Amikor 2010 után a második Fidesz-KDNP-kormány minden második mondatában benne volt az „elmúltolcév” (minden elsőben pedig Gyurcsány), mint a rosszul kormányzás szinonimája, egy idő után végtelenül komikussá vált ez a retorikai fordulat.

A NER 10. évére ráfordulva viszont érdemes megnézni, hogy az elmúlttízév rossz kormányzása hova vezetett. Scheiring Gábor a minap írt az Orbán-rendszer nagy nyerteseiről – talán senkit sem lep meg, hogy a nyertesek köre sokkal szűkebb, mint azoké, akik szó szerint áldozatul estek a Fidesz-KDNP kormánynak.

A teljesség igénye nélkül íme tíz olyan csoport, amelynek tagjai különösen nehéz helyzetbe kerültek 2010 óta.

1. Közmunkások

A Fidesz a 2010-es választások előtt (amikor még vették a fáradtságot arra, hogy valamiféle programmal próbálják meggyőzni a választópolgárokat) 1 millió új munkahelyet ígért. Azt senki sem gondolta, hogy ennek érdekében olyan foglalkoztatási programot indítanak, ami százezreket terel életpálya nélküli munkába, megélhetésre alkalmatlan bérekért. 2011. január elsején változott a közfoglalkoztatás, létrejött az „egységes közfoglalkoztatás rendszere”, az ígéret pedig az volt, hogy a közmunkaprogramból egyenes út vezet majd a nyílt munkaerőpiacra. 2013-ra már 130 ezer embert tereltek ebbe az irányba, ami nemzetközi viszonylatban is magasnak számít (és főképp a közvetlen elődnek tekinthető Út a munkához program számaihoz képest). Hogy aztán a minimálbértől elmaradó fizetéssel, sokszor teljesen értelmetlen munkát végezve meg is rekedjenek abban. A NER 2. ciklusának végére már teljesen nyilvánvaló volt: a közmunka legfeljebb a statisztikák kozmetikázására jó, de semmiképp sem szolgálja azok érdekeit, akiket kíméletlenül beterelnek ebbe a zsákutcába. Idővel a kormány is belátta a eszköz  foglalkoztatáspolitikai csődjét, és elkezdte leépíteni a programot. Kérdés, hogy a koronavírus-válság nyomán előálló tömeges munkanélküliség kezelésében mekkora szerepet játszik majd a program újjáélesztése.

2. Dolgozók

Nem csak a közmunkába tereltek, de úgy általában véve a dolgozók is rosszul jártak 2010 óta, méghozzá rendkívül sok szempontból, hisz a kormány egyetlen célja a bérek „versenyképessége”.

Az érdekvédelem ellehetetlenítése, a munkajogok átfogó gyengítése és konkrétan a sztrájktörvény 2011-es átírása rögvest olyan utcába terelte a szakszervezeteket, ahonnan a mai napig nehezen törnek ki.

Borzasztóan nehézzé vált tiltakozni a munkavállalók jogaiért, vagy konkrétan sztrájkolni – ennek a következményei  9 éve folyamatosan velünk vannak. Ennél is problematikusabb, hogy a kormány munkahelyteremtő stratégiája nagyjából kimerült a közmunkaprogramban, illetve a külföldi multik idecsábításában, ami viszont jól láthatóan zsákutca, hiszen minden előrejelzés egy irányba mutatott: ezek a cégek csak addig lesznek nálunk, amíg alacsony bérekért zsákmányolhatják ki a dolgozókat, és nem találnak máshol ideálisabb körülményeket. Nem jobb a helyzet a közszférában sem: az ápolók, tanárok, kulturális dolgozók, közszolgák stb. az egyre rosszabb körülmények mellett azzal is szembesülnek, hogy a bérük egyre kevesebbet ér, miközben egyre több kollégájuk hagyja el a pályát, vagy az országot… A statisztikákból kiderül: 2018-ig sem sikerült választ találni az alacsony végzettségűek, a romák, a kisgyermekes és/vagy nagycsaládos nők munkaerőpiaci hátrányára. És aztán 2018 végén a kormány bedobta a rabszolgatörvényt is, megmutatva, hogy számukra még mindig fontosabb a nagyvállalatok lekenyerezése, mint a magyar munkavállalók helyzetének javítása. A járványhelyzet pedig újfent rávilágított arra, hogy a kormány nem a dolgozók védelmét tekinti elsődlegesnek: a gazdaságvédelmi akcióterv, amelyet oly nagy szeretettel lobogtatnak, a munkavállalók szempontjából a kevésnél is kevesebb, csak szűk kört érint, és számukra sem kínál valódi segítséget. Orbán Viktor előszeretettel hangoztatja ugyan, hogy a munkahelyek védelme és új munkahelyek teremtése a fő cél – ám ha ez azzal jár, hogy újabb embereket terelnek be a közmunka világába, épp ott leszünk, ahol a part szakad.

3. Diákok

Az oktatási rendszert a NER szisztematikusan verte szét, felmérhetetlen károkat okozva. Az egész a köznevelési törvény átírásával kezdődött még 2011-ben, és bár azóta Hoffmann Rózsa neve jóformán feledésbe merült (Balog Zoltán, Palkovics László és Kásler Miklós sokat tett ezért), valójában akkor derült ki először, hogy a Fidesz-KDNP elég összetett módon lát neki a közoktatás lezüllesztésének. Az olyan bűnök, mint a tankötelezettségi korhatár csökkentése 16 éves korra, megmutatják, milyen prioritásai vannak a NER-nek:

egyáltalán nem a diákok érdekeit nézik, hanem azt, hogy a problémák megoldása helyett egyszerűen kitegyék őket a rendszerből képzetlenül a munkaeőpiacra

– így hullanak ki azok, akiknek épp a legnagyobb szükségük lenne a segítségre. A központosítás lehetőséget adott az intézmények kézivezérlésére (megannyi mindennapi problémát okozva iskolaigazgatóknak és pedagógusoknak), ami legfeljebb a kormány arroganciáját bizonyítja, mint ahogy az is: az összes tiltakozás ellenére sem veszik figyelembe immár évek óta, hogy mennyire túlterheltek a diákok, és mennyire nem versenyképes az a tudás, amit a közoktatási rendszerben magukba tudnak szívni. Az olyan intézkedések, mint a Taigetosz-törvény, az érettségi megpiszkálása, a szakképzési rendszer lezüllesztése, az alternatív iskolák vegzálása már csak hab ezen a romlott tortán (és hány ilyen van még…), az új NAT pedig már most borítékolhatóan ugyanezen az úton tartja majd az oktatást. Ez az út pedig valami nagyon rossz helyre vezet: a jövőt veszi el diákok tízezreitől, évről évre.

4. Nők

A járványhelyzet ugyan némileg felülírta, de azért ne felejtsük el: 2020 elvileg az áldozatsegítés éve lenne. Lenne – ha a kormány valóban érdemben foglalkozna a nők elleni erőszakkal, a családon belüli erőszakkal. Csakhogy nem teszi, mint ahogy 2010 óta sem tette egyszer sem. A vakkomondorok kormánya ez, amelynek országgyűlési képviselői gond nélkül alázzák meg a Parlamentben női képviselőtársaikat, amely évek óta nem hajlandó ratifikálni az Isztambuli Egyezményt, és amely lassúsága és szűklátókörűsége miatt képtelen arra, hogy olyan intézményeket működtessen, amelyek hatékonyan tudnának fellépni a nőket érő mindennapi erőszak ellen. A nemek közti egyenlőtlenségek enyhítésére kísérletet sem tesz – ám gond nélkül megy neki a genderelméleteknek, mintha azok holmi úri huncutságok lennének. Nőnek lenni ma Magyarországon semmivel sem jobb, mint 10 évvel ezelőtt volt. És elnézve a kormány cinikus hozzáállását ez így marad még elég sokáig, hiszen a kormány a felső-középosztálynak nyújtott támogatásokon kívül továbbra sem látjuk, hogyan csökkentenék a reproduktív munkák terheit, mint ahogy a nő a Fidesz számára a mai napig nem több, mint a demográfiai mutatók kozmetikázására (szülés útján) alkalmas fehércseléd.

5. Szegénységben élők

Hegedűs Zsuzsa. Talán elég lenne ennyit mondani arról, milyen helyzetben vannak ma Magyarországon a szegénységben élők. Orbán Viktor főtanácsadója, aki a szegénység megszüntetésének zálogaként osztogatott már malacokat és kanonizálta a lopást is (újfent csak megbélyegezve a szegénységben élőket), egy szép napon bejelentette, hogy az Orbán-kormány „felszámolta a rendszerszintű gyermekéhezést és nyomort”, a maga egyszerűségében mutatja meg, mit tesz a Fidesz-KDNP-kormány a szegénységben élők megsegítésére. Semmit, csak üres szavakkal dobálózik, vagy egész egyszerűen úgy tesz, mintha maga a probléma sem létezne. Hogy mégis létezik, arról a számok beszélnek:

a dolgozói szegénység aggasztó növekedésétől az áramszegénységben élők helyzetén át a kilakoltatások számáig rengeteg adat beszél arról, hányan vannak borzasztóan nehéz helyzetben hazánkban.

Összességében azonban a számoknál beszédesebbek a kormány tettei: az intézkedések, amely a felső-középosztálynak és az elitnek kedveznek ahelyett, hogy a szegénységben élők helyzetén próbálnának javítani (mint például az egykulcsos adó, de az oly büszkeséggel lobogtatott rezsicsökkentés is ilyen), vagy a TB-törvény megszavazása, ami egyenesen az életét veszélyezteti azoknak, aki szegénységükből fakadóan amúgy is veszélyeztetettebbek. A NER lényegében eltüntette a középosztályt, amelyből évről évre egyre többen csúsznak le, a felemelkedés esélye nélkül. A kormány pedig a szegénység ellen legfeljebb a számok szintjén harcol érdemben: ha a statisztikák túl komor képet festenek, akkor kicsit kozmetikázzák őket. Vagy egyenesen eltörlik azt a mutatót, ami a reális képet felvillantaná.

6. Fogyatékos emberek

2017 májusában derült ki, hogy a gödi Topház Speciális Otthonban embertelen módon bánnak 220 fogyatékkal élő fiatalkorú és felnőtt ellátottal: sem a lakók biztonsága, sem élelmezése, de egészségügyi helyzetük, oktatásuk, és a fiatalok fejlesztése sem volt megfelelően megoldva. Az eset ráirányította a figyelmet arra is, hogy a fogyatékossággal élők bentlakásos intézményeiben egyre nagyobb probléma az arra alkalmas, elhivatott és szakképzett gondozók hiánya (többek közt az alacsony bérezés miatt). Azt is látjuk már, hogy a kormány által 2011-ben bejelentett kitagolás (vagyis a tömegintézmények felszámolása) lassú és egyáltalán nem garantálja a megfelelő ellátást, ráadásul a kormány személyközpontú megoldások helyett olyan sablonintézményeket hozna létre, amelyek egyáltalán nem veszik figyelembe a fogyatékos emberek azon jogát, hogy ők maguk döntsék el, hol és kivel élnek együtt. Ennél is nagyobb gond, hogy az állam a fogyatékosságot még mindig elsősorban egészségügyi problémaként kezeli, ráadásul a szociális alapszolgáltatások csak a fogyatékos emberek töredéke számára elérhetőek, miközben óriásiak a területi egyenlőtlenségek is az ellátáshoz való hozzáférésben. A gondnokság jogintézménye közel 60 ezer fogyatékossággal élő embert gátol a felelős döntéshozatal gyakorlásában, megfosztva őket cselekvőképességüktől. A NER pedig láthatóan nem kezeli prioritásként, hogy ezeket az egyre halmozódó problémákat kezelje.

7. Cigányság

Mielőtt a koronavírus elmosott volna minden napirenden lévő témát, a magyar kormány épp újfent a cigányságot kezdte bűnbaknak megtenni. Kapóra jött nekik a gyöngyöspatai ügy, amelyhez kapcsolódóan rég nem hallott szólamok elevenedtek fel – csakhogy ezúttal nem a hivatalos szélsőjobb, hanem a magyar miniszterelnök és miniszterei szájából. Nem ez volt azonban az első eset, hogy Orbánék előrántották a cigánykártyát. Az, hogy Balog Zoltán még miniszterként 2013-ban kijelentette: bízik a szeretetteli, de szegregált felzárkóztató oktatásban, elég jól mutatta meg, hogyan gondolkodik a cigányság helyzetéről a kormány (Balog később a roma felzárkózásért felelős miniszterelnöki biztos lett). 2015-ben már a bevándorlókkal összefüggésben emlegették a romákat: előbb Trócsányi László igazságügyi miniszter, aki szerint azért nem kéne befogadnunk menekülteket, mert épp elég munkánk van a romákkal, majd még ugyanebben az évben Orbán Viktor is előszedte ezt a párhuzamot, és kijelentette:

„Magyarországnak az a történelmi adottsága, hogy együtt él néhány százezer romával. Ezt valakik valahol valamikor eldöntötték, amit mi megörököltünk.”

És mi van a mérleg másik serpenyőjében? Farkas Flórián és bandája. Az 1,6 milliárd forintos Híd a munka világába program nem hogy híd nem volt semmilyen munka világába, de a nagyüzemi lopás tankönyvi példájaként vonulhat be az emlékezetbe, Farkas Flóriánt mégis csak a 2018-as országgyűlési választás után mentette fel Orbán a romaügyekért felelős miniszterelnöki biztos szerepéből. Ja, és azt se felejtsük el, hogy az EU kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen a roma gyerekek iskolai szegregációja miatt. A cigányság helyzete az elmúlt 10 évben nem lett jobb semmivel, és ezt a kormány is tudja jól.

8. Menekültek

Ezt nem is kell igazán magyarázni. 2015-ben a magyar kormány háborút hirdetett a menekültek ellen, előbb csak szóban (rengeteg hazug toposzra építve kommunikációs stratégiáját), majd később már tettekben is. Falat húztak a déli határra, az embertelenség szimbólumaként, elszántan hadakoztak a kvótarendszer bevezetése ellen, a tranzitzónákban a mai napig borzasztó körülmények uralkodnak – és azt is tegyük hozzá: a kormány gyűlöletpropagandája abszolút alkalmas volt arra, hogy a társadalomban is elültesse a kétely és a félelem csíráit (gondoljunk csak az őcsényi esetre, amikor egy panziótulajdonos autójának a kerekét azért szúrták ki, mert kiderült, hogy menekülteket szállásolna el néhány napra). A kormány jóformán egy egész ciklust töltött a menekültek elleni uszítással, és a mai napig képesek bármikor előrántani ezt a kártyát, amikor szükségesnek ítélik – nem véletlen, hogy a koronavírus-járvány előszobájában még iráni diákokra húzták rá a vizes lepedőt, a propagandasajtó harsogta, hogy randalíroztak a kórházban, veszélyeztették az egészségügyi dolgozókat és nem tartották be a járványügyi szabályokat – majd egy teljességgel szabálytalan eljárás végén 13 iráni diákot utasított ki az országból az idegenrendészeti hatóság.

9. LMBTQ-csoportok

2010 április 8-án, a Fidesz kampányzáró eseményén Pelczné Gáll Ildikó kijelenti: szerinte az azonos nemű párok és gyermekeik nem alkotnak családot. Erős kezdés, nemde? A NER nem riad vissza a homofóbiától (Kövér Lászlótól Boldog Istvánig elég sokan megengedtek már maguknak ilyen kijelentéseket, és Orbán Viktor sem retten meg egy kis buzizástól, ha úgy alakul a helyzet), és azt se felejtsük el, hogy egészen tavalyig olyan főpolgármestere volt Budapestnek, aki következetesen elítélte a Budapest Pride-ot. A Fidesz-KDNP kormány az elmúlt 10 évben több olyan törvényt is alkotott, amelyek súlyosan kirekesztőek az LMBTQ-közösségre nézve (onnantól, hogy a melegek nem házasodhatnak, és örökbe sem fogadhatnak, egészen a legutóbbi, már a járványhelyzet idején bedobott, a transzneműek nemének jogi elismerését tiltó törvényig). Az LMBTQ-gyerekek védelme érdekében is jóval többet kellene tennie a kormánynak, de persze ne legyenek illúzióink: amikor tavaly a Pride hónapjában a Mi Hazánk tagjai és Budaházy György csapata több rendezvényt is megzavart, gyakran félelemkeltő módon fellépve – a kormány egyetlen egyszer sem ítélte el az atrocitásokat. Miért is tették volna?

10. Családok

Ahogy 2020 az áldozatsegítés, úgy 2018 a családok éve volt – legalábbis a kormány szerint. De mi is az a család? Az alkotmányban rögzítettek értelmében csak az, ahogy van házasság – vagyis a kormány tehát elég gyorsan kirekesztette a család fogalmából az egyszülős családokat, az azonos nemű szülőket, a mozaikcsaládokat, a házasságban nem élő élettársakat – vagyis mindenkit, akik a nemzeti-keresztény világszemléletükbe nem fértek bele. És ezen a retorikailag kirekesztő húzáson túl sem nevezhető igazán családbarátnak a Fidesz-KDNP kormány. Ha belegondolunk abba, hogy a támogatások jó része (például a CSOK) kizárólag a jómódú családok számára értelmezhető, kirekesztve abból a szegénységben élőket, akiknek a legnagyobb segítségre lenne szükségük, talán már látszik, mennyire családközpontú a NER.

De azt is érdemes felidézni, hogy épp a családok évében több mint 3000 kilakoltatás történt, 2016 és 2018 között pedig körülbelül 10 ezer család kényszerült otthona elhagyására végrehajtási eljárás keretei között.

És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy minden tiltakozás és megmozdulás ellenére a kormány újra meg újra lesöpri az asztalról a javaslatot, hogy törvényben legyen megtiltva a gyermekes családok elhelyezés nélküli kilakoltatása. A NER még mindig egyfajta szülőgépként tekint a nőkre, akiknek a fő feladata, hogy minél több gyereket hozzanak a világra (a darabszám honorálása például egy azon „ösztönzők” közül, melyeket a kormány lobogtat), de persze ha kell, indítanak nemzeti konzultációt, hogy úgy tűnjön, érdekli őket a társadalom véleménye is a kérdésben. Pedig nem.

És persze, lehetne még beszélni a NER áldozatairól jócskán. Akár a sajtóról is (emlékezzünk az Origóra, és ne felejtsük el soha a Népszabadság esetét), a független igazságszolgáltatásról, a hazai tudományos életről (RIP MTA), és egyéb intézményeinkről, amelyek bedarálódtak az elmúlt 10 év sokszor pusztító kormányzati intézkedései alatt.

Vagy a rendszer tényleges meghurcoltjairól (Sándor Mária, Horváth András, Váradi András és mások), akik nekifutottak, és visszapattantak a kormány arrogáns és agresszív hatalmi játszmáiban. Azok, akik megpróbáltak felszólalni az igazságtalanságok ellen, de semmibe vették, vagy egyenesen ellehetetlenítették őket.

Ebből a szempontból mind áldozatok vagyunk: mert a NER 10 év alatt olyan monolittá változott, amely tökéletesen képes felőrölni az ellene felszólalókat, megfélemlít, elnyom és egyre kiszolgáltatottabbá tesz. És az intézkedések is ebbe az irányba visznek: minél többen válnak kiszolgáltatottá, annál biztosabban ül Orbán Viktor a miniszterelnöki székében.