Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért nem sikerült győznie Bernie Sandersnek?

Bernie Sanders április 8-án jelentette be hivatalosan, hogy kiszáll a Demokrata Párt elnökjelöltségéért folytatott küzdelemből, de kampánya sorsa már egy hónappal korábban, a március 3-i szuperkedden megpecsételődött. Akkor ugyanis fő riválisa, Joe Biden – akit azóta Sanders is támogatásáról biztosított – 10 államot nyert meg az aznap szavazó 15-ből, köztük több olyat is, ahol a négy évvel korábbi előválasztáson a demokratikus szocialista vermonti szenátor győzedelmeskedett.

A Demokrata Párt, de főképp annak nagyjából harmadát kitevő balszárnya környékén így már lassan két hónapja megindulhatott a tanulságok levonása, amelyből a részben épp Sandersnek köszönhetően kiépült, sokszínű baloldali intézményrendszer (aktivisták, civil szervezetek, think tankek és médiák) is kivette a részét.

Alapvetően téves koncepción alapult a második Sanders-kampány, vagy csak a koncepció megvalósításával akadtak problémák? A támogatók mozgósítása nem volt elég jó, vagy új támogatókat nem sikerült szerezni? Legyűrte-e a pártelit, vagy a párt törzsszavazói akartak valami mást? Túl agresszív és megosztó volt-e a jelölt, vagy épp ellenkezőleg: nem húzott elég éles választóvonalat önmaga és mérsékeltebb riválisai között?

Ezek a kérdések mind a mai napig komoly vitákat okoznak a párt Sanders/Warren-szárnyához tartozó szereplők körében, és a közvetlen amerikai téteken túl ezeknek a vitáknak kihatásuk lehet a szociáldemokrata politizálásra, a baloldal és a képviseleti demokrácia viszonyára világszerte.

Több vagy kevesebb?

Februárban, az előválasztás első hónapjában úgy tűnhetett, hogy Bernie kampánya jobban teljesít, mint 2016-ban: az első három megmérettetésből kettőt (New Hampshire-t és Nevadát) egyértelműen, egyet (Iowát) pedig szorosan nyert. A február 22-én lezajlott nevadai jelölőgyűlések és a szuperkedd közötti bő egy hétben pedig egyenesen az elnökjelöltség várományosaként beszélt róla a sajtó.

Szuperkedd éjszakáján mindez összeomlott, és ma már sokan egyenesen rosszabbnak ítélik meg az idei teljesítményt a négy évvel korábbihoz képest.

Rengeteg tényező miatt nehéz összehasonlítani 2020-at 2016-tal:

  • idén sokkal több komolyan vehető jelöltaspiráns szállt ringbe, miközben négy éve az elejétől fogva egy Bernie vs. Hillary párbaj zajlott;
  • a 2016 óta eltelt négy évben egy viszonylag ismeretlen, marginális figurából Sanders egy erős tömegmozgalommal rendelkező, gyakorlatilag 100 százalékos ismertségű, befolyásos politikussá vált;
  • négy éve egészen az előválasztást lezáró pártkongresszusig ringben maradt a vermonti szenátor, most már félúton kiszállt;
  • az előválasztást olyan nagy kaliberű közéleti események árnyékolták be, mint a Donald Trump elleni alkotmányos vádeljárás (impeachment), illetve a koronavírus-járvány.

Innen nézve nehéz megítélni, hogy a most, a félidőig teljesített versenyben megszerzett 8 millió szavazó és 9 megnyert állam hogyan viszonyul a 2016-os teljes előválasztás alatt elnyert 13 millió vokshoz és 23 államhoz.

Sanders kampányirodája Iowa Cityben (Fotó: Flickr / Phil Roeder)

Ennél egyértelműbb mutató, hogy Sanders öt olyan államban maradt alul Bidennel szemben, ahol négy éve még legyőzte Clintont:

  • Michiganban 2016-ban 1 százalékponttal nyert, most 17-tel kikapott;
  • Oklahomában 2016-ban 10 százalékponttal nyert, most 13-mal kikapott;
  • Minnesotában 2016-ban 23 százalékponttal nyert, most 9-cel kikapott;
  • Idahóban 2016-ban 57 százalékponttal nyert, most 6-tal kikapott;
  • Maine-ben 2016-ban 26 százalékponttal nyert, most 1-gyel kikapott.

Az itt elkönyvelt vereségek nem csupán a számok miatt lényegesek, de azért is, mert kérdéseket vetnek fel az egész Sanders-kampány koncepciójával kapcsolatban, legfőképpen azt, hogy vajon az a fajta politika, amely Hillary Clinton ellen jelentős sikereket hozott, másodjára viszont már kevésbé, nem egy félreértésen alapult-e?

Az osztálypolitika vége?

A Corbyn-projekt tavaly decemberi brit választásokon történő összeomlása után Kiss Viktor politológus, ideológiakutató a Mérce hasábjain érvelt amellett, hogy a hagyományos szociáldemokrata osztálypolitika ideje lejárt, ma már teljesen új törésvonalak és új politikai csoportok adják a baloldali politika magját. Hasonló a kiindulási pontja most a Vox újságírójának, Zack Beauchampnak, aki amellett érvel, hogy a Sanders-kampány egy hatalmas félreértésen alapult.

Beauchamp szerint Sandersék úgy értelmezték a Clintonnal szemben, a túlnyomórészt alacsonyabb keresetű és/vagy vidéki fehérek által lakott államokban – például Michiganben és Minnesotában – elkönyvelt győzelmüket, mint saját osztálypolitikájukat alátámasztó bizonyítékot.

Holott a mostani eredmények és a közvélemény-kutatások számai is azt mutatják, hogy e demográfiai csoport inkább Clinton-ellenes protestként szavazott Sandersre, és nem az alsóbb osztályok számára előnyös szakpolitikai javaslatai miatt – vagyis a Clinton-gyűlölet, nem pedig a politikai forradalom ígérete motiválta őket.

Ezek a konzervatívabb szavazók most azonban visszavándoroltak a mérsékelt Bidenhez, akit Clintonnal ellentétben sem a neme, sem az életmód-liberalizmushoz való kötődése, sem pedig emlékezetes múltbeli botrányai nem terheltek annyira. Bidennek olyan államokban is sikerült győznie (pl. Minnesotában), ahol gyakorlatilag semmilyen kampánytevékenységet nem folytatott.

Hillary Clinton: sokan miatta szavaztak Bernie-re? (Fotó: Flickr /McConnell Center)

A Vox újságírója úgy látja, az amerikai szavazókat nem osztályhovatartozásuk befolyásolja politikai döntésükben, hanem inkább különböző identitásaik (nem, etnicitás/faj, vallás) és pártlojalitásuk alapján szavaznak, ez magyarázhatja például, hogy a Demokrata Párttal szorosan összenőtt fekete szavazók elsöprő többsége a pártelit tagjait választotta mindkét alkalommal, a párttal kevésbé azonosuló kívülállóval szemben.

Ezek az adottságok – vagyis az, hogy milyen tényezők motiválják a választókat – persze nem megváltoztathatatlanok, viszont a múltbeli tapasztalatok szerint ehhez több idő kell. Sőt, nem is föltétlenül a választási kampányok ennek a legjobb eszközei. Ahogy Sean McElwee, a demokrata balszárny holdudvarába tartozó Data for Progress közvélemény-kutató intézet alapítója egy podcast-interjúban rámutatott, a választói magatartásokat sokkal inkább a bevezetett reformok, gyakorlatba ültetett szakpolitikák tudják megváltoztatni.

A szakpolitikák gyakorlatba ültetéséhez azonban előbb választásokat kell nyerni, ehhez pedig előbb a létező szavazókkal kell dolgozni, őket kell meggyőzni és mozgósítani.

Meggyőzés kontra mozgósítás

Mindez persze sok sandersista aktivistában kérdéseket vetett fel a képviseleti demokráciával kapcsolatban. Lehet-e karakteresen képviselni politikai ideákat, ha közben olyan, a választókat befolyásoló ideológiai keretrendszerekhez kell alkalmazkodni, amelyek semlegesítik ezen elveket?

A mozgalom prominensei mindezidáig pozitív választ adtak erre a kérdésre, és a Sanders utódjaként számon tartott Alexandria Ocasio-Cortez nyilatkozatai arra engednek következtetni, hogy ez a jövőben is így marad.

A kérdésben megfogalmazott feszültséget a mozgalom úgy oldotta fel, hogy különösen nagy hangsúlyt fektetett a politikai rendszerből kívül maradók, kirekesztettek bevonására és mozgósítására. A mainstream politika által cserben hagyott, és ideológiai konstrukciói által nem szocializált emberek demokratikus folyamatokba való bevonása egyszerre teszi lehetővé a választási győzelmet és a világnézeti hűséget – szól a teória.

A Sanders-kampány tehát a közepes- és kiskeresetűek nemi, etnikai, faji és vallási törésvonalakon átnyúló, sokszínű koalíciójának felépítését tűzte ki célul, külön hangsúlyt fektetve a fiatalokra. A kampánystáb úgy számolt, hogy egy zsúfolt mezőnyben ez elegendő lesz ahhoz, hogy első helyre fussanak be az előválasztáson.

Ennek a koncepciónak egyes elemei kiválóan meg is valósultak. Sanders előnye a fiatalok, illetve az alacsonyabb keresetű szakmákban felülreprezentált latinók között beérhetetlennek bizonyult. A fiatalok közt már négy éve is jól állt, ám a spanyolajkú lakosságon belüli, majd’ kétharmados támogatottsága alapos, jól strukturált kampánymunka eredménye. Átütő nevadai győzelmét, illetve iowai előnyét is ennek a csoportnak köszönheti.

A fiatalok közötti népszerűségéhez sem fér kétség, ám a fiatalok mozgósítása már nem sikerült ilyen jól. A Brookings Institute elemzése például megvizsgált 12 szuperkedd előtt vagy szuperkedden szavazó államot, és azt találta, hogy Iowa kivételével a 18-29 éves korosztály kisebb arányban képviseltette magát idén, mint 2016-ban. A vizsgált államok elsöprő többségében az első szavazók is alacsonyabb hányadát tették ki az összes leadott voksnak, mint négy éve.

A fent már említett Sean McElwee a Politiconak adott interjújában téves stratégiának nevezi ezt. Szerinte Sandersék megelégedtek a demokrata előválasztók harmadának megszólításával, ahelyett, hogy „természetes” bázisukon kívül megpróbáltak volna maguk mellé állítani másokat is, például az idősebb afroamerikaikat, vagy épp a jómódúbb elővárosi lakókat, akik az utóbbi évtizedekben fokozatosan fordultak át republikánusból demokratába.

Itt azonban érdemes megjegyezni, hogy a Sanders-kampány nem volt felkészülve arra az eshetőségre, hogy a sokszereplős mezőny gyakorlatilag 24 óra leforgása alatt fog kétszereplősre tisztulni, ami taktikai rövidlátásról ugyan adhat tanúbizonyságot, de automatikusan nem dönti meg azt a koncepciót, hogy alaposan „megdolgozott” és mozgósított törzsbázis is lehetőséget adhatott volna a győzelemre.

McElwee azon állítása, hogy a választásokat 50 százalékkal szokás nyerni, a választási rendszerek és a képviseleti demokrácia más közvetítő intézményeinek ismeretében minimum megmosolyogtató.

Ráadásul, ahogyan egy másik balos think tank, a People’s Policy Project alapítója Matt Bruening felhívta rá a figyelmet, Elizabeth Warren épp azon társadalmi csoportok meggyőzésén fáradozott, amelyeket McElwee javasolt (jómódú, diplomás elővárosiak), előválasztási teljesítménye mégis jóval Sandersé alatt maradt.

Warren taktikája sem jött be (Fotó: Flickr / Phil Roeder)

A pártelit és a megválaszthatóság mítosza

A szuperkeddet közvetlenül követő reakciók első hulláma a sandersista táboron belül szinte kizárólag a demokrata pártelitek összezárását hangsúlyozta. Miután Biden elsöprő többséggel megnyerte február utolsó előválasztását Dél-Karolinában, centrista riválisai kevesebb mint 48 óra alatt mindannyian félreálltak az egykori alelnök útjából, és ebben megbízható információk szerint a párt talán legbefolyásosabb tagjának, Barack Obama egykori elnöknek is nagy szerepe volt. A balszárnyon ezt a folyamatot a pártelit és a Bernie-t a legelejétől fogva – nem ritkán igen méltatlan módon – támadó mainstream média összezárásaként értelmezték.

Abban ma már a Sanders-táboron kívüli elemzők és kommentátorok is egyetértenek, hogy a demokrata előválasztások történetében szinte precedens nélküli az a gyorsaság és összehangoltság, amellyel három egykori vetélytársa – Pete Buttigieg, Amy Klobuchar és Beto O’Rourke -, valamint tucatnyi korábbi és jelenlegi kormányzó, képviselő és szenátor összezárt Biden mögött a dél-karolinai fordulót követő másfél napban. Ahogy Brian Fallon, Hillary Clinton 2016-os kampányának sajtófőnöke nyilatkozta:

„Sosem láttam még, hogy a pártom ilyen gyorsan és határozottan meglépjen valamit, amit stratégiailag szükségesnek tartott, mint most.”

Ráadásul a kampány során rengeteg olyan hír látott napvilágot, amely a párt pénzügyi alapjait biztosító nagyvállalati donorok Sandersszel és Elizabeth Warrennel szembeni ellenszenvét tárta fel, ami tovább erősítette az „establishment” beavatkozásáról szóló narratívát. Hosszú ideje köztudott, hogy a gazdagoknak aránytalanul nagy befolyásuk van az amerikai politikai folyamatokra.

Bár ez a narratíva több valós politikai folyamatra mutat rá, azt nem magyarázza meg, hogy az egyszerű demokrata választók miért értettek egyet az elitekkel abban, hogy Bidennek kell az elnökjelöltnek lennie.

Az ex-alelnök magabiztos többséget szerzett a párt szinte összes választói szegmensében, és – mint már említettem – olyan helyeken is győzni tudott, ahol gyakorlatilag nem is kampányolt. Márpedig a demokrata bázis viselkedhetett volna másképp is, emlékezzünk csak a republikánus szavazók négy évvel ezelőtti elitellenes lázadására. Hiába próbálta a republikánus pártelit megakadályozni Trump felemelkedését, minden egyes lépésük fordítva sült el, és a pártszimpatizánsok dafke másképp voksoltak, mint az elit szerette volna. Az idei demokrata előválasztáson erről szó sem volt.

Több oka is van ennek.

A demokrata bázis nosztalgikusan tekint vissza az Obama-évekre, nem undorodik tehát a kontinuitástól – a 2016-os republikánusokat ehhez képest a Tea Party mozgalom és az iraki háború újraértékelése is saját elitjeik ellen hangolta, a fiatalabb Bush éveire kevesen gondoltak nosztalgiával vissza.

Ám talán még fontosabb, hogy a demokrata előválasztók biztosra akarnak menni, ezért olyan valakit akarnak jelölni, akinek szerintük a legnagyobb esélye van megverni Trumpot. És itt jön be a megválaszthatóság (electability) kérdése. A felmérések rendre azt mutatták, hogy az előző évekhez képest idén sokkal fontosabb volt a demokraták számára, hogy olyan jelöltet válasszanak, aki szerintük esélyesebb megverni Trumpot, még akkor is, ha egyébként kevésbé értenek egyet politikai javaslataival. Bár nagyon kevés valós statisztikai adat támasztja ezt alá, az amerikai politikában mégis elterjedt mítosz, hogy a centrista fehér férfiak a leginkább megválaszthatók.

Rengeteg politikai elemző véli úgy, hogy a megválaszthatóság csupán egy média által fenntartott mítosz, amelynek azonban igenis vannak valós hatásai.

Jól látszik ez abban is, hogy bár a Sanders/Warren-szárny által képviselt legfontosabb szakpolitikai javaslatok (állami egészségbiztosítás, ingyenes felsőoktatás, zöld befektetések, a pénzügyi szektor és a nagyvállalatok szabályozása) széleskörű népszerűségnek örvendenek az amerikai társadalmon belül, a média épp ezeket a radikálisabb javaslatokat festette úgy le, mint az elnökválasztási győzelem akadályait.

Joe Biden, a megválasztható (Flickr / Matt Johnson)

Ahogy az USA legelismertebb közvélemény-kutatója, Nate Silver is rámutatott, ez egy visszajelzés-hurkot (feedback-loop) hoz létre: a média azt állítja valakiről, hogy megválaszthatatlan, a médiafogyasztók ezért eltávolodnak tőle, ami visszaigazolja a média hipotézisét, hogy az adott politikus megválaszthatatlan.

Mindenesetre a demokrata előválasztók olyan jelöltet akartak, aki szerintük egy megbízható mérsékelt, a párt tagja és prominens politikusa évtizedek óta, és a legnagyobb esélye van nyerni. Ez szerintük Joe Biden. Hogy ez a kép kialakult bennük, abban bizonyára szerepet játszottak a politikai és médiaelitek is, de ez nem változtat azon, hogy a választóknak okuk és joguk is volt így látni a dolgokat.

Az a Sanders-kampány feladata lett volna, hogy erősebb érveket hozzon fel saját megválaszthatósága mellett. A párt balszárnyán is sokan úgy látják, erre a kampány kísérletet sem tett.

Üres Orb… Trump-ellenesség

Sokan azonban kétségbe vonják, hogy valóban taktikai hiba történt volna, és válaszul egy olyan érvelést hoznak fel, amely a hazai ellenzéki politikai vitákat közelről figyelők számára nem lehet újdonság. A demokrata elit és a mainstream média négy éven keresztül folytatott demokráciaféltő, diktatúrázó, Trumpot mint minden rossz eredőjét beállító tevékenysége hiszterizálta a demokrata bázist – szól az érvelés –, és belelovalta egy olyan helyzetbe, ahol minden elfogadhatóvá válik, ami nem Trump. Függetlenül attól, hogy egy nemrégiben még republikánus multimilliárdosról, vagy egy politikai vitalitását jó ideje kimerítő politikai veteránról van-e szó.

Ennek a nézetnek a képviselői – főként a The Young Turks (TYT) online tévécsatorna, és a The Hill portál Rising című online videóműsorának készítői – úgy vélik, az üres Trump-ellenesség ellehetetleníti, hogy érdemi politikai viták folyjanak a párt és az ország jövőjéről, és hogy olyan ambiciózus politikai víziók kerülhessenek asztalra, amelyek lelkesíteni, mozgósítani tudnák a társadalmat.

A „vote blue no matter what” (szavazz demokratára mindentől függetlenül) kritikusai szerint a kényszeres és elvszerűtlen középre lövés, a társadalom jobbá tételének lelkesítő narratíváiról lemondó technokrata-menedzseri szemlélet ugyanúgy Biden kudarcát fogja hozni, mint történt Clinton esetében is. Ez annál is inkább így van, mert a baloldali elemzések szerint Trump csupán egy tünete sokkal mélyebb problémáknak, amelyek megoldására a centrista demokratáknak nincs javaslatuk, hiszen maguk is ezen problémák részei.

Kompromisszum és szakítás

Az elvhűség kérdése az eddig tárgyalt kérdéseknél is felmerült valamilyen módon, hol úgy, mint az új választók meggyőzését akadályozó kompromisszumképtelenség, hol úgy, mint a szavatosságát vesztett mainstream politizálás elleni orvosság.

A mainstream média Bernie-ábrázolásában az idős szenátort egy tüskés, morcos és zsémbes nagypapaként festik le, aki kikel a bankok és nagyvállalatok ellen, és kritizálja a tőke érdekeit szolgáló politikusokat – még akkor is, ha demokraták. Ez a médiaszótárban azt is jelenti, hogy megosztó, elidegenítő, vagyis megválaszthatatlan.

Ez a sztereotipikus kép persze nem igaz, Sanders több évtizede politizál a polgári demokrácia intézményein belül, így kitanulta a kompromisszum művészetét, 13 éve tagja az amerikai szenátusnak, ahol végig jól együtt dolgozott demokratákkal és republikánusokkal, és a legtöbb politikai ügyben a frakciófegyelmet is mindig tiszteletben tartotta (a független szenátor a demokratákkal ül egy frakcióban). Sem a felmérések, sem pedig a szenátusi munkája nem támasztják alá Hillary Clinton pár hónapja tett kijelentését, miszerint senki nem kedveli Bernie-t.

És bár Hillary Clintonhoz fűződő személyes kapcsolata valóban ellenséges volt, a 2016-os kampány során rengeteg eseményen vett részt a párt hivatalos jelöltjét népszerűsítve.

Az anekdoták és sajtóhírek szerint Joe Bidenhez pedig egyenesen szívélyes baráti viszony fűzi, ami a kampány teljesítményét értékelő megszólalásokban sokszor épp hátrányként jelenik meg. Szinte az összes riport, amely a Sanders-kampány belső működéséről ír, megemlékezik arról az epizódról, amelyben tanácsadói – fő helyen David Sirota szövegíró – arról győzködik Bernie-t, hogy menjen már neki Bidennek, emlegesse fel hosszú karrierjének rengeteg, mára már vállalhatatlanná vált állásfoglalását, lépését – a jóléti szolgáltatások visszavágásától az iraki háború támogatásáig. A politikus azonban nemcsak nem fogadta meg ezeket a tanácsokat, de néhány Bident kritizáló Twitter-bejegyzése miatt Sirotát letiltotta arról, hogy a kampány nevében hivatalosan nyilatkozzon.

Több balos elemző és stábtag szerint ez a hozzáállás komoly hiba volt, hiszen így Sanders elszalasztotta annak lehetőségét, hogy bizonyítsa: igenis minden szempontból jobb jelölt. Másrészt azzal, hogy elmulasztotta erősen kontrasztba állítania magát Bidennel, saját hitelességét is aláásta. Nehéz ugyanis hitelesen politikai forradalmat hirdetni, ha közben az ember kesztyűs kézzel bánik azokkal a politikusokkal, akik a régi korrupt rendet képviselik.

Nem lehet úgy leszámolni az establishmenttel, hogy közben bejelented, ha úgy alakul a helyzet, leszavazol rá – vélik ezek a hangok.

Egy második iránya is van ennek a narratívának: mégpedig az, hogy az előválasztáson belüli konfliktusok, támadások erősebbé teszik, jobban felkészítik a végül megválasztott jelöltet az igazi megmérettetésre, magára az elnökválasztásra. Mert ha egy-egy politikushoz kötődő megosztó vagy kényes ügyek a közvélemény elé kerülnek már ebben a korai fázisban, akkor van esély őket rendezni, és később a másik pártból származó vetélytárs már kevésbé tudja azokat felhasználni.

Ezért például hiba volt, hogy Bernie 2016-ban nem érintette Clinton email-szervereinek ügyét, amire később Trump igen sikeres negatív kampányt tudott építeni.

David Sirota a Jacobin hasábjain ír arról, hogy a konfliktusos előválasztások nem rombolók egy párt számára, ahogy a demokrata politikai és médiaelit állítja. Épp ellenkezőleg, az elmúlt választási fordulók bizonyítják, hogy ezek az összecsapások erősebbé és sikeresebbé is tették a párt jelöltjeit.

*

A két, Sanders nevével fémjelzett előválasztási kampány után, amely látványosan balra húzta az amerikai politikát, a 78 éves politikusnak bizonyosan már nem lesz harmadikja. Felépült viszont egy többmilliós tömegmozgalom és egy kiterjedt intézményhálózat saját médiával, stratégiaalkotó intézményekkel, tudástermeléssel és az egész országot lefedő, cselekvő csoportokkal. Szóval az amerikai baloldal megy tovább, és érdekes lesz látni, hogy a most vázolt, rengeteg, egymásra épülő, egymást keresztül-kasul vágó dilemmára milyen válaszok születnek.