Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szalai Erzsébet: Bourdieu, az értelmiség politikai szerepvállalása és a struktúrák

Manapság, amikor Magyarországon a baloldali rendszerkritikai értelmiség körében egyre többen vetik fel az intézményes szálak szorosabbá fonásának, esetleg vadonatúj politikai szervezet létrehozásának szükségességét, különösen aktuálissá vált Fáber Ágoston Pierre Bourdieu: elmélet és politika című monográfiája (Társadalomelmélet Műhely. Napvilág Kiadó, Budapest, 2018).

A könyvben a szerző szenvedélyesen keresi a választ arra a kérdésre, hogy vajon Bourdieu elméleti, tudományos munkásságával mennyire egyeztethető össze a ’90-es évek elejétől induló aktív politikai szerepvállalása. Fáber művében több nekifutásban is igyekszik bizonyítani Bourdieu két korszakának szerves egységét – mígnem a könyv zárófejezetében váratlanul a bourdieu-i életműben bekövetkező hasadásról beszél. Vagyis a szerző vívódik, és a mű erős dinamikája éppen eme belső küzdelemből táplálkozik.

Fáber az elemzés során az elméleti kérdések egész tárházát vonultatja fel, témája szempontjából azonban Bourdieu tudományos mező és a habitus fogalmainak, jelentőségének körüljárása a legfontosabb.

A tudományos mező a társadalmi élet azon szférája, kapcsolatrendszere, melyben az egymással versengő – az éles versenyben „mindenki mindenki ellen” van – tudósok közötti küzdelem tétje az, hogy melyikük tudja a lehető leghűebben feltárni az objektív társadalmi valóságot, az objektív társadalmi viszonyokat. Hogy ebben a szabad versenyben végül kikristályosodhasson az objektív igazság, az szükséges, hogy a tudományos mező autonóm, vagyis más társadalmi mezők behatásától elzárt szféra lehessen. A tudós, aki eme igazság birtokába kerül, különleges helyzetben van: olyan összefüggéseket képes felfedezni és láttatni, amely a hétköznapi emberek előtt rejtve maradnak. A tudós legfontosabb feladata, hogy az embereket felvilágosítsa az általa a homályból feltárt társadalmi viszonyok természetéről, főként azok a cselekedeteiket gúzsba kötő sajátosságairól. Bourdieu ezt a tételt már tudósi korszakának első részében megfogalmazta, ennek alapján Fáber szerint a későbbi politikai szerepvállalás már ebből a korai megközelítésből is következik:

mi másért kellene tudatni az emberekkel a rejtett összefüggéseket, a rejtett korlátokat, ha nem azért, hogy az embereket cselekvésre, az adott viszonyok meghaladására mozgósítsuk?

Bár a szerző szerint Bourdieu felismeri a tudományos mező autonómiájának korlátait, mégis úgy véli, hogy a tudósok versengése elvezethet az objektív igazsághoz. Fáber itt szerintem nem elég kritikus ezzel az elmélettel szemben, két összefüggő ok miatt: egyrészt a tudományos mező a kapitalizmusban soha nem lehet autonóm, főként a politikai és gazdasági mezők behatása kiküszöbölhetetlen. Másrészt a tudósok között (mint arra Bourdieu kritikusai is rámutattak), nem csupán versengés, de koalíciókötés is folyik. És az uralkodó koalíció tartósan abban a helyzetben lehet, maradhat, hogy az objektív igazság egyedüli birtokosának tüntetheti fel magát – ez a mindenkori mainstream. És ez a pozíció akkor lehet igazán stabil, ha a politikai és gazdasági mező ágensei kívülről ezt az adott koalíciót támogatják. Az „igazság” kimondása így igen gyakran a versenyből eleve kizárt, periférikus helyzetű tudósokra marad – mint amilyen volt Bourdieu pályája elején.

Bourdieu-t a jóléti kapitalizmus neoliberális fordulata készteti arra, hogy beszéljen a tudományos mező autonómiájának korlátairól: azt érzékeli, hogy a gazdasági mező egyre mélyebben behatol eme tudományos szférába. Azt azonban nem ismeri fel, hogy ez a behatolás olyan mély lehet, hogy a mező centrumában tartósan alapjaiban téves nézetek válhatnak uralkodóvá – a gazdasági mező domináns ágensei érdekeinek megfelelően. Pedig éppen az általa elutasított neoliberalizmus uralkodó eszmei áramlattá válása inspirálja a tudományos igazság szenvedélyes keresésére, majd politikai fordulatára (erre még visszatérek).

Fáber elemzése során újra és újra visszatér a habitus értelmezésének, jelentőségének taglalásához. Bourdieu elméletében a habitus lényegében véve nem más, mint azon késztetések, diszpozíciók rendszere, melyeken keresztül az ágensek folyamatosan és jórészt tudattalanul újratermelik a magát e habitust is szülő társadalmi struktúrákat. A szerző végig azon küzd, hogy bizonyítsa: Bourdieu-nek ez a tétele, vagyis az, hogy a struktúrák a habitus közvetítésével folyamatosan újratermelik magukat, nem jelenti az elmélet determinizmusát. Többször is felhívja a figyelmet arra, hogy Bourdieu nem értelmezte mereven a habitus fogalmát és jelentőségét: beszél annak lehetőségéről, hogy a habitus szerkezete csak késve követi a strukturális változásokat, vagy ellenkezőleg, a habitus „előreszalad” a struktúrákhoz képest, vagyis változása megelőzi a strukturális változásokat.  Ennek később azért lesz jelentősége, hogy bizonyíthassa: nagyon nehéz, de a habitusok „előreszaladó” képessége révén mégis csak lehetséges, hogy az objektív tudás birtokában a tudós mozgósítsa a hétköznapi embereket az adott struktúrák megváltoztatására.

Ehhez kapcsolódik a cselekedetek racionalitásának kérdése is. Bourdieu szerint bár az emberi cselekvés motivációi jórészt tudattalanok,  kritikus helyzetekben az emberek felismerhetik késztetéseik természetét és összetevőit, és ezáltal képessé válhatnak racionális döntésekre.

*

Bourdieu ’90-es évek elejétől induló közéleti szerepvállalása – mint azt már érintettem – a jóléti kapitalizmus neoliberális fordulatához kötődik. Mély aggodalommal figyeli a jóléti állam lebontására irányuló törekvéseket, melyek alapjaikban veszélyeztetik a társadalom belső integrációs mechanizmusait. Úgy érzi, a tudósi szerep korábban vázolt sajátosságaiból egyenesen következik az a funkció, hogy tudását széles rétegek közt megosztva mozgósítsa a társadalmat az annak létét fenyegető folyamatokkal szemben. Fáber felhívja a figyelmet arra, hogy Bourdieu nem tagadja: fokozott közéleti aktivitásában morális szempontok is vezérlik. Mindazonáltal ezeket nem tartja olyan fontosnak, mint a tudósi szerep beteljesítésére irányuló motivációját.

Bourdieu nem fogalmaz meg a kapitalizmuson túlmutató utópiát, ilyen utópiák felvázolását nem is tartja a tudós feladatának. A közéleti szerepre vállalkozó tudóst olyan meteorológushoz hasonlítja, akinek alapvető funkciója a fenyegető folyamatok előrejelzése, hogy a társadalom felkészülhessen azok kivédésére. A fenyegető folyamat a neoliberalizmus előretörése, mellyel szemben az értelmiség nemzetközi megszerveződését és ellenállását hirdeti meg.

Fáber Ágoston könyvét érdekes csavarral zárja. Ellentétben az addig fejtegetett gondolatokkal, a következőeket írja:

„Az a tény, hogy egyrészt a társadalmi mobilizáció Bourdieu által felismert szükségszerűsége, másrészt az évtizedek alatt kidolgozott – és nem is minden tekintetben homogén – elmélet keret között szociológiaelméleti, antropológiai és episztemológiai ellentét feszül (kiemelés – Sz. E.), Bourdieu-t bizonyos értelemben a 20. századi szociológia tragikus hősévé teszi. Bourdieu ugyanis olyan törekvések mellett szállt síkra, amelyek végtelenül csekély objektív lehetőségeivel – saját társadalomelméletéből kiindulva – maga is tisztában volt. Közéleti vállalkozásának, vagyis a neoliberális világrenddel szembeni tartós mobilizációnak a kudarca nem érhette őt váratlanul.”

Az ellentét a korábban kifejtettekhez képest azonban talán csak látszólagos: a dialektika egyik alaptörvénye, az ellentétek egysége és harca – érvényesülhet itt. Bourdieu-t a közéleti szerepvállalás egész korábbi pályája során is kísértette, mint ahogy közéleti értelmiségiként sem fordult szembe korábbi tudományos tételeivel – a két korszak között csupán a hangsúlyok tolódtak el.

*

A Bourdieu-problematika időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a benne rejlő dilemma keletkezése óta foglalkoztatja a baloldali rendszerkritikai értelmiséget. Ez az értelmiség többnyire strukturalista, vagyis úgy véli, hogy a kapitalizmus szerkezeti jegyei a társadalmi élet szféráinak teljes szövetét átfonják. Ezzel párhuzamosan azonban a kapitalista viszonyok teljes meghaladását célozza meg. Bár Bourdieu ezt nem teszi, a dilemma hasonló: ha a rendszer totális, akkor honnan lesz erő, szereplő annak meghaladásához, vagy akárcsak reformjához is – Bourdieu esetén az „idilli” társadalom rekonstrukciójához?

Hasonló kérdések merültek fel Magyarországon 2015-ben, amikor Jámbor András a Kettős Mérce blogon Mi a baloldal? Kell-e baloldal? Mi lesz a baloldalból? (WTF baloldal) címmel vitát kezdeményezett a baloldaliságról és a baloldal jövőjéről. A fent vázolt problematikát legszemléletesebben Sipos Balázs írása jelenítette meg. Ebben a szerző kifejti, hogy a kapitalizmus totális, így minden rendszerjobbító, vagy rendszer-átalakító törekvést domesztikál, a saját stabilitása szolgálatába állít. Ezért – állítja – a saját hajunknál fogva kell kihúzni magunkat a mocsárból – magunknak kell létrehoznunk a forradalmi szubjektumot.

A magam álláspontja ezzel szemben az volt, hogy ez fából vaskarika, ehelyett

a baloldalnak azokat a folyamatokat, tendenciákat kell erősíteni, amelyek a totalitás ellenére belülről feszegetik a kapitalizmus kereteit. Hasonlóképpen Marxhoz (csak más elemeket előtérbe helyezve), aki a kapitalizmus szülte munkásosztályban rendszermeghaladó, forradalmi erőt látott: a munkásosztály csak úgy képes felszabadítani önmagát, ha megdönti a kapitalizmus egész rendszerét.

Bourdieu Marxhoz képest általánosabban fogalmaz: szerinte a változás motorja – mely változás az ő esetében a jóléti államhoz való visszatérést jelenti – az ágensek habitusának változó és változtatható  részéhez köthető: a struktúra, struktúrák lökésszerű változása által katalizálva, és a tudósok segítségével az egyének képesek alávetett helyzetük racionális felismerésére, és ezáltal a rendszer elleni lázadásra. Mint ahogy azonban arra Fáber rámutat, Bourdieu csak igen kevés figyelmet szentelt a rendszeren belüli strukturális változásoknak, és az azokat motorizáló mechanizmusoknak. Ez az egyik tényezője annak, hogy elmélete kritikusai szemében determinisztikusnak tűnik.

Visszatérve saját gondolatmenetemhez: az a jelenség, hogy a kapitalizmus rendszere maga szüli meg a saját meghaladását eredményező folyamatokat, azért lehetséges, mert az állandó mozgásban lévő – tehát nemcsak lökésszerű változásokra képes –   struktúra folyamatosan változtatja az ágensek habitusait, ami csak úgy lehetséges – és azt eredményezi – hogy a habitusok változó, változtatható része nagyobb és rugalmasabb, mint azt Bourdieu feltételezi.

De melyek ezek az adott struktúra ellen dolgozó folyamatok? Megközelítésem szerint egyfelől a tudásáru előtérbe kerülése (mely a hagyományos árukkal szemben átadás közben nem kopik, hanem gyarapodik, mely jelenség megváltoztatja a piac működési módját) – legalábbis a társadalom és gazdaság egy részében –, másfelől a testre szabott tömegtermelés térhódítása (mely a tömegfogyasztással szemben teret adhat az egyéni fogyasztói igények és szokások elterjedésének), végül, de nem utolsó sorban  a hálózatosodás: ha születnek a rendszer valódi meghaladását célul kitűző mozgalmak, akkor azok képesek lehetnek a hálózatokat a maguk céljaival adekvátan módosítani és működtetni.

És mindebben nemcsak az objektív igazság birtokában lévő tudósoknak, hanem minden alávetett, vagy bizonytalan helyzetben lévő embernek szerepe kell, hogy legyen – és lehet is.

Sőt, az értelmiség, a tudósok kizárólagos vezető szerepe a magam megközelítésében nem is kívánatos – abból a történelemben csak véres tragédiák származtak. Amit az értelmiség tehet, az a társadalom méhéből születő spontán mozgalmak szervezése, katalizálása.

Már ha létrejön ilyen, a rendszer meghaladását célul kitűző, vagy kimenetelében azt eredményező mozgalom – ez a kulcsa az egésznek! Márpedig empirikus tény, hogy már valamennyire létezik (részletesen lásd az Eszméletben nemsokára megjelenő írásom a szocializmusról, a baloldalról és annak lehetőségeiről, feladatairól).

Magam is dilemmázom itt… Ez is azt mutatja, hogy Fáber Ágoston könyve izgalmas, gondolatébresztő, és vitára serkentő mű, melyet szíves figyelmébe ajánlok mindenkinek, aki a társadalom működésének mechanizmusairól és azok megváltoztatásáról elmélkedik. Az összes problematikát tartalmazza, amellyel a baloldalnak foglalkoznia kell – adott esetben egészen a  szembenézésig.       

Címlapkép: MTI/Mónus Márton