Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Azt mondod, ez itt nem műfaj” – az egyetemfoglalásról

Az oktatás átalakítása

Nem rejti az Orbán-kormány véka alá, mit gondol az oktatásról. Mivel az államot céghálóként működteti, kizárólag üzleti szempontjai vannak: igyekszik az oktatást a lehető legolcsóbban letudni, úgy, hogy senkinek ne jusson a regnáló elit hasznára átalakított állam szempontjából felesleges tanuláslehetőség. A további, minimális feletti többletráfordítás pedig kegygyakorlásként, és lojalitásvásárlásként működik.

Aki nem érintett benne, el sem tudja képzelni, mennyire ellehetetlenítő a tanárhiány, és milyen bénító a forráshiány. De mindez immár a félmúlt. A közoktatás módszeres leépítése minden szakmai és civil tiltakozás ellenére lényegét tekintve lezajlott.

A kormány közben nem tétlenkedett a felsőoktatás átalakításában / elpotyázásában sem, ez még javában zajlik, de tudjuk, értjük, mi történik. A fenntartóváltásnak nevezett szemfényvesztés pénzelvonási, illetve a politikai hatalomgyakorlás átalakítását, bebiztosítását szolgáló procedúra.

Ahogy Németh Gábor az SzFE lemondott rektori tanácsadója mondja: 

„Az SZFE névleg ugyan magánegyetemmé vált, de valójában egyetlen eleme sem magán. Merthogy az állam alapította, az állam jelölte ki a kurátorokat, Fidesz-közeli gazdasági szakembereket és a kultúra olyan prominenseit hozva pozícióba, akiknek nyilvánvaló a világnézetük, hogy finoman fogalmazzak. Más egyetemek esetében vezető politikusok is felbukkannak a kuratóriumban. …nem szabad elfelejteni, hogy a most kinevezett kurátorok 2022. január elsején megkaphatják az alapítói jogokat is, így az állami függés utolsó szálát is elvághatják. Onnantól semmi köze nem lesz az államnak ezekhez az intézményekhez, viszont olyan embereket betonoznak be határozatlan időre a kuratóriumokba, akiknek teljesen egyértelmű az elköteleződésük.”

Érdekes, hogy a közvélemény magántulajdon iránti szent vonzalmára lehet alapozni az efféle a varázslatot: az faktum, hogy attól minden jobb lesz, ha magánkézbe kerül. A kapitalista állam (pláne a periférián), illetve a nyelvi összetartozás semmiféle közösséget nem jelent, így lehet új tartalmakkal megtölteni, ami nagy erőkkel történik is a központi propaganda szerint.

Ebben a közegben valóban egyre inkább szembe ötlenek azok az iskolák, egyetemek, ahol kifejezetten más történik: leegyszerűsítve valami szabad és független szakmaiságra épülő munka.

És annak ellenére, hogy meggyőződésem szerint nem ez az ideológiai szembenállás Orbánék cselekvésének eredeti oka, hiszen nekik nincs is ideológiájuk, azért egy-egy ilyen kritikai szemléletű intézmény tönkretétele jóérzéssel töltheti el őket – így olcsón kerül erre lakáj, aki mindezt belső meggyőződésből képviseli is.

Színművészeti egyetem

A Színmű-sztori tehát csak egy csepp a tengerben, ám a hallgatói nem hallgatnak tovább, elhajították a tanult tehetetlenség-sémát, ügyesen bedugták a botot a küllők közé. Az egyetem diáksága nem fogadja el a hatalom által kinevezett Vidnyánszky-féle kuratóriumot.

Elég nagy bajnak tartom, hogy a tanárok (és azért nem Upor Lászlót, a még nem kinevezett, már lemondott rektort említem itt, mert biztos vagyok benne, hogy konszenzuálisan alakítják ki a véleményüket) a diákok személyes kockázatvállalásával szemben még mindig látják értelmét a párbeszédnek. Pedig ezzel, még akaratlanul is, továbbra is legitimálják a hatalom kifejezetten ellenük rontó végrehajtóit. Hétfő este óta ugyanis új helyzet van. A diákok a kezükbe vették a történetüket. Együtt. Bámulatosan szervezetten, okosan és vagányan.

Nem kérdés, hogy az SzFE oktatóit a legjobb szándék vezeti, és tökéletesen biztos vagyok abban – sokukat szakmai működésükből ismerve –, hogy nagyon szeretnék jól megoldani ezt a rettentő helyzetet, és a legtávolabb áll tőlük, hogy bármiben is ártsanak a tanítványaiknak. Sőt, a lehető legtöbbet szeretnének tenni értük, tudom, hogy ájulásig dolgoznak ezen.

Egyet nem tudnak most (talán mert erre eddig sem volt biztos gyakorlat?): meghallani őket, megbízni bennük, hagyatkozni arra, amit ők csinálnak. Nem ismerték fel, hogy most kell ezt megtenni. Közéjük kellene állni, eggyé kellene most válni velük, erősíteni kellene őket.

Annál is inkább, mert a jelenlegi helyzetnek vannak előzményei a szakma egy másik oktatási intézményében. Sokan ismerjük színházcsinálók történeteit arról, mit tapasztaltak a kaposvári egyetemen óraadóként, vagy különböző szakmai bizottságokban. Ahogy egyik kollégám mondta: egyeztetésnek, tárgyalásnak nevezték azt, amikor megmondták, mi lesz.

Szakmai érzéketlenség, az érdekek-azonosságok fel nem ismerése és némi empátiadeficit (talán a forszírozott versengés miatt), mindez közrejátszhat abban, hogy nem törődünk egymás sérelmeivel, bagatellizáljuk azokat, illetve nem értjük azokat rendszerszerűen. A sértett vezetők, szakmai hatalmat gyakorlók megbántottságát (ami gyakran a privilégiumaik fogyatkozása feletti veszteségérzet) képtelenek vagyunk megkülönböztetni attól, amikor a kiszolgáltatottakat méltatlanul s igaztalanul bántják.

Az SzFE sem volt szolidáris, csak pár be nem váltott, könnyelmű ígéret erejéig, miután Vidnyánszkyék 2013-ban megszállták a Kaposvári Egyetem Művészeti Karát. Az első kirúgás-kör után szép sorban távolították el a Kar kompetens szakmai felelőseit, a kényszerűségből hátrahagyott osztályok pedig lényegében nem kaptak a „megszállóktól” képzést. Máig nem értem, hogyan lehetséges, hogy valami módon nem próbált meg rajtuk segíteni az SzFE, a másik színművészeti egyetem. Hiszen ha valakit rugdalnak mellettünk, akkor csak csinálunk valamit.

Most csak annyiban más a helyzet, hogy már nincs másik független egyetem. Vidnyánszky és társai azt már tudják, sőt, erényüknek állítják be, hogy nem akarják eltörölni azt, ami van – miközben mást sem tolt hónapok óta a propagandagépezet, mint hogy mennyire romlott és helytelen, ami az SzFE-n történik. Azaz minden mehet tovább, csak ők is részei lehessenek. Ó, milyen szerény! Mennyire emberi.

Hát, dehogy: a most elhangzó ürügyek és álérvek hátterében nincs valódi potenciál, szakmai erőforrás, amelyre építve érdemben lehetne egyetemet csinálni.

A Kaposvári Művészeti Karon is dolgoztak kiváló művésztanárok is Vidnyánszky fennhatósága alatt, ahhoz azonban nem voltak elegen, hogy megszervezzenek egy színvonalas képzést. Ezért találták ki a duálisnak nevezett rendszert, ami annyit tesz, hogy idejekorán színházi gyakorlatra küldik a diákokat, lemondva ezzel az alapos és pláne széleskörű elméleti képzésről. Isteni színésszé lehet válni egy színházban is, de azt mégse hívjuk egyetemi képzésnek.

Korszerű színházi képzés elképzelhetetlen komolyabb elméleti tudás és például drámapedagógia nélkül. Ha pedig van egy működő egyetemi közeg, akkor az a kultúra, amit az SzFE drámainstruktor szak szemlélete is képvisel, nem áll meg a tantermek ajtajában, az átszivárog mindenhova.

Mi tagadás, ez a működési mód, ami a mostani egyetemfoglalást is jellemzi, kísértetiesen emlékeztet erre a kultúrára, aminek alapja az egymás értésére való törekvés és módszertan, a közösségi tervezés, az egyenrangú és önkéntes részvételiség, a folyamatos elemzés, értelmezés, kritikai munka.

Ez az egyik első megfejtésem, hogy miért is pont az SzFE diáksága áll ellen pofátlanul a hatalomnak. A másik, aminek talán lehet ebben szerepe: a szociálisan legváltozatosabb hátterű diákok legnagyobb arányban művészeti egyetemi képzésekre jutnak be, ez a Színműre is áll – azt képzelem, ennek is lehet jelentősége.

Életszínház

A kritikai késztetés eleve idegesíti a hatalmat, hiszen minél több számonkérnivaló akad, annál kellemetlenebbek azok, akik kritikusak. A diákok már középiskolásként sem infantilisek, akkor teszik jól a dolgukat, ha mindenáron akarnak valamit, ha szemtelenek, ha palástolatlanul kritikusak – elsősorban a tanáraikkal és a körülöttük levő felnőttekkel. Ha mernek, lehetnek ilyenek, ha így működnek, az a jó intézményi működés biztos indikátora.

Nem tudom, eddig az SzFE mennyire volt ilyen – ambivalens benyomásaim vannak, és ezt a bent levők hallgatása mellett kívülről aligha is lehet pontosan megítélni – szeptember elsejétől azonban ilyen.

És ahogy a cselekvésnél, pláne ha kollektív, lelkesítőbb belső tapasztalat nem létezik, ez alighanem mindannyiukra elemi hatással is lesz. Nem kizárt, hogy „szakmailag” majd rajtavesztenek – bár nézőpont kérdése, hogy akik nem kapnak majd állást egy mind avíttabbá nyomott kőszínházi rendszerben, azok mit veszítenek –, de nem fogják elfelejteni azt, amit a napokban, hetekben élnek meg.

Ennek az élménynek alapvetően fontos része, hogy nem a méltán nagyrabecsült tanáraik irányításával / jóváhagyásával teszik, amit tesznek, hanem önszervező módon, praktikusan munkacsoportokban. Ezért tehát mégsem akkora baj, hogy a tanáraik más megoldást keresnek, a maguk meggyőződése szerinti helyeset. Azt hiszem, egyetemfoglaló diákok elé sokkal nehezebb lesz majd autoritásként állni. És ez jó.

Esetleg az is kiderül, a színházcsinálás nem elsősorban munka, megélhetés, hanem olyan közösségi alkotásra épülő művészeti program, ami a személyességet és a részvételiséget is megkívánja.

És akkor tűrhetetlenné válik, hogy az alulfinanszírozott, alap-, közép- és felsőszintű oktatásunk arra készíti fel a mindenkori fiatalokat, hogy a végtelenségig kiszolgáltatottan egy szűkös szakma szolgájává legyenek, a „nagynak” kikiáltott művészek személyes céljait és programját megvalósítva.

Kiemelt kép: Mérce