat előzni nem lehetett. Mivel én mentem az autóval, ezért úgy döntöttem, hogy Budakeszi irányába indulok, és sikerült is Zsámbéknál kijutnom az autópályára. Ekkor a menet még jóval hátrébb járt, de úgy becsültem, hogy a nap végére eddig a pontig érkezhetnek el a résztvevők. Az út szélén megálltam, forgalom lényegében nem volt és a leállósávba kipakoltam mindazt, amit magammal vittem.

Hamarosan az egyik hivatalos karitatív szervezet autója érkezett, benne egy vezetővel, jelezte, hogy feleslegesen pakolok, mert egy pihenővel korábban lett kijelölve a menekültek számára pihenőhely. Javasolta, hogy menjek oda én is, amit nem tettem meg, mert abból indultam ki, hogy a menetelők nem fognak levonulni a pályáról, mivel akciójuk legfontosabb eleme az volt, hogy annak blokkolásával is nyomást gyakoroltak a döntéshozókra. Később egyre többen csatlakoztak hozzám, jöttek más civilek is, települtek ki élelemmel, így egyre inkább amolyan informális fogadóállomássá vált a zsámbéki lehajtó.

Menekültek Budapesten 2015-ben. / Fotó: Kalmár Szilárd

Már sötét volt, amikor a menet megérkezett, halálosan fáradt emberekkel. Sokan szinte összerogytak, mások egy szendvics evése után szinte azonnal aludni kezdtek. A tömeg hatalmas volt, rendkívüli volt itt megélni azt a hírt, hogy a Magyarországon feltorlódott menekültek nyugati irányba elhagyhatják az országot, és a menetelőket buszokkal szállítják a határra. Amikor visszatértem a fővárosba, már a Köztársaság téren is szállították fel az embereket a buszokra. Másnap alig voltak emberek már itt, de mivel sokan mégis Pesten rekedtek, ezért újabb tömeg indult menetben, akiknek még Budaörsnél segítettünk. Őket aztán már itt vonatra szállították és mehettek szintén a határra.

A fővárosból azonnal nem tűntek el a menekültek, de az ország szabad elhagyásának lehetősége miatt fordulatot vett a menekültsegítés. Meleg ételre már nem volt szükség, de szendvicsekre, csomagokra annál inkább. Gyorsan kézbe vehető és adható elemózsiára, amivel már ki lehetett húzni a maradék néhány órás utat. Ekkor a segítőink nagyobb része visszatért a Keleti pályaudvarra, ahol a legtöbben civil adományokból vonatjegyeket vásároltak a menekülteknek, hogy a határra tudjanak utazni.

Menekültek Budapesten 2015-ben. / Fotó: Kalmár Szilárd

A szerbiai határzár „élesítése” is új fordulatot hozott. A „röszkei csata” után nyilvánvalóvá vált, hogy új utat kell keressenek a menekültek. Hamarosan meg is kaptuk az első híreket arról, hogy a horvátországi határszakasz irányába indult el a mozgásuk. Horvátországba utaztunk, ahol azt láttuk, amit Magyarországon látni szerettünk volna. Állami pénzből működő karitatív szervezetek professzionálisan segítették a menekülteket. Jól felszerelt táborok, meleg és hideg élelem az áthaladóknak. A feltorlódás, aminek a kezelésében profiknak számítottunk, ebben az időszakban már lényegében megszűnt. Szerbiából Horvátországba, onnan Magyarországra lettek szállítva a menekültek, az első időszakban a határátlépés még természetesen „illegális” formában történt Magyarország irányába is. A belépési pont nálunk a zákányi vasútállomás lett, ahol a magyar hatóságok már különvonatokba rakták az embereket és Hegyeshalomig szállították őket. Innen újabb gyaloglás következett, immár már Ausztriába. A nyugati határszélen létesültek ugyan ideiglenes táborok a magyar oldalon is, de ezekben egészen érthető módon már senki sem akart maradni.

Mivel Zákánynál voltak más segítők és a magyar hatóságok itt annyira nem szerették a civileket, ezért a Segítsünk Együtt a Menekülteknek csoport a következő időszakban tevékenységét Hegyeshalomra, az ottani 1-es főút határátkelőjénél kialakított segítő pontra koncentrálta. Itt is voltak már sokan mások is, a segítséget a helyi Vöröskereszt jól szervezte, Budapestről napi 2-3 autónyi segítséget, önkénteseket tudtunk ide küldeni mi is. A vasútállomástól a határállomásig terjedő gyalogmenetek látványa szinte minden alkalommal, különösen éjszaka drámai volt, de örömet is éreztünk, mivel a határ túloldalán már közel voltak a menekültek céljukhoz és távol attól az embertelen közegtől, amit számukra a Balkán és Magyarország jelentett.

Ekkorra a fővárosból már eltűntek a menekültek. Innen az utolsó nagyobb csoport kijutását osztrák civilek is segítették, akik autóval, konvojban érkeztek. Számomra ez a szép gesztus kellemetlen emlék maradt. Amikor értesültem, hogy jönnek, akkor megkerestem a szervezők hazai kontaktjait azzal a kéréssel, hogy ne csak a lényegében kiürült Keletihez és a Köztársaság térre jöjjenek, hanem pár autót küldjenek egy külvárosi csempészközpontnál ragadt emberekhez is. Sajnos erre már nem voltak hajlandóak,

majd később megdöbbentő volt szembesülni azzal, hogy több autó üresen indult vissza, mert a civilek közül sokan csak családosokat akartak elvinni, az egyedülálló afgán fiatal fiúkat egyszerűen itt hagyták.

Amikor Magyarország befejezte a déli határszakasz horvátországi részének a lezárását is, segítői munkánk újabb fordulatot vett. Felajánlásokból már arra is lett lehetőségünk, hogy munkánkat külföldön végezzük, így a menekültválság újabb centrumába tettük át munkánkat. Ez a szlovén Dobova vasútállomásának egyik iparvágánya lett. Ekkor Horvátországból a különvonatok ide futottak be, a menekülteknek csak a peron egyik oldalán álló szerelvényből a másikba kellett átszállniuk. Természetesen a civil segítségre itt is szükség volt, amit a helyi hatóságok megtűrtek ugyan, de nagyon nem támogattak.

Érdekesség, hogy a munka lelkileg talán itt volt a legnehezebb, mert rendkívüli volt a katonai és rendőri jelenlét, a szerelvények érkezése és a másik vagonokba való átszállás itt emlékeztetett a legjobban a deportálások időszakára érzéketlen és kiabáló fegyveresekkel, kétségbeesett szétszakított családtagokkal. Ilyen helyzetek gyakran kialakultak, mivel egy különös logika alapján szinte minden vonatból több tucat embert kiemeltek és helyi táborba szállítottak. A feszültséget csak növelte, hogy ilyenkor nem lehetett tudni, hogy a kiemelést mi indokolja.

Éjszakai fagyok alatt meleg teát főztünk, szendvicseket készítettünk már együttműködve olyan civilekkel is, akik Magyarországon még külön dolgoztak tőlünk. A dobovai pályaudvaron épített táborunkat 2015 decemberében számoltuk fel. Addig ezen a vonalon naponta több ezren haladtak keresztül. A menekülthullám itt jóval nagyobbnak tűnt, mint Magyarország esetében, nyilván ebben szerepet játszott az, hogy kormányunk olyan helyzetet teremtett, ami miatt összeomlott az uniós hivatalos menekültpolitika. 2015 szeptemberétől megnyíltak a határok és lényegében bárki el tudott jutni komolyabb akadály nélkül az Unió centrumába, sőt Görögországtól Németországig ez gyorsított ütemben, vonatokkal valósult meg.

Torz tény, hogy Magyarország antihumánus és elutasító magatartása kellett ehhez, enélkül a nyugati országok ragaszkodtak volna álhumánus gyakorlatukhoz, melynek alapvető célja a menekültek centrumon túli feltartóztatása és egyfajta központi elosztása lett volna annak ellenére is, hogy nem, vagy alig volt olyan menekült, aki Magyarországra, Szlovákiába, Romániába vagy Lengyelországba szeretett volna eljutni.

A Segítsünk Együtt a Menekülteknek csoport munkája természetesen nem ért véget a szlovéniai tábor elbontásával. Részben itthon segítettünk menekülteknek továbbra is és más rászorulóknak is. Egyébként tevékenységünk folyamán nyomatékosan segítettük például a „magyar” hajléktalanokat is, persze ennek ellenére folyamatosan megkaptuk, hogy mi csak szíreken és afgánokon segítünk.

2016 februárjáig jelen voltunk még külföldön is, Athénban helyi segítő közösségekhez csatlakozva csináltuk, amit a legjobban tudtunk, főztünk a menekülteknek, napi több száz adag ételt osztva nekik. Ebben az időszakban némi betekintést nyertünk abba is, miként működtek a helyi autonóm, egymást és a menekülteket is segítő közösségek foglalt házakban és egyéb alternatív helyszíneken.

Innen hazatérve még egy kisebb hullám ért minket. 2016 tavaszán a Köztársaság téren újra menekültek tűntek fel kisebb csoportokban. Hálózsákkal, élelemmel segítettük őket, egy alkalommal még az egyik nemzetközi világszervezet helyi vezetőjének is meg tudtam mutatni egy népesebb, körülbelül húsz fős csoportot. Aztán az „Afgán park”, ahogy a Köztársaság teret egymás közt a menekültek hívták, nem éledt újjá többet a rendszeres és szisztematikus rendőri jelenlét miatt.

Többé már nem voltak „láthatóak” a menekültek Budapesten.

2015 óta sok egykori átutazó tért vissza Budapestre. Szerencsére többségük azért, hogy felelevenítsék az itteni kedves emlékeket, hogy a magyar civil segítőkkel találkozzanak, akiknek köszönhetően nem csupán élelemhez, de sokkal többet érő lelki segítséghez is hozzájuthattak.

Az elmúlt fél évtizedben sok egykori segítővel eltávolodtunk egymástól, akkor sokan jöttünk és sok irányból, általában nem érdekelt minket, hogy ki milyen motivációnak köszönhetően végzi az önkéntes segítő munkát. Voltunk radikális baloldaliak, akik számára az volt a természetes, hogy segítsünk azoknak, akik a kapitalista világrend miatt kialakult szociális és háborús válságok elől menekültek. Mások szociálisan elkötelezett liberálisok voltak, sokan közülük zsidó vallásúak. Egyikük le akarta venni a nyakában lévő dávid csillagos nyakláncot, de azt mondtam neki, hogy hagyja, mert akin így segít, az emlékezni fog erre akkor is, amikor esetleg arról akarják meggyőzni majd, hogy gyűlölje azokat, akiknek ez a szent jelképe. Viselte, soha problémája nem adódott emiatt. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy nagyon sokan keresztényi hittel jöttek és segítettek, sőt voltak kifejezetten közösségként érkezők, akik láthatóan erőn felül álltak bele ebbe a kihívásba. A legtöbben azonban azok voltak, akik minden ideológiai vagy vallási elkötelezettség nélkül, pusztán emberbaráti megfontolásból érkeztek és velünk voltak végig, nem egy néhány órás egzotikus szafarinak tekintették a segítést.

2015 júniusában, amikor az első húsz adag meleg ételt kivittük, nem gondoltuk volna, hogy életünk egyik legmeghatározóbb élményébe kapcsolódunk be. Most visszapörgetve az eseményeket fejben, azt hiszem mindannyiunk nevében mondom, hogy az lett, öröm utólag is tudni, hogy akkor és ott emberek tudtunk lenni, maradni minden uszítás és propaganda ellenére is. Végül természetesen csak annyit, hogy ezúton is megköszönöm mindenkinek utólag is, hogy együtt voltunk 2015-ben és 2016-ban a Segítsünk Együtt a Menekülteknek csoportban!