Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az Orbán-cikk tanulságai: jobboldali populizmus helyett „új szalonok”?

Hosszú idő után ma reggel ismét saját maga által jegyzett cikket tett közzé interjú vagy beszéd helyett Orbán Viktor saját lapjában, az új Magyar Nemzetben. A programadó cikk persze sokszor és sok helyen miniszterelnöki műfaj (amelyet a stáb ír a kormányfő valamilyen mértékű felügyelete mellett), és főleg a kommunikációs stábnak, kormány által fizetett elemzőknek, és esetünkben a KESMA-sajtóbirodalom újságíróinak szolgálhat iránymutatásul: melyek azok a főbb beszédelemek és panelek, amelyeket a következő pár hónapban a nyomaték kedvéért untig ismételni illik majd.

Mégis található a miniszterelnök cikkében pár pont, amely a propagandától függetlenül is tájékozódási pontként szolgálhat a szélesebb értelemben vett állami ideológia irányvonalát illetően is.

Tudományos libernyákológia

Az ellenzék lekolbászozása, vagy a „libernyákozás” mint ellenségkép kifejtése mellett kevesebb hangsúlyt kapott egy lényeges elem Orbán cikkében, ami valódi változást is jelenthet a 2014-es, felkapott tusnádi beszéd óta szinte kényszeressé vált politikaelméleti programadás terén.

Ez pedig a népi demagógia lecsavarása, és a szélsőjobboldali gondolatoknak inkább egyfajta „ellen-elitista”, „konzervatív” irányvonalként való tárgyalása.

Noha a konzervativizmuson belüli feszültségek, a nyugati jobbközép Orbán által vizionált „árulása” a néppárti kizárási kísérletek óta fontos eleme a magyar kormányfő beszédmódjának, most mindezt a szavak szintjén új keretbe foglalta, amelyben, meséje szerint a valódi keresztény-konzervatív Közép-Kelet-Európa megküzd a konzervativizmus más irányzatai által uralt Németországgal. Mindezt a belső ellentétet Orbán továbbra is a szerinte egyre fenyegetőbb „liberalizmus és liberálisok” jelentik, akik szerinte világszerte erősödnek.

Ezzel kapcsolatban továbbra is attól tart elsősorban Orbán, hogy Berlinben megvalósulhat régi támasza, a jobboldali CDU és a német zöldek nagykoalíciója. Utóbbiak közül főleg a párt ifjabb vonulata – Ska Keller volt EP-képviselő vagy Robert Habeck mostani társelnök – az amúgy mérséklődő klímavédők pártjának élén Orbán és bajor autógyáros és politikai szövetségesei első számú ellenfelének számít. Az tehát komoly kockázatnak tartja, ha a „bécsi laboratóriumhoz” hasonlóan a Bundestagban is bekerülnének a kormányba, velük ugyanis visszatérne Orbán elvi alapú kritikája is a koalícióba.

Kiemelte természetesen azt is a miniszterelnök, hogy hasonló okokból mindenképpen el szeretné kerülni, hogy a novemberben esedékes amerikai elnökválasztáson ne Donald Trump győzzön. Nemrég jelentette be távozását például a vele igen barátságos budapesti amerikai nagykövet, a Trump által elfogadott David Cornstein is, új nagykövet érkezésére pedig minden bizonnyal már csak az új elnöki ciklus idején, az új Kongresszus összeülése után látszik lehetőség, így abban sem téved: sokat elárul majd az őt körülvevő, eddig minden eddiginél kedvezőbb, nemzetközi klíma alakulásáról az elkövetkező néhány hónap.

Na, de kik akkor a jó fiúk?

Kik azok, akik Orbánnal, az általa elképzelt nagy, gigantikus küzdőtéren a liberálisokkal szemben állnak? Erről már jóval meglepőbb leírást kapunk. Míg 2014-2016 arról szólt, hogy Orbán Viktor, Donald Trumphoz vagy az olasz szélsőjobbos Matteo Salvinihez hasonlóan a „nép emberének” festette magát az „elitek ellen”, mostanra úgy tűnik, kényelmesebb házikabátra váltott.

Cikke ugyanis, a lényegében árulónak bélyegzett magyar liberálisokra utalva úgy fogalmaz:

„Persze ismerünk olyan magyarokat is, akik ezt a feladványt már korábban megfejtették, de rájöttek, mennyivel kellemesebb a langymeleg liberális szalonok nyájas mosolyától kísért elismerő vállveregetéseket begyűjteni Brüsszelben, mint fekete bárányként kucorogni otthon, Budapesten. Az a kis émelyítő rossz érzés ott a gyomor táján nem is tűnik olyan nagy árnak. Habár ma a közép-európai szalonok hőfoka, bútorzata és a vendégek eleganciája egyre kevésbé marad el a nyugatiaktól, a konyháról nem is beszélve. Hamarosan indul a visszasomfordálás. Mint Moszkvából egykoron.”

Erre akár fel is kaphatnánk a fejünket. Nocsak, nocsak, a 2014-ben beígért, emlegetett „vasvillákból” a gazdagok ellen mostanra elegáns vendégekkel tömött, magas hőfokú, és jó konyhájáról is ismert közép-európai szalon lett? Sőt, mi több, ebbe, mintegy „eszed te még az én főztömet!”-felkiáltással még vissza is várják a tékozló, Brüsszelben tévelygő „libernyák” honfitársakat? Na, és hol marad mindebből az eddig hőn emlegetett nép, és az ő akarata?

Ott van az is, hiszen a hosszú cikkben ezeknek a régebbi elemeknek is jut hely. De itt is látványosak a kompromisszumok. Persze sok szó esik általában a liberálisok „keresztény család” és értékek elleni támadásairól (amelyeket maga Orbán még 20 évvel ezelőtt is csak jogegyenlőségért folytatott küzdelemnek tartott volna), és Európa, meg az európai muszlimok kapcsolatáról (amelyhez meg Magyarországnak vajmi kevés köze lehet, lévén minket a kérdés alig érint). De mégsem a népszuverenitás az elsődleges frontvonal, hanem egyfajta, az amerikai kontinens konzervatív nacionalistái által kitalált, a család kérdése felett vívott kultúrharcról, a közel sem éppen „népinek” nevezhető GDP-növekedés és a pandémia összefüggéseiről „Liszt-rapszódiát” követő emelkedésről írt Orbán.

A hordótól a szalonig

2014 júliusában a miniszterelnök ugyanilyen szélsőjobb felé hajló, az „illiberális demokráciát” először emlegető beszédének legemlékezetesebb részében még a globális kapitalizmus torzulásain merengett, és jobboldali szempontból ez ellen a globális elit ellen határozata meg magát úgy gazdasági, mint filozófiai-kulturális értelemben is, a következőképpen:

„az egyik leggazdagabb amerikai, aki az Amazon nevű cégnek az egyik első befektetője, azt állítja, hogy egyre kevésbé kapitalista és sokkal inkább feudális társadalomban élünk, és ha nem változik meg a világgazdasági rendszer, akkor a középosztály el fog tűnni, és ahogy ő mondja, a gazdagoknak vasvillákkal fognak nekiesni. […]

Mindig az erősebb szomszéd mondja meg, hogy hol a kocsibejáró, mindig az erősebb, a bank mondja meg, hogy mennyi a hitel kamata, ha kell, menet közben változtatja, és sorolhatnám azokat a példákat, amelyek egyébként a kiszolgáltatott, gyenge, másoknál kisebb gazdasági véderővel rendelkező személyeket és családokat folyamatosan életélményként érte az elmúlt húsz esztendőben. Erre javasoljuk mi azt, és megpróbáljuk a magyar államéletet arra a gondolatra építeni, hogy ne ez legyen a szervezőelv, a társadalom szervezőelve.”

Mindebből az átfogó, jobboldali kritikából mostanra Orbán legújabb olvasatában annyi felületesség maradt meg, hogy továbbra is „Soros-hálózatként” beszél magyar politikai ellenfeleiről, akiket a nála kizárólag csupán Sorosból álló „globális elit” bedarált és kolbászba töltött volna…

De mi van akkor az általa régebben előszeretettel citált nagyhatalmú bankok fenyegetésével, és a „gyengébb” magyarok védelmével? És egyáltalán az oly hőn szeretett nacionalizmus és nemzeti önrendelkezés szélesebb értelmével?

Minderről Orbán most, jóval szerényebben nyilatkozik, mondhatni úgy, ahogyan azt egy republikánus, elitista nacionalista tenné az Egyesült Államokban, vagy egy úgynevezett „híg-Tory” a briteknél:

„A technológiai versenyfutást civil-gazdasági alapon elképzelő Európa már a hátát sem látja a technológiai versenyt katonai-gazdasági alapon vívó Egyesült Államoknak és Kínának. S mivel minden korszakos technológia és innováció a hadseregek számára végzett kutatásokból került át a civil gazdasági rendszerekbe, Európa még csak be sem nevezhet ebbe a vetélkedésbe, amíg nincs komolyan vehető méretű, tehát közös hadserege.”

Így tehát Orbán cikkében immár nem formál igényt arra, hogy a teljes „európai civilizáció” védelmezőiként definiálja a magyar, vagy V4-es szerepet, sőt, látványos aggodalommal figyeli, ahogyan az EU lecsúszik az általa kívánatosnak tartott, egységes „fegyverkezési versenyben”. Úgy tűnik tehát, hogy miközben a „Sorosbrüsszel” helyenként még mindig előjön elég eklektikus koncepciójában, mint fő fenyegetés, aközben itt már csak Európán belüli nézeteltéréseket lát, eredményként csupán azt rója fel maguknak, hogy „elhárították” a Nyugat „beavatkozási kísérleteit”, de az ambíciók immár nem a globális színtéren jelennek meg.

Az új szöveg, megannyi kényszeredett ismétlése mellett, tehát inkább szól arról, hogy Orbán igyekszik demagóg, „népi” imidzsétől elmozdulva „kereszténydemokrata-konzervatív” politikus színében feltűnni, nacionalizmusát is inkább idézi Jorám Hazonytól, a mostanában műkedvelő szinten politikafilozófiát írogató izraeli bibliatudóstól (akinek Orbán által láthatóan kedvelt művét, „A nacionalizmus erényét”, nyugati jobboldali körökben történelmietlensége és félműveltsége miatt 2018-ban számos kritika érte), mint a 2010-es évek hőseitől, Alain Finkielkrauttól, vagy az őt még mindig igencsak kedvelő Frank Fürediék „jobboldali populizmus” elméleteiből.

Hazony ugyan „konzervatív nacionalistának” tartja magát, és az amerikai jobboldal egyik fő orgánumában, az American Affairsben mint annak képviselőjét is idézik, ugyanakkor az ő műve éppen, hogy elsősorban a liberális demokráciaelméletekhez hasonlóan elitista, nem rendszerellenes nacionalizmus, hiányzik tehát belőle az a „lázadó imidzs”, ami eddig Orbán erőltetett fejtegetései során.

Nem tudni, ez mennyire jelez ez tartós, új irányt az általa emlegetett, 2022-es „nagy ütközet” előtt, az viszont látszik az írásból, hogy az eddig viselt „népi lázadó” gúnyáját a globális ügyek iránt mindig nagyon érdeklődő Orbán Viktor számára immár végképp szűknek bizonyul, helyette, valamiféle „konzervatív ellenelit” szószólója kíván lenni.

Az nem világos azonban, miért kellene nemzeti ügynek, a magyar társadalom ügyének tekintenünk, melyik szalonba kéne járnia éppen az eddig Brüsszelben forgolódó magyar liberális értelmiségnek, miközben egy ilyen bő lére eresztett fejtegetésben arról, hogy a válságok sorozatától, a klímakatasztrófától, a közegészségügy szétrombolásától és a munkajogok eltűnésétől hogyan védi meg a kormány magyarok millióit, ismét egy árva szót sem ejtenek.

Kiemelt kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher