Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A játéktér elhagyása – WTF Baloldal

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.
Ez a cikk több mint 4 éves.

Bár hajlamosak vagyunk megszemélyesíteni, a hatalom nem embereken, politikusokon keresztül nyilvánul meg, hanem egy gazdasági, társadalmi és történeti folyamatokból felépülő játéktéren keresztül. Ennek a játéktérnek a szabályai rajzolják fel, hogy mi az, ami kimondható, mi az, ami gondolható, és így még ha lennének is szavaink a létező elnyomás leküzdésére, kimondásukra a játéktér nem kínálna csatornát. Sipos Balázs ennek a játéktérnek az elhagyására buzdít a sejtszerű önszerveződés változatos formáin keresztül, az önrendelkezés élményének megtapasztalása révén. (A WTF Baloldal sorozatunkban eddig megjelent írásokat lásd itt.)

sipos_balazs_wtf.jpg

Ottlik írja a kőszegi katonaiskolában szerzett élményeiről: „Ott tanultam meg a lázadást, a zsarnokság gyűlöletét, az élet ocsmányságát és csodálatosságát, az emberek meg a magam természetének szelíd jóságát. Az elnyomás ellenállásra nevelt, a parancsszó különvéleményre, magányra. Észre kellett vennünk, hogy a képzelet szabad, hogy csak az érzéseink és a gondolataink függetlenek; így érlelődött bennünk az egyéniség, végső menedékünk.„ (Próza, Magvető, 1988. 113.o.)

A kapitalizmus természetrajzát adó szakirodalomban – szóljon a kapitalizmus kultúriparáról, politikai vagy társadalmi berendezkedéséről, netán a benne megjelenő „pőre emberi életről„ (biopolitika), legyen prózában írva vagy versbe tördelve, támaszkodjon statisztikákra, mikroanalízisre vagy puszta érzéki benyomásokra, csapjon át mozgósító retorikába vagy maradjon száraz, leíró analízis – közhely, hogy a modern termelési mód keretei között ilyen független egyéniség vagy végső menedék egyszerűen nem létezik.

Ami nem azt jelenti, hogy nem lehet létrehozni sem. Csak azt, hogy a létrehozása nagy körültekintést, elhivatottságot, leleményt és – ahogy TGM írja – „dacos, kihívó, csakazértis-büszkeséget„ igényel; hogy a fennálló intézményrendszertől – természetesen – semmiféle elismerésre nem számíthat az, aki egyáltalán megkísérli az ilyesmit; végül pedig, hogy magát a létrehozandót nem annyira menedékbe, passzív rezisztenciába vagy önmagába visszavonult egyéniségnek, hanem forradalmi szubjektumnak érdemes neveznünk.

Minden forradalmi (baloldali) gyakorlat legnagyobb nehézsége ma, hogy a forradalmi alany, aki a kapitalizmusként értett renddel szemben áll(hat)na, nem adott. Az osztályharc fogalma kiürült: a polgárság és a munkásosztály már nem áll egymást kizáró osztály-viszonyban. Antikapitalista – a polgárság osztálypozíciója és a tőkés rend ellen irányuló – munkásmozgalom vagy internacionálé nem létezik. A globális tőkés rend megdöntése ma meglehetősen utópikus, s elképzelnünk is nehéz – de érdemes –, hogy alig száz évvel ezelőtt a Második Internacionálé kézzelfogható közelségben érezte a győzelmet. A hagyományos, demokratikus átalakulást célzó forradalmak kora véget ért. Nyugaton úgynevezett forradalmakat ma a Szilícium-völgyben csinálnak, évről évre. Az utóbbi évek forradalmi megmozdulásai – Egyiptomban, Líbiában, Szíriában, Ukrajnában, Hong-Kongban… –, néhány reménykedésre okot adó esemény mellett, jobb esetben is csak forradalmi romantikát, rosszabb esetben háborút és kilátástalan zűrzavart hoztak, nem pedig egy egységes forradalmi szubjektum demokratikus önmegvalósítását.

A magyar társadalom a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének megbízhatóságával és hatékonyságával szemben – ki demokratikus, ki antidemokratikus megfontolásokból – rendületlenül szkeptikus. A politikai nyilvánosságot domináló pártok nemcsakhogy tehetetlenek az utóbbival, azaz az ország (és a térség) rohamos fasizálódásával szemben, de többségüknek máson sem jár az esze, mint a fasizálódó tömegérzelmek mind hatékonyabb kiaknázásán. Az intézményesített hatalomnak az igazságosság és a demokratikus jogrend megvalósítására való képtelensége az egész intézményrendszer társadalmi elfogadottságát folyamatosan bomlasztja – olyannyira, hogy mára már naivitás akárcsak abban is bízni, hogy volna mit restaurálnunk.

A parlament ma a demokrácia megvalósításának egyik legnagyobb akadálya.

Mindezek, valamint a Sziriza – Európa egyetlen politikai hatalomhoz jutó, ténylegesen baloldali pártjának – elkeserítő példája mondatja e sorok írójával, hogy egy, a jelenleg adott parlamentáris keretek között megvalósítandó tényleges baloldali program – amit hagyományosan szociáldemokratának nevezünk – bukásra van ítélve.

Nincs miért reménykednünk abban, hogy ez az elkeserítő helyzet a közeljövőben önmagától megváltozik. Éppen ezért a parlamentáris demokrácia keretei közti politikai reprezentáció, a párttá szerveződés nem szerepelhet a rövidtávú céljaink között.

Minden tényleges baloldali program a fennálló rend megváltoztatására irányul – jelentsen ez a rend gazdasági egyenlőtlenséget, tényleges jogfosztottságot, a társadalmi mobilitás hiányát, vagy a fasizmus rossz közérzetét, tehetetlen cinizmust vagy kilátástalan depressziót. Nem mondhatunk le arról – mert sem okunk, sem lehetőségünk nincs másként tenni, mint – hogy egy tényleges baloldali program kidolgozásában továbbra is a marxizmust tekintsük irányadónak. De szembe kell néznünk azzal, hogy a majdani demokratikus átalakulást lebonyolító forradalmi szubjektum sem a tömegek, sem a párt- vagy szakszervezetek, sem pedig a demokratikus intézményrendszer formájában nem adott.

A forradalom szubjektumát létre kell hoznunk. Ez ma legalább olyan nehéz feladat, mint százötven éve, amikor Marx először nekifogott. Miért?

A kapitalizmusban a hatalom nem a hatalmaskodók a gyengékkel szemben kifejtett, látványos, aktív-passzív szembeállításaként, azaz nem konkrét, tetten érhető elnyomásként működik. (Többnyire.) Könnyű volna a kritikai vagy a defenzív gyakorlat, ha királyok, minisztériumok vagy (legalább) titkosrendőrök figuráival megszemélyesíthető lenne a hatalom. El lehetne bújni előle, vagy szembe lehetne szállni vele.

Magát a hatalmat nem lehet opponálni.

Mindez nem minősíti le a képzelet, a gondolat és az érzések szabadságát, és egyikünket sem menti fel az ocsmányság és a csodálatosság, a szelíd jóság és a rút gonosztett megkülönböztetésének feladata alól. Csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy a lázadássá hevülő ellenálláshoz, a forradalommá izmosodó elégedetlenséghez nem elegendő az egyéniség felindultsága, legyen bármennyire is ocsmány, gonosz, elnyomó az ellenállást kiprovokáló világ. A késő-kapitalizmus megértéséhez elengedhetetlen úgy értenünk a hatalmat – a nyilvánosság hatalmát –, mint ami még a valóban forradalmi gyakorlatokra is kiterjeszkedik, azokat is átszövi: konformizmussá szelídít mindent, ami csak megjelenhet.

Ezért a forradalmi szubjektum létrehozása egyszerre intellektuális (filozófiai), életvezetési (etikai) és praktikus (mozgalmi) feladat, kihívás. Az elvégzésük nélkül elgondolhatatlan a fennálló hatalom, valamint a fennállót konzerváló nyilvánosság, netán az ezekben folytatott életünk megváltoztatása.

Kalapáccsal filozofálj, írta Nietzsche.

Elnyomó figurák

A balliberális oldal évek óta szakmányban gyártja és mantrázza az ellen-nem-álló „nép„ passzivitásának a magyarázatait. A „magyar„ tahó, tudatlan, szado-mazochista, mondják – még élvezi is, hogy vegzálják. Az ún. politikai baloldal „felelősségvállalásának„ és „megújulásának„ elmaradtáig, teszik hozzá, nem is várhatjuk el, hogy a „nép„ felemelje önmagát a hajánál fogva.

Ez az analízis totálisan félreérti a hatalom működését, s valami olyasmit vagy olyasvalakit vár, ami vagy aki soha nem fog eljönni.

Igenis a hajunknál fogva kell felemelnünk magunkat, s nem várhatjuk, hogy „felelős, nagy formátumú politikusok„, netán a „tüntetésekből kiemelkedő karizmatikus vezetők” emeljenek fel minket. Sőt, a legnagyobb kétkedéssel kell fogadnunk mindazokat, akiket a politikai nyilvánosság szabályai a hajunk felé nyúlkálás végett a színünk elé engednek. Nem a politikus személye a gyanús. Nem arról van szó, hogy mindenki, aki nyilvános politizálásra adja a fejét, gonosz, korrupt, hataloméhes. Hanem arról, hogy a nyilvánosságba kerülést és a nyilvánosságban való önérvényesítést számunkra ellenszenves kódok szabályozzák.

Ahogy a „megoldást„ sem érdemes az intézményes politika figuráitól várni, úgy azt a tévhitet is el kell oszlatnunk, hogy Orbán Viktor, Simicska Lajos, Áder János, Lázár János, Rogán Antal, Vona Gábor, Gyurcsány Ferenc, Christine Lagarde, Angela Merkel, Jean-Claude Juncker, Wolfgang Schäuble, a Bielderberg-csoport, Soros György és a többi figura – akiknek mondataira, s a mondataik mögött lappangó titkos szándékok felfejtésére az időnk és a figyelmünk tetemes részét áldozzuk – tartana minket elnyomás alatt. Még akkor sincs így, ha a rossz közérzetünkben és a megbénításunkban elévülhetetlenek az érdemeik, s kétségtelen, hogy sokat képesek rontani is, javítani is a helyzetünkön abból a szimbolikus pozícióból, amit kigürcöltek maguknak.

A probléma egy, a kapitalizmus reprezentációs szabályait megteremtő játéktér. A játékteret gazdasági, társadalmi, történeti folyamatok alkotják. A fenti – és más – figurák csupán mozognak ebben a játéktérben. Ők végzik el a játéktér polarizálását. Átélhetővé teszik az oldalakat. A személyükkel megjelenítik, a szavaikkal definiálják a nyilvánosságban felvehető álláspontokat. Előrajzolják a véleményeinket, arra kényszerítenek, hogy magunkévá tegyük a silány problémaérzékenységüket, s hogy úgy gondoljuk el a politikai cselekvést, ahogy ők végzik.

Aki pusztán figurákon keresztül képes elgondolni a hatalom működését, azaz aki elhiszi, hogy az életünk körülményeit kizárólag a parlamentekben zajló színjáték határozza meg, az – mi mást is tehetne? – ezekre a figurákra vetíti ki minden elkeseredettségét: személyek ellen irányuló, tehetetlen gyűlöletté transzponálja a keserű felháborodását.

A figurák átélhető színházi előadássá puhítják a valódi politikát: eltérítik, gátolják a figyelmünket azzal, hogy a közös ügyeket paprikajancsik iránti szimpátia vagy ellenszenv passzív átélésére redukálják. Megszeretett kispolgári dühünket ellenállásként, a figurák elleni ágálást ellenzékiségként ismerjük félre, s megnyugszunk ellenálló-mivoltunk boldog tudatában.

Nem látjuk a fáktól az erdőt.

Amit a késő-kapitalizmusban – tévesen – politikának nevezünk, valójában éppen az akadálya annak, hogy politika történjen, azazhogy a politika eseménnyé váljon. Olyan eseménnyé, amelyben a résztvevők  a politika szubjektumává válnak, ahelyett, hogy szemlélői és kommentátorai lennének a fák ostoba színjátékának.

Amint a figurák tevés-vevéséről a játéktérre fordítjuk a figyelmünket, a játéktér által reprezentációhoz juttatott figurák szimbolikus ereje máris érezhetően megcsappan.

A permanens károkozás ellen fel kell lépni. Nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni a színjátékot – annak ellenére sem, hogy épérzékű embernek a gyomra is kifordul tőle. Bizonyos, hogy még a meglévő játékkeretek között is lehetne színvonalasabban, humánusabban, elegánsabban végezni a közös ügyek megvitatását. Ennek számonkérése fontos feladat.

De ez nem lehet minden.

A figurákban hívő forradalmár – „akasszátok fel a királyt!„ – infantilis. A szembeállításban hívő forradalmár – „legyőzzük!„, „megküzdünk velük!„, „kard ki kard!„ – naiv. „Akasszátok fel a királyokat!„ – ez nem Orbán Viktor, Angela Merkel vagy Ferdinánd császár felakasztását jelenti (pace Latour gróf), hanem a király, császár, miniszterelnök szimbolikus pozícióinak megingatását, egy olyan gondolat körvonalazását, amely nem a politikai nyilvánosság színjátékában, hanem attól eltérően kíván a dolgok állásáról beszélni, azok megváltoztatása érdekében cselekedni.

Reprezentációs válság

A „baloldal„ mai válsága egy reprezentációs válság.

Jól jellemzi ezt a válságot, hogy itt, a nyilvánosság terében szemérmeskedve a baloldal, nem pedig a marxizmus válságáról beszélünk, holott tényleges baloldali gyakorlat csak a marxizmus alapján képzelhető el. (Akkor is, ha szociáldemokrata állásponttá van szelídítve.) De a marxizmust a kapitalizmus logikája, valamint az ehhez a logikához simuló politikai színjáték nem engedi megnevezni. Nevetségessé teszi, delegitimálja.

Mi mást tehetne.

A ténylegesen forradalmi gyakorlatok célja a kapitalizmus játékszabályainak aláaknázása. Hogyan is lehetne ilyen gyakorlatokat a kapitalizmus logikájával láthatóvá tenni? Hogyan is engedhetné, hogyan is méltányolhatná, hogyan is tüntethetné ki figyelmes elismeréssel a kapitalizmus reprezentációs logikája azt, ami ellene van? Hogyan is engedhetné, hogy a játékterében megjelenjen az ellenfele?

A „baloldali„ elnevezést a nyilvánosság egyrészt (1.) a játéktér azon figuráira és politikai szervezeteire, amelyek költségvetési kérdésekben és politikai szokásokban ízlésbeli vagy személyi ellentéteket ápolnak a regnáló hatalommal szemben; másrészt (2.) politikai döntések ellen szerveződő eseményszerű megmozdulásokra érti.

Ezek az elnevezések kiigazításra szorulnak.

(1.) Az ún. baloldali politika aktorairól

A mainstream politizálásként felfogott baloldaliság – gyakorolják akár sajtóorgánumok, akár „értelmiségiek”, akár a néhány megmaradt „ballib” párt – mindenféle forradalmi gyakorlattól megtartóztatja magát. Azt hiszi, hogy a politikai hatalom gyakorlóival szembeállva a játéktérrel áll szemben. Azt hiszi, létezik nem-antikapitalista baloldal. Azt hiszi, a liberalizmus baloldali gondolat, azt hiszi, egy szabadelvű program baloldali program, azt hiszi, az „univerzális emberi értékek” érvényesítése baloldali tett. Azt hiszi, a születési előjogok és etnikai megkülönböztetések eltörlése megvalósítható a gazdasági előjogok és tulajdonviszonyok megváltoztatása vagy a szabad piac megregulázása nélkül.

Nem az a baj, hogy a liberális gondolat reprezentálja magát a játéktérben. A liberalizmus „értékközpontúsága” számunkra is szimpatikus „értékeket” óv. Csak éppen – legjóhiszeműbb pillanataiban is – meglehetősen naiv módon teszi. Ezt a naivitást jól jellemzi az elmúlt huszonöt év tehetetlen és sok esetben káros pszeudo-baloldali politizálása, és jól jellemzi az európai gazdasági, valamint a bevándorlók-előidézte társadalmi válsággal szembeni liberális tehetetlenség.

Ez az álbaloldali politika – amely sikerként könyveli el, hogy 1. megjelenhet a nyilvánosságban, hogy a hatalmasok vitapartnerként tekintenek rá, vagy hogy 2. morális tisztaságban őrizheti a lángot a barbárság uralmának az ideje alatt, hogy kibekkelheti a nehéz időket – visszaél a figyelmünkkel.

A nehéz időket nem mulasztja el semmiféle, a politika színjátékában külsőnek beállított entitás – sem a szabad piac, sem az Európai Unió, sem az Egyesült Államok, sem a korszellem. Fiktív háttér- vagy „külső„ politikai hatalmaktól várni, hogy megjobbítsák az életünket, semmivel sem előremutatóbb, mint az antidemokraták ellenségkereső gyakorlatai. A megmentőként várt EU, USA, IMF stb. nagyon is alakító erői a játéktérnek: teljes mértékben „belül” vannak.

Amit tenni fognak, azt már megtették. Ez az.

Ez a magát baloldalinak nevező, liberális politika – jobb pillanataiban! – megelégszik az egyetemes emberi jogi nyilatkozatokra való hivatkozással, a párbeszéd, a megértés, az elfogadás, valamint a mindezeket biztosító polgári nevelés konszenzus-teremtő imperatívuszaival. Ezek által a fennálló rend elfogadására idomítja a társadalomnak azt a – szükségszerűen számbeli többségben lévő – részét, amelynek az égegyadta világon semmiféle érdeke nem fűződik a fennálló rend fennállásához.

A reprezentációs szabályok mind antidemokratikusabbá válásából következik, hogy az a baloldali színekben versenyző figura, aki a színjátékban domináns pozíciót akar kiharcolni magának, reakciós, néha kimondottan fasiszta kellékeket, jelmezeket, mondatokat vet be – olykor olyan elkötelezett átéléssel, hogy semmi okunk úgy vélni, hogy a felszín alatt valójában együtt érző demokrata szív hevül.

Elbizakodottság azt gondolni, hogy ilyen alakokon keresztül tényleges baloldali gondolat bekerülhet a játéktérbe. Azok a demokraták, akik – mint mondják: „taktikusan” – elfogadják az antidemokraták játékterét, nem válnak baloldalivá pusztán azáltal, hogy a deklaráltan reakciós pártoktól kicsit balrább állnak.

(2.) Proletariátus és osztálytudat

Tényleges baloldali politika-csinálás – marxizmus – elképzelhetetlen a baloldali mozgalomként értett proletariátus nélkül. Mozgalom nélkül nincs politikai szubjektum sem.

A „proletaritátus” nem a munkásosztályt jelenti. Még akkor sem, ha hagyományosan a kizsákmányolt, alulfizetett, rossz higiéniai és szellemi körülmények között tartott, szabadidejétől megfosztott munkásosztály bizonyult a legalkalmasabbnak a proletariátus utánpótlásának – egész egyszerűen azért, mert nekik nem fűződött gazdasági érdekük a kapitalizmus változatlan fennállásához.

Ez ma már nem ilyen egyszerű.

A kapitalizmus zsenialitása, hogy sikerült anélkül integrálnia a gazdasági centrumok munkásosztályát, hogy meg kellett volna szüntetnie a kizsákmányolást. A tömegkommunikációval és a közneveléssel elérte, hogy minden dominált osztály megteremtse a magát passzívvá tevő, saját pozícióját előnyösként – legalábbis elviselhetőként – beállító, a fennállót konzerváló ideológiáját.

Fővárosok élősködnek a vidéken. Európa centruma élősködik a periférián. A nyugati világ élősködik a világ többi részén. Megannyi domináns centrum, megannyi dominált periféria. Frontvonal mégsincs sehol. Hiányzó lövészárkok mentén nem szerveződik egységfront.

Amíg nem állunk elő a forradalmi szubjektum megteremtésének gyakorlati mikéntjével, továbbá amíg nem teremtjük meg az osztályokon és országokon átívelő szolidaritás tényleges gyakorlatait, naivitás azt várni, hogy az egyetemek fiataljai, a prekariátus, a mezőgazdasági vagy ipari munkásosztály, a hotelek, repülőterek, pályaudvarok, a médiaesemények, a bevásárlóközpontok, a gazdasági vagy az állami intézmények, az irodák és a hivatalok kiszolgálószemélyzetei mintegy varázsütésre rádöbbenjenek, hogy szövetségesei (lehetnek) egymásnak.

Az egyének világosan meg tudják fogalmazni a többi osztálytól való félelmüket, a tőlük való elszigetelődés, a feléjük sugárzott bizalmatlanság miértjét. Pontosan artikulált hiedelmeiket ideológiai sémákként ápolják mindazokkal szemben, akik nem hozzájuk hasonlatosak. Ez izolációjuk alapja. Kizárólag annyit tudnak a többi osztályról, amennyi a tőlük való elhatárolódáshoz szükséges. Mert azt azért feltétlenül tudatják mindenkivel, hogy 1. a helyzetüknél mindig van rosszabb; 2. csak a „szakértők” rendelkeznek elegendő tudással és információval ahhoz, hogy a „társadalmi feszültségeket” „felelősen” „kezelni tudják”. Az izolált egyén kérdése: Miféle szolidaritást produkáljon azokkal, akik (bizonyára) az ő – egy szemernyivel jobb – pozíciójára pályáznának; akik (bizonyára) nála is elkeseredettebbek; akiknek a megsegítését úgyis csak „felülről” lehet lebonyolítani.

De ezt az elszigetelődést csak a játéktér logikája láttatja szükségszerűnek.

A magyarországi hivatalos nyilvánosság nem reprezentál társadalmi osztályokat. Az osztályok már-már felismerhetetlenek. Ez az egyéni izoláció paradoxona: osztályideológiák alapján határolódnak el a többiektől, de szolidaritást nincs kivel érezniük: osztálytudatukat nincs hol megnyilvánítaniuk. Nemhogy a másik osztállyal, de még a sajátjukkal sem szolidárisak – ezt jól mutatják a szakszervezetek elszomorító tehetetlenkedései, a közös érdekérvényesítés totális csődje. A társadalmat a média és a hivatalos politika tagolatlanként láttatja; a nyilvánosság nem az osztályhelyzet, hanem a nemzetieskedés kontra européerség (ál)oppozícióval kapcsolatos állásfoglalás alapján polarizálódik.

Még ha volnának is az ideológiák leküzdésének ígéretét hordozó szavaink (nincsenek), a kimondásukra a nyilvánosság nem kínál csatornát.

A tömegkommunikáció eredményesebben végzi az egyének elszigetelését, mint bármilyen korábbi szegregációs technika, éppen azért, mert elhiteti magáról, hogy az elszigetelés ellen hat. A kapitalizmus mára megoldotta a sokáig az információ- és véleménycsere pluralizálódását, a nem-irányított, demokratikus hír- és médiafogyasztás lehetőségét hordozó internet szabályozását is: a Facebook algoritmusai kizárólag a miénkkel egybecsengő véleményeket engedik a szemünk elé; a közösségi médiák a „személyünkre szabják„, megtisztogatják az internet eredeti sokaságát. Az interneten csak azzal találkozunk, amit már mindig is ismerünk, amivel már mindig is egyetértünk; az interneten is mindig csak önmagunkba ütközünk.

Az egy-egy politikai döntés elleni tiltakozásképp szerveződő tüntetések a már mindig is meglévő elköteleződések megnyilvánítására, nem pedig új elköteleződések felkeltésére szolgáltak. Nem tudhattak osztályokon átívelő mozgalommá alakulni. Ez okozta gyors kimúlásukat. Ezzel a fogyatékossággal mindazoknak, akik pusztán a politikai tüntetés-szervezésben látják a megoldást, szembe kell nézniük.

A játéktér elhagyása

Mindannyian, akik ezen a földrészen élünk, tele vagyunk a demokratikus együttműködéssel szembeni bizalmatlansággal és ellenszenvvel. Ennek az alkatunkból és észjárásunkból való kiiktatása nem egycsapásra megy végbe, hanem szigorú-szelíd, alázatos, kíváncsi, a másikra és a hagyományokra nyitott, a változás felé forduló,  életvezetéssé transzponált, mindennapi gyakorlatokként.

Az eseményszerű szerveződésként értett baloldaliság a proletariátus megteremtésének az ígéretét villantja fel minden alkalommal, amikor tömegeket mozgat meg egy-egy tüntetés erejéig. Ám amíg a megmozdulás nem válik mozgalommá, a proletariátus mindig csak provizórikusan, mindig csak előzetességben, mindig csak ígéretként fog létezni.

Ezért kérdezhetik gúnyosan: hol vannak a proletárok?, kinek a nevében mozgósítasz?, miféle kizsákmányolás?, nem látod, hogy elégedettek?, vagy, ahogy a Nagy Inkvizítor feltette azt a kérdést, amit minden antidemokrata azóta is, folyamatosan kérdez: „Hát nem szerettük mi az emberiséget, amikor béketűréssel tudomásul vettük gyöngeségét, szeretettel könnyítettünk a terhén, és gyarló természetének még azt is hagytuk, hogy bűnt kövessen el, de a mi engedélyünkkel? Minek jöttél hát most zavarni bennünket? És miért nézel rám némán és áthatóan azzal a szelíd szemeddel?„.

Ezekre a kérdésekre azt kell válaszolnunk, hogy a proletariátusra nem lehet rámutatni, mert még nem létezik.

A proletár az a leendő aktor, akit csak a forradalmi cselekvésként értett politikacsinálás tesz forradalmi szubjektummá. Ami egyet jelent a kapitalizmus kívüljének a megtapasztalásával – a forradalmi gyakorlat szabad, nem-spektakuláris, a politikai színjátéktól mentes szférájának a körültapogatásával. Ezt a „kívült„ a fennálló „belüljének„ cinizmusát és passzivitását, beletörődését és kiábrándultságát maga mögött hagyó, tényleges változást akaró proletariátus tudja csak létrehozni. A „kívül„ nem egy hely, hanem egy folyamatos tevékenység által megteremtett helyzet. Egyszerre önálló etikai tevékenység és a szó szoros értelmében vett mozgalmi munka. Ez a helyzet vagy állapot hordozza magában annak az ígéretét, hogy a politikacsinálás eseménnyé – mindennapi, rövidke lefolyású vagy mindent elsöprő forradalommá – alakuljon.

A tudatosan megtervezett, sejtszerű önszerveződésről van szó.

A kifelé vezető út megteremtését egyaránt elősegíti az önrendelkezés megtapasztalása helyi, szűkkörű ügyek megvitatásának elősegítésével; az intézményes rendszeren kívüli nevelési technikák – privát szervezésű lakásiskolák, lakásgimnáziumok, lakásegyetemek, olvasókörök – mind szélesebb körű hozzáférhetővé tétele; a legelesettebbeket érintő helyzetekben (mint a felemelő példát szolgáltató menekültügyben) tanúsított, katarzis-szerűen közösségteremtő, alázatos segítségnyújtás élménye; a legalsóbb néprétegek, a hajléktalanok és a rendületlenül elnyomott cigányság társadalmi mobilitásának – esetenként a puszta életben maradásának – elősegítése érdekében (az intézményes kereteken kívül) kiépített védőháló, az önzetlenül létrehozott iskolák vagy szabadidős programok; közös, a befogadást segítő, „beavató„ művészet-tapasztalás elérhetővé tétele (film, színház, irodalmi estek) azokban az országrészekben (is), ahol az ott élőknek meg kellene elégedniük a gátlástalanul szétzüllesztett televízió passziváló retteneteivel; a szakszervezetek felfrissítése és ít.

Olykor elhangzik a fenti gyakorlatokkal szemben, hogy az aktorok ahelyett, hogy az államra fejtenének ki hatékony nyomásgyakorlást, a teendők átvállalásával úgymond felmentik az államot ezeknek a hagyományosan a hatalomgyakorlók feladatkörébe sorolt – kisebbségvédelmi, oktatási, kulturális – teendőknek az ellátása, akár csak finanszírozása alól. Ez a felmentés, mondják, morálisan helytelen, politikailag pedig hátrányos. Erre az ellenvetésre három dolgot válaszolhatunk. Az első, hogy válságos és égető helyzetekben a mérlegelés nélküli, olykor azonnali segítségnyújtás emberi kötelessége mindazoknak, akiknek rendelkezésére állnak a megfelelő gazdasági vagy kulturális erőforrások. Minden elismerést megérdemelnek azok, akik ahelyett, hogy az állami fellépésre várnának, maguk nyújtanak segédkezet a rászorulóknak. A második, hogy mostanra minden kétséget kizáróan kiderült, hogy az állam lemondott ezeknek a feladatoknak az elvégzéséről, s hogy dőreség arra várnunk, hogy a jelenlegi keretek között, a jelenleg megmozgatható tömegekkel olyan nyomást lehetne gyakorolni, ami a hatalmasokat majd jobb belátásra, emberségesebb cselekvésre, hagyományos feladataik tisztességes ellátására bírja.

A harmadik, egyben legfontosabb válasz viszont az, hogy a fenti gyakorlatoknak éppen az a céljuk, hogy elgondolhatóvá és átélhetővé tegyék a politikában való személyes részvételt, s megtapasztaltassák a résztvevőkkel, hogy megfelelő kitartással, dacos elhatározottsággal és kellő körültekintéssel igenis ki lehet araszolni a játéktérből: hogy megteremthető és birtokba vehető egy olyan, felszabadító szeglet vagy nyomvonal, ami az államtól és mozgásterétől önállósult.

Ez még nem jelent forradalmat. Nem fog megdőlni a kapitalizmus, nem fog felborulni a játéktér, ha a fenti gyakorlatokba kezdünk. De ameddig nem végezzük őket életvitelszerűen, azaz amíg nem készülünk fel tömegesen a játéktér végleges elhagyására, addig a tényleges forradalmi szubjektum megszületésére várás nem lesz több, mint forradalmi romantika.

Hogy a változatos tevékenységeket folytató sejtek egyáltalán képesek lennének-e az ország különböző területein is létrejönni; képesek lennének-e összekapcsolódni; képesek lennének-e felülírni az elszigetelő osztály- és térségi ideológiákat (Budapest kontra vidék, határon innen-határon túl,  Nyugat kontra Kelet stb); végül: képesek lennének-e tömegmozgalommá alakulni – ezek az elkövetkező évek legfontosabb kérdései.

Hiábavaló azzal áltatnunk magunkat, hogy létezik kisebb erőbefektetést megkívánó út.

Marxizmus és Magyarország

Választ kell még adnunk arra a kérdésre, hogy a körvonalazott problémák és célok tekintetében milyen értelemben tartjuk követendőnek és termékenynek a marxista hagyományt.

A marxizmus nem Marx életművének pontról pontra való, dogmatikus újramondását jelenti. A marxizmus nem vallás. A forradalmi ellenállás és a kritikai gyakorlat megteremtésének történetileg változó, állandó megújulást, egyszerre filozófiai és praktikus kihívásokat jelentő műfaja. Marx és változatos hagyománya (Engels, Luxemburg, Liebknecht, Szabó Ervin, Lenin, Trockij, Lukács, Brecht, Gramsci, Bloch, Benjamin, Korsch, Adorno, Althusser, Mao, Badiou, Laclau és hosszasan ít.) nem azt mondja meg, hogy mi a teendő – hiszen transzhistorikus teendőt csak vallások irányozhatnak elő –, hanem a teendőt illető kérdés felvetésére inspirál. Technikákat és fogalmakat javasol a játéktér metaforájával illetett strukturális, személytelen-absztrakt folyamatok megragadására. (Ilyen – absztrakt entitást, folyamatot, nem pedig „kézzelfogható-” vagy „eleve adott dolgot” jelölő – fogalom az áru, a tőke, a proletariátus, az osztályharc, a történelem, a mozgalom, az esemény és maga a politika is.)

Egy komolyan vehető marxizmusnak azonban számolnia kell a sajnálatos ténnyel: a marxizmus (első) forradalmi hullámának totális bukásával is. Ami azt is jelenti, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a Szovjetunióban és Kínában forradalomként megvalósult marxizmus történeti elbukását, Sztálin és utódai, Mao és utódai borzasztó, véres, az ellentétébe – még vadabb kapitalizmusba – átcsapó történeti tetteit.

A marxizmust – mint reprezentációs válságba jutott, de a játéktér felmérésére legalkalmasabb észjárást – éppúgy újra kell teremtenünk, mint a proletariátust. Ugyanis a kielégítő feltérképezés – az adekvát miért?-ek és hogyan?-ok elmélyült megvitatása – nélkül elképzelhetetlen, hogy a jelenlegi játékteret tömegesen és módszeresen magunk mögött hagyjuk. Ez utóbbi belátás már a múlt századi munkásmozgalmak proletár-iskoláiban és szabadegyetemeiben, valamint a népi kollégiumokban is érvényesült. Az ellenállás, a sejtszerű szerveződés és a forradalom hagyományos praxisait az előttünk jövők változatosan elgondolták, körvonalazták. Ideje feleleveníteni a hagyományt. Ami persze nemcsak gyakorlati értelemben orientáló: átélhetővé teszi, hogy az életünkön túlmutató folytonossághoz csatlakozunk.

Nekünk, akik Magyarországon kísérlünk meg új életet csiholni a marxizmusba, nemcsak a marxizmus nemzetközi alakulásával és a térségünk történetével kell számot vetnünk – benne az úgynevezett megvalósult szocializmus nyomasztó örökségével –, hanem az ellenállás helyi módozataival is. Ezeket többségükben nem marxista gondolkodók (politikusok, művészek, filozófusok, történészek, emberi jogi aktivisták stb.) teremtették meg. Nem kell teljes egészében elvetnünk pusztán azért, mert nem-marxista forrásokból táplálkozik, vagy mert nem illeszkedik akadálytalanul egy huszonegyedik századi, radikálisan baloldali politika probléma-érzékenységéhez – de nem is szabad megelégednünk e hagyomány buzgó utánmondásával. Nem ápolgatnunk kell, hanem meríteni belőle. Pazarlás volna lemondanunk Ady, Jászi Oszkár, Csécsy Imre és a Huszadik század polgári-radikális, vagy Bibó István, Erdei Ferenc és a Márciusi Front népi-szocialista gondolkodási- és szerepmintáiról – akárcsak ‘56 kulcsfigurái és a munkástanácsok bonyolult és ihlető örökségéről. Ahogy éppilyen pazarlás volna figyelmen kívül hagynunk a megvalósult szocializmus idején létrejött ellenállási gyakorlatokat – a Demokratikus Ellenzék tágan értett munkásságára gondoljunk elsősorban. Ezeket az életműveket meg kell tanulnunk egy korszerű marxizmus szemüvegén keresztül (is) olvasni, mint az antifasiszta/demokrata ellenállás hagyományát.

Meglehet, hogy nem tanulunk belőlük többet, mint tartást, kíméletlen józanságot, az ellenállás melankóliájának elviselését. De ez sem kevés. Nem lehet haszontalan újra meg újra emlékeztetnünk magunkat arra, hogy nem egyedül és nem elsőként kísérlünk meg változtatást, jobb, emberhez méltóbb életkörülményeket létrehozni a magunk és egymás számára ebben a szegény, szomorú országban.

Október 25-én Csendes József, október 27-én Bagi Zsolt írását közöljük.
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szerinted is fontos, hogy legyenek még olyan sorozatok, mint a WTF Baloldal, támogass minket!