Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Saját mozgalma megerősödése okozta volna Bernie Sanders kudarcát?

„A Bernie-történet íve látszólag egy hatalmas ellentmondáson nyugszik. Sanders felülmúlta a várakozásokat 2016-os sikerével, amikor egy erősen kompetens elitjelölttel, Hillary Clintonnal szemben indult, akinek roppant nagy támogatása volt a médiában és a párton belül is. De sokkal rosszabbul teljesített 2020-ban egy sokkal kevésbé ijesztő ellenféllel, Joe Bidennel szemben, dacára annak, hogy egy egész országos mozgalom erejét is háta mögött tudhatta.”

Ez az az alapvető rejtély, amelyet igen sűrű esszében próbál megfejteni az American Affairs c. lap nyári számában az online Alt-Right felemelkedését nagyszerű könyvben feldolgozó Angela Nagle és szerzőtársa, Michael Tracey újságíró. A szöveg sorra veszi azokat az amerikai baloldalon cirkuláló elméleteket, amelyek Bernie Sanders idei kudarcát próbálják megmagyarázni, és legtöbbjüket cáfolva jut a végkövetkeztetésig. Eszerint éppen a demokratikus szocialista szenátor nevével fémjelzett mozgalom megerősödésének a számlájára írható a négy évvel korábbihoz képest is gyengébb eredmény.

Nagle és Tracey úgy vélik, a hidegháború idején a nyugati baloldal által létrehozott „fúziós ideológia”, vagyis a hagyományos szocialista gazdaságpolitika és radikális kulturális liberalizmus ötvözete az, ami felemésztette Sanders politikai projektjét.

Hogy kikkel is vitázik Nagle és Tracey, azt a Bernie kudarcával foglalkozó cikkben foglaltam össze. A szerzőpáros abból indul ki, hogy mindent összevetve, Sanders több olyan államot is elveszített, amelyben négy éve még nyerni tudott, a vidéki és középnyugati (ún. rozsdaövezeti) szavazók tömegével dezertáltak táborából. Úgy látják, egyáltalán nem meggyőzők azok érvei, akik a mainstream médiára és a Demokrata Párt elitjére hárítják a felelősséget.

Szerintük 2016-tal ellentétben a legnagyobb lapok és hírcsatornák komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy a demokraták balszárnyát képviselő hangokat is megszólaltassanak, széles teret adtak magának a jelöltnek is. A Sanders-ellenes túlkapásokat – például amikor Chris Matthews, az MSNBC veterán műsorvezetője Hitler franciaországi bevonulását állította párhuzamba Bernie nevadai győzelmével – pedig igyekeztek szankcionálni is.

Ráadásul 2020-ra Sanders izmos online médiaökoszisztémát tudhatott háta mögött. Az őt támogató műsorok hatalmas eléréseket produkáltak YouTube-on, Twitter-szószólói pedig komoly befolyásra tettek szert, csupán a mainstream szereplőkhöz való közelségük miatt is, akik ugyanezt a közösségi médiás platformot használják napi szinten.

Ami a pártelitet illeti, a 2016-os kiszivárogtatások után, melyekből kiderült, a párt vezetői szervei hogyan működtek együtt a Clinton-kampánnyal Sanders ellenében, az Országos Demokrata Bizottság (Democratic National Committee, DNC) igyekezett elkerülni a részrehajlás gyanúját is.

A négy évvel korábbi előválasztás után a pártvezetés több engedményt is tett a balszárnynak: gyengítették a pártelitet képviselő szuperdelegáltak befolyását az elnökjelölt kiválasztási folyamatában,  és a kevésbé demokratikusnak tartott jelölőgyűlési (kaukusz) rendszert sok államban sima előválasztásra módosították. Nagle és Tracey szerint ez utóbbi áterőltetésével egyébként a Sanders-tábor magát lőtte lábon, a magas szervezettségű kampánystáb és aktivistabázis ugyanis épp a jelölőgyűléseken jelentett előnyt, és 2020-ban Sanders minden olyan, négy éve megnyert államban veszített, amely feladta a kaukusz rendszert.

A korábbi cikkemben bemutatott magyarázatok közül Nagle és Tracey erősen rokonszenvezik azzal, amelyik szerint a Sanders-kampány alapvető koncepciója volt téves. Ez ugyanis azon a feltételezésen alapult, hogy minél nagyobb a részvételi arány az előválasztáson, minél több olyan ember vesz benne részt, aki kevésbé aktív politikailag, annál nagyobb lesz a „politikai forradalmat” hirdető balszárny támogatottsága.

„Sanders problémája azonban az, hogy a megmozduló új szavazók tömegei nem őt támogatták. Az általa megjövendölt magas választói részvétel bekövetkezett, csak épp a jelöltségét utasította el” – írják.

Államok sorában mutatják meg, hogy 2016-hoz képest hogyan veszítette el a vidéki, alacsonyabb jövedelmű, valamint a mérsékeltebb és konzervatívabb szavazókat. A két szerző úgy látja, a politikus és stábjának hibája, hogy nem sikerült megőrizniük ezeket a szavazókat, holott a legtöbb riválissal ellentétben négy év, kiépült mozgalmi infrastruktúra és jelentős anyagi erőforrások is a rendelkezésükre álltak.

Míg 2016-ban lehetett érvelni amellett, hogy Hillaryvel ellentétben Bernie legyőzte volna Trumpot, hiszen sikeresebb volt azokban a választói szegmensekben, amelyek a milliárdos üzletembert a Fehér Házba juttatták, ám 2020-ra ez a spekuláció semmilyen komoly érvvel nem alátámasztható – írják.

És hogy mindez miért történt? Nagle-ék esszéjének központi állítása, hogy a győzelmi esélyek növelése helyett a mozgalmi láb, az „aktivista baloldal” befolyásának megerősödése valójában aláásta az egész Sanders-projektet .

„Egyáltalán nem volt elkerülhetetlen az, hogy ezek a választói csoportok elpártoljanak Sanderstől, kivéve azért, mert azt aktivista- és médiabaloldal (amely a kampány intellektuális és szervezeti fundamentumait képezte) kulturális attitűdjei oly mértékben befolyásolták jelöltségét, hogy Sanders számára lehetetlenné vált azoknak a kvalitásoknak a megőrzése, amelyek 2016-os teljesítményét lehetővé tették. A jelöltnek, aki vidékies államokat nyert 2016-ban, nem engedték meg, hogy létezzen” – véli a két szerző.

E kulturális attitűdöknek két komponensére is kitérnek.

Egyrészt úgy látják, aktivistái és médiakörnyezete belekényszerítette Bernie-t a liberális Trump-ellenességbe, amely a republikánus elnököt minden rossz eredőjének láttatja, és amely az elmúlt négy évet változó megalapozottságú botrányok (orosz befolyásolási történet, ukrán botrány stb.) generálásával töltötte.

Míg a 2016-os Bernie értette, hogy Trump valós társadalmi elégedetlenségek kifejeződése, és ezek reális megoldásához még konstruktivitást is ígért az akkor megválasztott elnöknek, az #ellenállás online aktivistáinak való megfelelési kényszer ezt lehetetlenné tette.

Sanders rendre beállt be az egyébként nem őt támogató liberális mainstream ortodox üzenetei (például az orosz befolyás körül kialakult paranoid médiarögeszme, vagy épp a Trump identitáspolitikai alapú kritikái) mögé, és ezzel épp azokat a megkülönböztető jegyeket adta fel, amelyek 2016-ban sokak számára vonzóvá tehették.

Másrészt nemcsak a demokrata mainstreamről, de a balszárny aktivistáiról is leszedik a keresztvizet. Nagle és Tracey úgy látja, hogy azok a „progresszívek”, akik Sanders mozgalmának derékhadát adják, olyan kulturális ügyeket képviselnek, amelyek teljességgel elidegenítőek az amerikaiak többsége számára.

A bevándorlási és vámügy hatóság (ICE) felszámolásától az identitáspolitikai szómágiázásig, az amerikai baloldal szisztematikusan marginalizálja, eltávolítja magát a valóságosan létező társadalmi csoportoktól. A két szerző úgy látja,

a „felvilágosult” („woke”) progresszió nem akarja megérteni, hogy a baloldal valóban létező potenciális szavazóbázisa gazdasági kérdésekben a középtől jelentősen balra helyezkedik el, ám kulturális-társadalmi kérdésekben konzervatív.

A demokrata előválasztók pedig pont azokat a jelölteket büntették, akik identitáspolitikai kérdésekben a leghangosabbak voltak.

„A „pokolba is, persze, hogy elvesszük az AR-15-seiteket” kijelentésével címlapra kerülő Beto O’Rourke-tól, a béna kiejtéssel spanyolul beszélő Cory Bookerön és a transznemű nőknek ingyenes abortuszt ígérő Julián Castrón át, a Bernie állítólagos szexizmusa miatt elnyomást kiáltó Elizabeth Warrenig, azok a jelöltek szenvedték el a legnagyobb kudarcot, akik a legtöbb identitáskártyát kijátszották” – írják.

Ennek a politikának a tüneteként könyvelik el azt is, hogy Alexandria Ocasio-Cortez képviselő válhatott a legfelkapottabb baloldali ikonná. Nagle és Tracey megfogalmazásában: „AOC azért válhatott országosan ismert politikai szereplővé, mert megnyert egyetlen, alacsony részvételű előválasztást Queensben és Bronxban egy kivénült hivatalban lévővel szemben, köszönhetően pár ezer Twitter-tudatos dzsentrifikálónak, akik benépesítik az Astoria negyedet.

Régivágású szociáldemokrata üzeneteivel, a Wall Street ostorozásával, nagyobb infrastrukturális befektetések ígéretével, a pazarló katonai költések és a szabadkereskedelem kritikájával, illetve az identitáspolitika iránti szkepticizmusával a 2016-os Bernie rendelkezett olyan politikai tulajdonságokkal, amelyek vonzóvá tették őt az aktivista baloldalon kívüli választói szegmensek számára is.

Az aktivista baloldal befolyásának növekedése 2020-ra elsorvasztotta az utóbbiaktól érkező szavazatokat, Bernie karakteres különállását ugyanis beárnyékolta az identitáspolitikai szólamokhoz és üres Trump-ellenességhez való alkalmazkodás.

Nagle és Tracey illusztrációképp az utólag döntő jelentőségűnek bizonyuló dél-karolinai előválasztást hozzák fel. Sanders itteni kampánystábját a gigantikus méreteket öltő diszfunkcionalitás jellemezte szerintük.

Az identitáspolitikai megfontolások felülírták a kompetenciát a stáb vezető pozícióinak elosztásában, és az ostoba belső politikai korrektség-harcok a meglévő kompetenciákat is felőrölték. A dél-karolinai kampánytevékenységek igazgatójának, Kwadjo Campbellnek 2019-ben egy másik aktivistával folytatott konszenzuális szexuális viszonya miatt kellett távoznia, az új vezetés pedig konkrét teljesítési jelentéseket hamisított meg, hogy a központ azt higgye, minden rendben van terepen.

„De nem mondhattál semmit, mert egyből rasszizmussal vádoltak volna meg” – emlékezett vissza az egyik stábtag, aki szerint lehetetlen volt értelmesen kommunikálni kollégáival.

Sanders végül 29 százalékponttal kapott ki Bidentől.

Nagle-ék javaslata a baloldal számára  – és ez korábbi írásaik ismertében nem meglepő – annak az általuk hidegháborús fúziós politikának nevezett árukapcsolás feladása, amely a baloldali gazdaságpolitikát ötvözi radikális kulturális liberalizmussal. Az esszé úgy látja, Corbyné után Sanders kudarca is az effajta kultúrharcos baloldalnak a vereségét bizonyítja, miközben az ezt feladó baloldal – a mexikói AMLO-tól, a dán szociáldemokratákon át, az ír Sinn Féinig – világszerte sikereket könyvel el.

„A kampánya felfüggesztésekor a Sanders-támogatók és maga Bernie is magabiztosan nyilatkozta, hogy a mozgalom megnyerte az ideológiai küzdelmet. De a 2020-as kampányának célja nem valamilyen homályosan definiált „küzdelem” vagy „csata” megnyerése, hanem a hatalom megszerzése volt. És ebben megkérdőjelezhetetlen kudarcot vallott. Úgy tűnik, hogy az álmatag és zavarodott Joe Biden volt az, aki olyan ideológiai víziót mutatott be, mely inkább van összhangban a demokrata előválasztók vágyaival. Ezzel valójában ő nyerte meg a „csatát”, miközben az aktivista baloldal csak saját morális hiúságának megőrzésében győzedelmeskedett, és egyúttal kisiklatta a generációnk talán legkedvezőbb választási esélyét egy jelentős szociáldemokrata reformra”

– zárja sorait Nagle és Tracey.

Az esszére az ostorozott „mozgalmi sajtó” egyik zászlóshajója, a Jacobin oldalain jelent meg válasz egy philadelphiai kampányaktivista, Dustin Guastella részéről. Utóbbi eltúlzottnak érzi a Twitter-aktivizmus szerepének hangsúlyozását olyan nagy strukturális változásokhoz, mint az osztályalapú szavazás világszerte tapasztalható eljelentéktelenedése, vagy épp az amerikai baloldal és munkásmozgalom történelmi akadályai.

Guastella szerint nem igaz az sem, hogy a radikális kulturális liberalizmus okozná a vidéki, konzervatívabb szavazók elpártolását: 2009 óta ugyanis felére csökkent a demokrata kongresszusi frakcióban azon demokraták száma, akik kulturális kérdésekben konzervatívabb álláspontot és vidéki szavazóköröket képviselnek. Vagyis, véli Guastella, a vidéki szavazók ezektől a konzervatívabb demokratáktól is elfordultak, nem csupán a kultúrharcosoktól.

Az aktivista szerint a vereség oka végső soron, hogy az ellentábor mind az anyagiak, mind a mozgósítás, mind a média szempontjából erősebb volt, több erőforrással rendelkezett. Abban viszont egyetért a kritikusokkal, hogy a „politikai korrekt” és „felvilágosodott” esztétika egyes, valóban választókat elijesztő elemeit érdemes visszavágni.