Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A tőke korlátozása nélkül nem elérhetők az ambiciózus klímacélok, erre von der Leyennek is rá kell jönnie

Az Unió állapotáról tartott szerda reggeli évértékelő programbeszédében az Európai Bizottság elnöke bejelentette, ambiciózusabbá tenné az EU károsanyag-kibocsátás mérséklésére irányuló törekvéseit. Ursula von der Leyen azt szeretné, ha az eddigi 40 százalék helyett az EU 2030-ra 55 százalékkal csökkentené károsanyag-kibocsátását. (A viszonyítási pont mindkét esetben az 1990-es év.)

Hogy von der Leyen javaslatából a gyakorlatban mi lesz, az kisebbrészt az Európai Parlamenten és nagyobbrészt az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácson múlik majd. Az EP részéről  nem valószínű, hogy bármilyen akadályokat gördítenének a Bizottság keményebb kibocsátás-csökkentése elé, hiszen arról is hallani híreket, hogy sok képviselő egyenesen 65 százalékos kibocsátás-csökkentést szeretne elérni a következő évtizedben.

A Tanács már egy sokkal komolyabb kihívást jelenthet, az állam- és kormányfők októberben ülnek össze egy klímavédelmi csúcs keretében, és ahogy azt már korábban is láthattuk, egyes tagállamok (pl. Lengyelország és Magyarország) előszeretettel akadályozza a klímavédelmi törekvéseket az ipari lobbi érdekében.

Márpedig az ipar képviselői nagyon nem boldogok a Bizottság elnökének javaslatától, ahogy azt az elmúlt napokban megjelent kiszivárogtatásokra adott reakciók is bizonyítják.

Az energiaipar, az autóipar és más hasonló szennyezők számára tehát komoly kihívást jelenthetnek a megizmosodó klímavédelmi intézkedések, és egyúttal erősebb ösztönzőket is arra, hogy megpróbálják kikerülni az uniós előírásokat. Erre pedig kiváló lehetőséget is ad a globalizált piacgazdaság egyik alapdogmája, a tőke szabad mozgásának elve.

Jól tudjuk, látjuk már most is, hogy a fejlett országokban fokozatosan erősödő klímaszabályozások hatására az itt székelő nagyvállalatok a világ más tájaira szervezik ki szennyező tevékenységüket, ami azt eredményezi, hogy ugyan a centrumországokban megfelelnek a szabályozásoknak, de a károsanyag-kibocsátás globálisan továbbra sem csökken, vagy csak igen kis mértékben.

Márpedig a klímaváltozás egy globális műfaj, ha például Európa saját szennyezését kiszervezi máshová, azzal még nem segít sem önmaga, sem a bolygó fennmaradását.

A Nature Climate Change szaklapban épp nemrégiben jelent meg egy tanulmány, amely empirikus adatokkal is alátámasztja a fent leírt kiszervezési mechanizmust. A kutatás eredményeit magyarul a Qubit foglalta össze, ebből pedig kiderül, hogy a fejlett országokban és Kínában székelő multinacionális vállalatok külföldi gyárai felelősek az emberiség teljes szén-dioxid-kibocsátásának egyötödéért.

Ezt a kibocsátást azonban nem azon országok kibocsátásaihoz számolják hozzá, ahol a multik székelnek, és ahol a profitjaik realizálódnak, hanem azokban a jellemzően a globális dél államainak kibocsátási szintjeihez, ahol a leányvállalatok tevékenykednek.

Kiváló példa minderre az autóipar, amely az utóbbi években egyre inkább kezd elmozdulni a belső égésű motortól a sokkal tisztább elektromos motorok felé. Ez persze fogyasztói oldalon komoly kibocsátáscsökkentést tud eredményezni, de a jellemzően szegényebb országokban végzett gyártási folyamat kompenzálja mindezt. Egy 2014-es amerikai tanulmány például úgy számol, hogy az elektromos autók gyártásánál kb. ugyanannyi szén-dioxid és más hasonló gáz termelődik, mint amennyi a belső égésű motorok hanyatlásával kikerülne a légkörből.

A tőke szabad mozgásának valamilyenfajta korlátozása nélkül tehát elképzelhetetlen, hogy az uniós klímacélok a példamutatáson túl bármilyen gyakorlati haszonnal járjanak a globális felmelegedés visszafordításában.

Mostanáig az Európai Unió nem igazán jutott el erre a felismerésre, az egész uniós Green New Deal tervezet is inkább egy zöldkapitalizmus gondolatán alapszik, amely – ahogy arról korábban alaposan írtunk – inkább csak időben és térben próbálja máshová tolni a természet fenntarthatatlan kisajátítását, mintsem felszámolná azt.

Éppen ezért a most folyó európai klímavédelmi vitákban is, minden eszközzel a tőke erősebb korlátozása mellett kell fellépnünk, ellenkező esetben csupán jól hangzó átverésekkel nyugtatjuk meg a lelkünket.

Becsületére legyen mondva, úgy tűnik, hogy ezzel a ténnyel lassacskán az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság is kezd megbarátkozni.

Évértékelő beszédében a Bizottság elnöke például kitért a környezetvédelem nemzetközi dimenzióira, és felemlegette, hogy az uniónak szénadóval kellene ellenösztönöznie a harmadik országokból érkező, környezetszennyezőbb importtevékenységeket.

Az EP elnökének és az EU soros elnökségét ellátó német kormánynak küldött szándéknyilatkozatában von der Leyen ennél is konkrétabban fogalmaz. A konkrét szakpolitikai tervei között ugyanis felsorolja az importált fogyasztási cikkek karbonintenzitását ellensúlyozó mechanizmus (angolul: Carbon Border Adjustment Mechanism) elfogadását is, amelynek épp az ún. „kibocsátásáthelyezés” leküzdése a célja.

Ezzel a Bizottság azt akarja elérni, hogy az európai nagyvállalatoknak ne érje meg külföldre telepíteni a termelésüket, hogy spóroljanak a szigorúbb környezetvédelmi előírások okozta költségeken.

Mivel ez a szabályozás még kidolgozás alatt áll, és bőven benne van a pakliban, hogy a sok egyeztetés és tagállami ellenállás közepette impotenssé üresítik ki, de amennyiben tényleg értelmezhető mechanizmus jön létre, úgy az komoly legitimitást adhat a további tőke szabad mozgását korlátozó intézkedéseknek.

Egy másik javaslat, amely fel-felmerül uniós berkekben az, hogy az egyes tagállamok kibocsátási statisztikáihoz számolják hozzá a cégeik teljes termelési láncán megvalósuló károsanyag-kibocsátást. Ez persze automatikusan nem oldana meg sok mindent, ám azt a mítoszt mindenképp eloszlatná, hogy az európaiak már eleget tesznek a klímaváltozás leküzdéséért, és hogy a legnagyobb szennyezők valójában nem is a fejlett országok.

Amíg ugyanis a kiszervezett tevékenységek profitjának nagy része a centrumországokban realizálódik, azok jólétéhez járul hozzá, igen képmutató a jelenleg elterjedt közvélekedés, hogy hát valójában a szennyezés fő forrása Afrika vagy Ázsia lenne.

Nagyon örvendetes tehát, hogy az Európai Bizottság szeretné felülmúlni önmagát a klímaváltozás elleni harcban, de érdemes rajta tartanunk a szemünket azon, a hangzatos szólamok mögött milyen valódi lépések történnek. Ismerve az ellenérdekeltek lobbierejét és érdekérvényesítő potenciálját, a Bizottság nem tehet mást, mint a legradikálisabb javaslatokat előterjeszteni, hogy a végén valami értelmes még maradjon belőlük.

Olyan intézkedéseket kell foganatosítani, amelyek megakadályozzák, hogy csupán a profitmaximalizálás céljából az európai nagyvállalatok feláldozhassák közös bolygónk jövőjét.

Kiemelt kép: © European Union 2020 - Source : EP / Laurie DIEFFEMBACQ