Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az MTA egykori kutatóhálózatának reformjában a módszer fontos, nem a tartalom

„Hazám, hazám, magyar haza, / Elátkozott föld vagy hát?”

Az MTA elcsatolt kutatóhálózata a jelek szerint mélyreható átalakulás előtt áll. Megint, de minden eddiginél alaposabban. Született egy kormányhatározat, amiből alighanem az következik, hogy a kutatóközpontok finanszírozásának egész logikája megváltozik.

Eddig volt egy bizonyos összeg, amely egy alapvető kutatási infrastruktúra fenntartására szolgált, ideértve a kutatói és nem kutatói státuszban lévő személyi állomány fizetését is, s ehhez voltak további források megszerezhetők pályázati úton, illetve ennek a pénznek az elköltéséért az egyes intézmények voltak felelősek, a kutatók és kutatócsoportok teljesítményét pedig nagyjából szaktudományonként külön teljesítményértékelési rendszerek alapján ítélték meg.

Sokféle módon és eltérő hatékonysággal működött ez a modell a különféle tudományterületeken, de az alapelvek ugyanazok voltak. Ez a logika azt feltételezte, hogy a magyar államnak fontos a tudományos kutatás hosszú távú fenntartása és hogy a napi szakpolitikai célokat, értékeket extra források biztosításán keresztül lehet a tudományfinanszírozás eszközeivel megtámogatni. Az új logika ezzel szemben azt üzeni, hogy a tudományos infrastruktúra stabil fenntartása nem fontos, a napi szakpolitikai célok támogatása viszont igen. A kormányzat nem feltétlenül sajnálja a pénzt a tudományos kutatástól (bár nem is feltétlenül tartja kiemelt célnak), de sokkal direktebb beleszólást akar a tudományos kutatás témáinak, prioritásainak meghatározásába, mint eddig. Ez a tervezett változás alighanem legjobb indulatú olvasata.

Egy másik fontos változás, hogy a hírek szerint küszöbön áll a kutatóközpontokban dolgozók közalkalmazotti státusának megvonása, aminek bevallott célja a munkavállalók alkalmazásával kapcsolatos munkajogi keretek rugalmasabbá tétele. Aki akar, ebbe beleláthat aktuálpolitikai fenyegetést is, s kár is lenne tagadni, hogy az ilyesmi nem idegen a jelenlegi rezsimtől, az MTA-ügyben is felmerültek efféle szempontok, különösen a társadalomtudósokkal és közgazdászokkal szemben, legutóbb az azóta elnökké választott Freund Tamás fejtette ki álláspontját a kérdésben. De aligha ez az egyetlen motivációjuk rá, és talán nem is a legfontosabb. Van egy viszonylag konzisztensen érvényesített szakpolitikai víziójuk, ami szerint aki fizeti a zenészt, az rendeli a zenét, és ezt az élet minden területére igyekeznek alkalmazni – ez pedig elkerülhetetlenül minden társadalmi alrendszer közvetlen politikai függésbe hozásához és erősen centralizált döntéshozatalhoz vezet.

Ami ebben különösen érdekes, hogy a módszer fontosabb, mint a tartalom.

A legtöbb helyen nincs világos elképzelésük, miféle zenét rendeljenek, s időről időre le is cserélik a zenészt. Az MTA-ügyben is ezt látjuk 10 éve. Előbb Pálinkás József vezetésével zajlott le egy – mondjuk így: nemzeti-konzervatív – reform, amelyben a sok kis MTA-s intézetet összevonták központokba, új források érkeztek, új finanszírozási formák születtek, infrastrukturális fejlesztések történtek, és a tudományos kutatások nemzetközi sikerességét próbálták ösztönözni. A dolognak volt néhány feltűnő ellentmondása: az ún. filozófusügy, a TTK finanszírozási nehézségei és így tovább, de az látszott, hogy az erősen centralizált, menedzserszemléletű (egyeseknek biztosan eszébe jutna róla a neoliberális akadémia kifejezés), ugyanakkor személyközpontú és Fidesz-közeli vezetés számára a tudományos kiválóság volt a végső mérce. Ennek a javításán fáradozott mély meggyőződéssel és meglehetősen agresszíven.

Ehhez képest 2018 után egy nagyszabású fordulat következett be. Palkovics László mérnöki szemléletet hozott, a tudományos kutatást az ipari hasznosíthatósággal mérte és egy olyan reformot harangozott be, amely az akadémiai kutatóhálózat szétszedését, az iparilag hasznosítható kutatások erőteljesebb támogatását, közvetlen minisztériumi irányítását, a maradék egyetemekhez integrálását, illetve részben az Akadémia alatt hagyását ígérte. Hogy ez mennyire volt alaposan átgondolt terv, azzal kapcsolatban vannak kétségeim, mivel a kormányzat által bemutatott szakmai anyagok nem kifejezetten látszottak alátámasztani a reform indokoltságát.

De az biztos, hogy radikális fordulat volt és ugyanakkor jól illeszkedett nemcsak Palkovics miniszter személyes profiljába, mérnöki világképébe, de az általa évek óta csendben folytatott és 2019 óta felpörgő, az állami egyetemi hálózatot alapjaiban felforgató, az egyetemeket lényegében privatizáló, másfelől persze a Fidesz-közeli gazdasági csoportok és a Fidesz politikai elitje alá rendelő (ez mutatkozik meg az egyetemek kuratóriumainak összetételében és pl. a Corvinusnak juttatott részvénycsomagban is) reformjához.

Ez a terv végül nem valósult meg eredeti formában, és rövid, de annál hatásosabb zsarolás után jött a ma is fennálló, de hamarosan átalakulni készülő állapot, amelyben az MTA elvesztette a kutatóhálózatot, de egy év moratórium következett a mélyebb átalakításokra, amíg az új központi vezetés létre tudta hozni saját apparátusát és eldöntötte, mit akar. A most kiszivárgott változások nem különösebben újak egyébként, hanem nagyjából ugyanazok, amiket a hatalom már korábban megpróbált az MTA torkán lenyomni, amikor egyoldalúan át akarta alakítani a kutatóhálózat finanszírozását és hirdetett egy témapályázatnak nevezett izét, amelyben az MTA kutatóközpontjainak költségvetésére lehetett pályázni.

Hogy vajon ez azt jelenti-e, hogy a változások mostantól feltartóztathatatlanul a kutatóhálózat 2018 nyarán tervezett teljes szétverése felé fognak-e haladni (nem lenne meglepő), ami nem konkrétan a kutatások, csak az intézményrendszer megszüntetését (és persze sok ember állásának elvesztését) jelentené, vagy pedig marad a tavaly létrejött ELKH nevű képződmény, és azen belül zajlanak-e le a radikális, a tudományfinanszírozás és tudományirányítás egész logikáját a feje tetejére állító változások, én nem tudom. Nem is vagyok benne biztos, hogy bárki tudja.

Annyi egyértelmű csak, hogy ami most történik, az nem más, mint a 2018-2019-es MTA-ügy reklámszünet utánra hagyott fináléja, a rezsim által kezdeményezett gleichschaltolás következményeinek egyszerű levonása.

Ezzel kapcsolatban három tanulságot érdemes észben tartani.

(1) Az egyik az, hogy az MTA-ügynek ez a mostani szakasza nem csak azért problémás, mert mostantól akárki politikai okból elvesztheti az állását. Bár ezzel felerősödhet, de valójában eddig is működött már öncenzúra és másfajta hatalmi befolyás. Ez egy autoriter politikai kontextusban elkerülhetetlen akkor is, ha egy intézmény egyébként a „szabadság szigete”. Nem is azért, mintha az újabb átalakítás egy csodálatos intézményrendszert döntene romba. A régi MTA és a kutatóhálózata sosem volt csodálatos. Bonyolult volt, itt-ott anakronisztikus, néha felháborító, néha bosszantó, néha megmosolyognivaló. De az elmúlt 2 év átalakításai véletlenül sem ezeket a vonásokat vették célba, és nem is a tudományos teljesítmény növelésére összpontosítottak (ami a Pálinkás-féle reformok vezéreszméje volt).  A mostani átalakításnak sincs semmi más értelme, mint egy olyan autokratikus szakpolitikai módszernek az intézményesítése, amely a nyomásgyakorlást manipulációval és kooptációval vegyíti, a szakpolitika csinálást a közvetlen politikai kontroll kiterjesztésével azonosítja.

Nyilván lesznek majd nyertesek, nyilván lesznek vesztesek is, de ez mellékes. Ami számít, az a függőség, kiszolgáltatottság kiterjesztése. A rezsim megtehette volna, hogy szakpolitikai céljait inkább többletforrások bevonásával, a korábbi reformok továbbvitelével támogatja meg. De nem, ők mélyreható intézményi változásokat, a finanszírozási logika, a munkajogi státus megváltozását, a döntéshozatal egész átszabását akarták. A módszert akarták lecserélni, nem a tartalmat.

(2) A másik, hogy sem az nem igaz, hogy az MTA annak idején ellenállás nélkül behódolt volna, sem az, hogy hősiesen kitartott volna a végsőkig. Önáltatás lenne bármelyik szélsőséges ítéletet elfogadni. Az igazság nem volt fekete-fehér. Az MTA-ügy még csak nem is az MTA-ról szólt elsősorban, hanem annak kutatóhálózatáról és az ott dolgozó 5000 emberről. Hozzájuk az MTA-nak csak részben volt köze: az MTA-központi szervezete adminisztrálta végső soron a kutatóhálózat költségvetését, ellenőrző és szabályozó szerepet töltött be fölöttük; viszont a Pálinkás József utáni MTA-elnök Lovász Lászlónak Pálinkásnál sokkal szerényebb közvetlen szakpolitikai irányítási ambíciója volt; a több ezres ún. köztestület, a szűk, pár száz fős akadémikusi testület pedig csak szimbolikusan voltak a kutatóhálózat irányítói.

A Palkovics-féle átalakítás ezen testületek jogait csak szimbolikusan sértette, s csak az MTA központi adminisztrációja és az MTA elnöke vesztett el érdemi befolyást. Hogy az MTA elnöksége és közgyűlése a diktátumokra hol kurucos daccal, hol zavart tanácstalansággal, hol kompromisszumra törekvéssel reagált, az nagyrészt a rezsim bénaságából, túlzott agressziójából fakadt, kisebb részben pedig abból, hogy a kutatóhálózat dolgozói nem hagyták magukat. Ennek oka az volt, hogy bár kezdetben nem volt a kutatóhálózatban sem egység, de a rezsim erőszakos fellépése még a kutatóközpontok vezetőit is nehéz helyzetbe hozta, pedig ők részben hivatalból, részben tapasztalataik alapján nyitottabbak lettek volna a rezsimmel való együttműködésre, s most mégis kénytelenek voltak makacskodni. Már csak azért is, mert akiket az átalakítás tudományterülettől függetlenül felháborított és látható előnyök nélkül sértett, fenyegetett és megalázott, azok a nem tájékoztatott, semmibe vett kutatóhelyi dolgozók voltak.

Utóbbiak miatt erősödött meg hirtelen a szakszervezet a kutatóhálózatban, miattuk indult meg a később Akadémiai Dolgozók Fóruma néven ismertté vált kezdeményezés, miattuk lettek tüntetések, petíciók, újságcikkek, szolidaritási nyilatkozatok. Sok kritika érte ezeket az eszközöket, ám érdemes észben tartani, hogy ezek – pl. az Index-üggyel ellentétben – az MTA mint intézmény által magára hagyott emberek semmiből születő közösségének elsősorban saját vezetőik és intézményeik, azaz az Akadémia meggyőzésére irányuló erőfeszítésének eszközei voltak. Annyiban voltak eredményesek, amennyiben megszervezték magukat, elérték a hazai és nemzetközi nyilvánosságot, s ennek hatására még a pártok is bizonyos érdeklődést mutattak a kutatóhálózat sorsa iránt, s ezáltal a meglepett és tanácstalan, a kormányzat által eleve partnernek nem tekintett MTA-t valamivel önérzetesebb fellépésre ösztönözték.

Bukásuk pedig abban a pillanatban következett be, amint a rezsim elfogadta a kutatóhálózat átszervezéséről szóló törvényt és ebbe az MTA látványosan beletörődött, egy egyéves átszervezési moratóriumért cserébe. Innentől megmaradt ugyan az ADF és a szakszervezetek sem szűntek meg, csak éppen az ún. MTA-ügy ért véget a nyilvánosság számára, mégpedig egyértelműen az MTA gleichschaltolásával. Ezt erősítette meg szimbolikusan is nemrégiben Freund Tamás MTA-elnökké választása a közgyűlés által, akinek a személyében egy egyértelműen rezsimbarát tudós került az Akadémia élére.

Ami most történik a kutatóhálózattal, az lényegében nem más, mint a tavalyi vereség és a szabad utat kapott átalakítás közé beiktatott szünetnek, türelmi időnek a lejárta.

Érdekes kérdés, miért volt ez az egy év. Szeretném hinni, hogy egy kicsit annak a korábbi küzdelemnek is az eredménye volt, amit a kutatóhálózat és az MTA egy éven át folytatott. De az is biztos, hogy a rezsimnek nem volt kész terve a kutatóhálózat átvételére. Így ez az egy év praktikus és taktikai célokat is szolgált. Időt adott a terveik átgondolására, szimbolikusan lejáratta az MTA-t és lehetőséget teremtett az erőszak és manipuláció mellett a megfelelő személyek kooptálására is.

Nem azt mondom, hogy ezek után már nincs elvi lehetősége sem senkinek kollektív cselekvés szervezésére a kutatóhálózat átalakításának következő szakaszában, csak annyit állítok, hogy az ehhez kedvező tavalyi pillanat (ahogy amerikai politikai elemzők mondanák: a momentum) mostanra végképp elmúlt: a nyilvánosság figyelme elterelődött, az egy év csend a tavalyi tiltakozók, farkast kiáltók szavahihetőségét is aláásta, az MTA végletesen meggyengült és intézményesen is kikerült a kutatóhálózat mögül, az Index-ügy pedig egészen másfajta, sokkal szigorúbb sztenderdeket határozott meg az autokratizálódásra adható helyi válaszok megítélése számára, mint amiket a kutatóhálózat közössége akár tavalyi legszebb napjaiban is képes lett volna megugrani. Mostanra az egyéni túlélési stratégiák fontosabbakká váltak, mint a kollektív cselekvés lehetőségei.

(3) Végül a 2018-2019-es MTA-ügy közelgő fináléjának harmadik megszívlelendő tanulsága, hogy mint minden esetben az elmúlt 10 év hasonló ügyeiben, olyan értékek fognak jóvátehetetlenül sérülni, amelyek egy része valójában minden más esetben is ugyanígy sérült: a jogbiztonság, a kiszámíthatóság, a helyi közösség autonómiája, megsemmisülnek tradíciók, íratlan szabályok, intézményekben felhalmozott tudások, tapasztalatok.

Ugyanez történt akkor is, amikor az alkotmányt átszabták, a Népszabadságot bezárták, az Origót és a vidéki sajtót, a közmédiát és a TV2-t megdöbbentő színvonalú propagandatermékekké változtatták, a szabad tankönyvpiacot felszámolták, a közoktatást végletesen centralizálták, személyre szabott törvényeket hoztak, példátlan méretű földbirtok-koncentrációt teremtettek, cégeket államosítottak vagy baráti vállalkozókhoz játszottak, beszántották a kishantosi biogazdaság földjét, földmunkagépekkel római régészeti emlékeket pusztítottak el, fákat vágtak ki építkezések kedvéért, szétvertek kutatóműhelyeket, megszűntettek fontos ágazati minisztériumokat, felszámolták a magán-nyugdíjpénztárakat, egyetemeket szerveztek át, nagyrészt megszűntették az önkormányzatok pénzügyi önállóságát, a munka törvénykönyvét a munkavállalók jogainak radikális csorbításával, a sztrájkjog szinte teljes felszámolásával alakították át, és Tatán az Avalonnak hagynának szállodát építeni a helyiek minden tiltakozása dacára.

Mindezek számomra a szabadság megfojtásának példái, és nemcsak azért mondom ezt, mert liberális vagyok. Van egy, a szabadságnak a liberális felfogásnál régebbi, republikánus értelme is, amely egy bizonyos rögzített társadalmi státust, a mások kénye-kedvének való kiszolgáltatottságot tekinti a szabadság ellentétének, míg a joguralomban, a kiszámíthatóságban, a helyi közösségek autonómiájában látja a szintén társadalmi státusként felfogott szabadság garanciáját. Amikor ez az autoriter rezsim ezeket az értékeket pusztítja, számomra evidens módon a szabadság ellenségeként lép fel. Nevezzük persze akárhogy, a lényeg szerintem mindannyiunk számára ugyanaz, és ennyiben az MTA-ügy várható és kiszámítható fináléja is része egy nagyobb egésznek, ami mindannyiunk közös ügye.

Van viszont egy olyan része is az értékek folyamatban lévő pusztulásának, ami erre a szférára jellemző, és amiről nagyon komoly viták folytak az elmúlt években.

Hogy mire is való a tudomány, hogy miféle értékeket képvisel a tudományos intézményrendszer, hogy mit is jelent valójában a tudományos kiválóság, hogy az mérhető-e, tudományterületeken átívelően is, hogy vajon kell-e és ha igen, mennyi közpénzt fordítani a tudományra, hogy miként tud evvel a tudományos közösség megfelelően elszámolni a köz felé és így tovább. Hogy mi a kormányzat felelőssége a tudomány irányításában, mennyire fontos a tudomány autonómiája, társadalmi felelőssége, praktikus hasznossága, mi a szerepe a kultúrán belül és így tovább.

Ezek pedig olyan érték- és érdekkülönbségeket eredményeznek, amelyek rendkívül megnehezítik mindenki dolgát, aki a tudományos közösségen belül vagy a szélesebb nyilvánosság előtt egyetértésre akar jutni abban, mi is az a szabadságfok, amit meg kell védeni a rezsimmel szemben, a rezsim számára pedig bőséges mozgásteret biztosított a manipuláció, nyomásgyakorlás és kooptáció számára. Ez a helyzet sem egyedi persze, csak éppen minden boldogtalan, a rezsim által támadott helyi közösség a maga módján szembesült ezekkel a nehézségekkel, azzal, hogy nem is olyan könnyű megmagyarázni, mit dolgozik egy tanár, miért nem baj, ha a rendőr korán megy nyugdíjba, miért munka, amit a tudós csinál vagy miért nem oké fákat kivágni egy építkezés kedvéért. Annak, aki sikeresebb akar lenni, ezt is meg kell tanulnia.

29-én este írom ezeket a sorokat. Talán valamelyest felpörögnek hamarosan az események, nem tudom. De nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, ami végül ránk vár majd. Tíz év éppen elég tapasztalat volt, hogy lásson, aki látni akar. De örülnék neki, ha legalább a mi történetünk három tanulsága nem veszne el egészen, hogy okuljanak belőle azok, akik még hasznát vehetik ennek a tudásnak.

Kiemelt kép: Wikimedia Commons