Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A tőke korlátozása nélkül nem elérhetők az ambiciózus klímacélok, erre von der Leyennek is rá kell jönnie

Ez a cikk több mint 1 éves.

Az Unió állapotáról tartott szerda reggeli évértékelő programbeszédében az Európai Bizottság elnöke bejelentette, ambiciózusabbá tenné az EU károsanyag-kibocsátás mérséklésére irányuló törekvéseit. Ursula von der Leyen azt szeretné, ha az eddigi 40 százalék helyett az EU 2030-ra 55 százalékkal csökkentené károsanyag-kibocsátását. (A viszonyítási pont mindkét esetben az 1990-es év.)

Hogy von der Leyen javaslatából a gyakorlatban mi lesz, az kisebbrészt az Európai Parlamenten és nagyobbrészt az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácson múlik majd. Az EP részéről  nem valószínű, hogy bármilyen akadályokat gördítenének a Bizottság keményebb kibocsátás-csökkentése elé, hiszen arról is hallani híreket, hogy sok képviselő egyenesen 65 százalékos kibocsátás-csökkentést szeretne elérni a következő évtizedben.

A Tanács már egy sokkal komolyabb kihívást jelenthet, az állam- és kormányfők októberben ülnek össze egy klímavédelmi csúcs keretében, és ahogy azt már korábban is láthattuk, egyes tagállamok (pl. Lengyelország és Magyarország) előszeretettel akadályozza a klímavédelmi törekvéseket az ipari lobbi érdekében.

Márpedig az ipar képviselői nagyon nem boldogok a Bizottság elnökének javaslatától, ahogy azt az elmúlt napokban megjelent kiszivárogtatásokra adott reakciók is bizonyítják.

Az energiaipar, az autóipar és más hasonló szennyezők számára tehát komoly kihívást jelenthetnek a megizmosodó klímavédelmi intézkedések, és egyúttal erősebb ösztönzőket is arra, hogy megpróbálják kikerülni az uniós előírásokat. Erre pedig kiváló lehetőséget is ad a globalizált piacgazdaság egyik alapdogmája, a tőke szabad mozgásának elve.

Jól tudjuk, látjuk már most is, hogy a fejlett országokban fokozatosan erősödő klímaszabályozások hatására az itt székelő nagyvállalatok a világ más tájaira szervezik ki szennyező tevékenységüket, ami azt eredményezi, hogy ugyan a centrumországokban megfelelnek a szabályozásoknak, de a károsanyag-kibocsátás globálisan továbbra sem csökken, vagy csak igen kis mértékben.

Márpedig a klímaváltozás egy globális műfaj, ha például Európa saját szennyezését kiszervezi máshová, azzal még nem segít sem önmaga, sem a bolygó fennmaradását.

A Nature Climate Change szaklapban épp nemrégiben jelent meg egy tanulmány, amely empirikus adatokkal is alátámasztja a fent leírt kiszervezési mechanizmust. A kutatás eredményeit magyarul a Qubit foglalta össze, ebből pedig kiderül, hogy a fejlett országokban és Kínában székelő multinacionális vállalatok külföldi gyárai felelősek az emberiség teljes szén-dioxid-kibocsátásának egyötödéért.

Ezt a kibocsátást azonban nem azon országok kibocsátásaihoz számolják hozzá, ahol a multik székelnek, és ahol a profitjaik realizálódnak, hanem azokban a jellemzően a globális dél államainak kibocsátási szintjeihez, ahol a leányvállalatok tevékenykednek.

Kiváló példa minderre az autóipar, amely az utóbbi években egyre inkább kezd elmozdulni a belső égésű motortól a sokkal tisztább elektromos motorok felé. Ez persze fogyasztói oldalon komoly kibocsátáscsökkentést tud eredményezni, de a jellemzően szegényebb országokban végzett gyártási folyamat kompenzálja mindezt. Egy 2014-es amerikai tanulmány például úgy számol, hogy az elektromos autók gyártásánál kb. ugyanannyi szén-dioxid és más hasonló gáz termelődik, mint amennyi a belső égésű motorok hanyatlásával kikerülne a légkörből.

A tőke szabad mozgásának valamilyenfajta korlátozása nélkül tehát elképzelhetetlen, hogy az uniós klímacélok a példamutatáson túl bármilyen gyakorlati haszonnal járjanak a globális felmelegedés visszafordításában.

Mostanáig az Európai Unió nem igazán jutott el erre a felismerésre, az egész uniós Green New Deal tervezet is inkább egy zöldkapitalizmus gondolatán alapszik, amely – ahogy arról korábban alaposan írtunk – inkább csak időben és térben próbálja máshová tolni a természet fenntarthatatlan kisajátítását, mintsem felszámolná azt.

Éppen ezért a most folyó európai klímavédelmi vitákban is, minden eszközzel a tőke erősebb korlátozása mellett kell fellépnünk, ellenkező esetben csupán jól hangzó átverésekkel nyugtatjuk meg a lelkünket.

Becsületére legyen mondva, úgy tűnik, hogy ezzel a ténnyel lassacskán az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság is kezd megbarátkozni.

Évértékelő beszédében a Bizottság elnöke például kitért a környezetvédelem nemzetközi dimenzióira, és felemlegette, hogy az uniónak szénadóval kellene ellenösztönöznie a harmadik országokból érkező, környezetszennyezőbb importtevékenységeket.

Az EP elnökének és az EU soros elnökségét ellátó német kormánynak küldött szándéknyilatkozatában von der Leyen ennél is konkrétabban fogalmaz. A konkrét szakpolitikai tervei között ugyanis felsorolja az importált fogyasztási cikkek karbonintenzitását ellensúlyozó mechanizmus (angolul: Carbon Border Adjustment Mechanism) elfogadását is, amelynek épp az ún. „kibocsátásáthelyezés” leküzdése a célja.

Ezzel a Bizottság azt akarja elérni, hogy az európai nagyvállalatoknak ne érje meg külföldre telepíteni a termelésüket, hogy spóroljanak a szigorúbb környezetvédelmi előírások okozta költségeken.

Mivel ez a szabályozás még kidolgozás alatt áll, és bőven benne van a pakliban, hogy a sok egyeztetés és tagállami ellenállás közepette impotenssé üresítik ki, de amennyiben tényleg értelmezhető mechanizmus jön létre, úgy az komoly legitimitást adhat a további tőke szabad mozgását korlátozó intézkedéseknek.

Egy másik javaslat, amely fel-felmerül uniós berkekben az, hogy az egyes tagállamok kibocsátási statisztikáihoz számolják hozzá a cégeik teljes termelési láncán megvalósuló károsanyag-kibocsátást. Ez persze automatikusan nem oldana meg sok mindent, ám azt a mítoszt mindenképp eloszlatná, hogy az európaiak már eleget tesznek a klímaváltozás leküzdéséért, és hogy a legnagyobb szennyezők valójában nem is a fejlett országok.

Amíg ugyanis a kiszervezett tevékenységek profitjának nagy része a centrumországokban realizálódik, azok jólétéhez járul hozzá, igen képmutató a jelenleg elterjedt közvélekedés, hogy hát valójában a szennyezés fő forrása Afrika vagy Ázsia lenne.

Nagyon örvendetes tehát, hogy az Európai Bizottság szeretné felülmúlni önmagát a klímaváltozás elleni harcban, de érdemes rajta tartanunk a szemünket azon, a hangzatos szólamok mögött milyen valódi lépések történnek. Ismerve az ellenérdekeltek lobbierejét és érdekérvényesítő potenciálját, a Bizottság nem tehet mást, mint a legradikálisabb javaslatokat előterjeszteni, hogy a végén valami értelmes még maradjon belőlük.

Olyan intézkedéseket kell foganatosítani, amelyek megakadályozzák, hogy csupán a profitmaximalizálás céljából az európai nagyvállalatok feláldozhassák közös bolygónk jövőjét.

Kiemelt kép: © European Union 2020 - Source : EP / Laurie DIEFFEMBACQ