Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Amikor kormánykritikus posztokra sütik rá a rémhírterjesztést, az maga a vegytiszta megfélemlítés

Két nap alatt két férfit vitt el a rendőrség rémhírterjesztés miatt. Mindkettejüket elengedték. Nem is ez a lényeg.

Hanem az, hogy mi is volt az, ami miatt bevitték őket. Az első esetben egy konyhafilozófiai eszmefuttatásról volt szó kis diktátorozással, miegyébbel. A másodikban pedig egy zárt csoportban(!) megosztott Hadházy Ákos-bejegyzésről, amihez 1 sort(!) mellékelt a poszt szerzője, amiben egy ténymegállapítást tett. A Hadházy-bejegyzésben a független országgyűlési képviselő a kórházi ágyak kiürítése miatti nyomásgyakorlásról elmélkedik röviden.

Valaki nemrég kérdezte tőlem, hogy mi a Mércénél nem tartunk-e attól, hogy majd ezt a rémhírterjesztős dolgot minden félszóra ráfogják majd, és nem tartja-e ez vissza a szerzőinket attól, hogy megírják a véleményüket, vagy akár a pőre tényeket. Akkor azt mondtam, hogy nem lehet úgy újságot írni, hogy folyamatosan ez lebeg a szemünk előtt. Természetesen nem írunk rémhíreket, de tartjuk magunkat az elveinkhez, aztán lássuk meg, mi lesz ebből.

Azzal viszont igazán nehéz mit kezdeni, amikor azt látja az ember, hogy magánszemélyeket hurcol meg a rendőrség, méghozzá a véleményük miatt. Most akkor a vélemény szabad? És hol dől el, hogy mi a vélemény, és mi a rémhír? Egyáltalán az, hogy ez a kérdés ma felmerülhet, önmagában iszonyatosan rémisztő.

Őszintén szólva kurva nehéz ma híreket írni. Épp azért, mert maga a kormány jóformán lehetetlenné teszi az adatokhoz való hozzáférést, a feltett kérdésekre szórványosan és sokszor hiányosan válaszolnak (ha nem egyenesen azzal riogatják a kérdezőt, hogy a rémhírterjesztés bűncselekmény). És mindeközben látjuk azt is, hogy egyre kevesebben mernek megszólalni, mert féltik az állásukat, ki vannak szolgáltatva a feljebbvalóiknak, a veszélyhelyzet kihirdetése óta a bizonytalanság, a fojtó légkör még kevésbé segíti az újságírói munkát.

Innen nehéz nyerni: az információkhoz hozzájutni percről percre, óráról órára, hétről hétre nehezebb.

És mint minden ilyen helyzetben, az ember, aki szereti érteni az őt körülvevő világot, ha megfosztják a kapaszkodóktól, elkezd spekulálni. Ez valahol természetes folyamat: ha azt látjuk, hogy valamit valahol valaki nagyon nem akar elmondani, nagyon el akar titkolni, akkor tudni akarjuk az okát. (Miért nem engedi anyu, hogy benézzek a szekrénybe? Csak nem ott lapul a karácsonyi ajándékom?)

Márpedig az a mód, ahogy a kormányzat ma beszél az emberekkel, semmiképp sem segít abban, hogy tisztán lássunk a jelenlegi helyzetben. Sőt, az egymásnak néha ellentmondó intézkedések (az egyik nap még simán ezt, a másik nap már azt mondja a tájékoztatásra egyedüliként kijelölt operatív törzs triumvirátusa) is gyanakvást szülnek.

És amikor az operatív törzs a maga bürokratikus nyelvezetével TÁJÉKOZTATJA a lakosságot dolgokról, amikor kioktatják a helyzetet megérteni és rögzíteni próbáló sajtót, akkor válik csak igazán büdössé ez az egész dolog.

Ostoba gyerekként kezelnek ugyanis minket, akinek kár is elmondani bármit, mert úgyse értené meg.

Ebben a helyzetben valóban nem csoda, ha felüti a fejét a kétely, a gyanakvás, a spekuláció.

Mit miért nem mond el a kormány? Miért nem teszteltünk, amikor mindenki más igen? Kin segít valójában a gazdaságvédelmi akcióterv? Meddig tart a veszélyhelyzet, és még hány totál ide nem illő törvényt nyom át suttyomban a kormány a kiherélt országgyűlésen? Hogyan ürítették ki azokat a kórházi ágyakat? Hogyan számolták ki, hogy május 3-án tetőzik a járvány? Budapest miért van büntiben? Most akkor hova viszik a vidéki betegeket? És így tovább, és így tovább.

És ha mindezek után azt látjuk, hogy két nap alatt két embernek is a rendőrség előtt kell magyarázkodnia, mert megosztotta a véleményét az ismerőseivel (vagy még szörnyebb módon egy zárt csoport tagjaival), akkor az emberben óhatatlanul felmerül a nagy kérdés:

Mi ez, ha nem vegytiszta megfélemlítés?

Az nem rémhírterjesztés, ha valaki egy kormánykritikus posztban rámutat azokra a visszásságokra, amelyek a kormányzati kommunikációban megjelennek. Az sem rémhírterjesztés, ha valaki felkérdezi a kormányt arról, hogy mégis mi a jóistent művel.

És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy mindezek tetején ott áll a Facebook, a fal, amelyen végeláthatatlan hosszúságban futhatnak a vélemények, hiszen mindent szabad – aztán persze kiderül, hogy nem, hogy maga a Facebook is szűri a híreket, rásüti a fake news bélyegét erre-arra, amikor éppen ezt kívánja az érdeke (máskor meg akár választási eredmények befolyásolására is alkalmas felület), és bár persze sokszor hasznosnak gondoljuk, hogy az álhíroldalakat szűri a maga vegytiszta multiságában a cég, de azért jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy ezt a gyakorlatot legfőképp a piaci szempontok határozzák meg.

A probléma veleje ebben rejlik épp: hogy miközben iszonyatosan fontos volna, hogy az álhírek ellen valóban fellépjenek a hatóságok, hogy a pánikkeltésre alkalmas, megtévesztő, kizsákmányoló tartalmak ne jussanak el a fogyasztókhoz – addig ezt összemosni kormánykritikus véleményüket kifejtő emberek posztjaival veszedelmes precedens,

ami ellen nem lehet elég hangosan felszólalni.

Mert összességében az emberekben lévő frusztráció teljesen természetes. Karanténban vagyunk, 4 fal között, olyan hosszú ideje, amire sem mentálisan, sem fizikailag, sem anyagilag, sem máshogy nem voltunk felkészülve. És mivel él bennünk a közlési vágy – mégis csak társas lények lennénk ugyebár -, nem csoda, hogy a helyzetből fakadó bizonytalanságait is megosztja szűkebb közösségével az emberek egy erre a közlési kényszerre fogékony csoportja. Hogy mennyire tudatosan, mennyire jól használják erre a célra a közösségi médiát, az más kérdés, ebben volna hova fejlődni, ez tény. De az biztos, hogy erre nem lehet válasz az, hogy az ember ajtaján a rendőrség kopogtat.

Az pedig pláne nem, hogy még azután is kvázi bűnözőként mutogatják a közpénzből készült híradóban, hogy már az ügyészség is jelezte: szerintük sem követett el bűncselekményt.

A Facebookon megjelenő konyhafilozófiai eszmefuttatások, kormánykritikus megszólalások ugyanis jelen helyzetben tünetei csupán a jelenségnek, miszerint a kormány maga nem kommunikál megfelelően a társadalom felé. Kritika ez, véleményes formában.

És a vélemény jelenleg szabad. Ám ha rendszeressé válnak azok a határátlépések, amelyekből most két nap alatt kettőt is láttunk – akkor már nem lehetünk benne biztosak, hogy nem él vissza az éppen jóformán korlátlan hatalmával a kormány. Márpedig nem erre kaptak felhatalmazást. Arra legalábbis biztosan nem, hogy átláthatatlan szempontrendszer szerint vegzáljanak magyar állampolgárokat.