Közhely, hogy a világjárvány, különösen a karantén és a nélkülözés tükröt tart elénk, amelyben megmutatkozik, mi az, ami igazán fontos számunkra. Veszélyesen gyorsuló világunkban felszínre kerülnek azok a prioritások, amelyek ha rejtettebben is, de mindig jelen voltak. Kiből önfeláldozó altruizmust, kiből pofátlan nyerészkedést hoz ki a helyzet. Hol a közösségi szolidaritás alulról jövő kezdeményezései bukkantak fel a semmiből, hol leköpték az utcán a kínainak vélt embereket. Nem kívánok ugyan „értelmet keresni” ebben az egészben, hiszen a tömegek halálában nincs, és nem is lehet semmi „magasztos jelentés” vagy „erkölcsi üzenet”, de a fenti megállapítás ettől még érvényes egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

Érdemes megfigyelni, hogy megváltozott életünkben mi az, ami hiányzik a „régi világból”, illetve mik a fontosabb vágyaink és félelmeink, hiszen ezek a jövő politikai cselekvéséhez is utat mutathatnak.

Sejthető, hogy sokunknak hasonló dolgok jutnak eszünkbe, ha ezen töprengünk, sőt egyes vágyak és félelmek – merem feltételezni – egyetemesek minden embernél.

Féltjük magunk és mások egészségét, félünk szeretteink illetve önmagunk halálától vagy szenvedésétől. Sokan félünk az elszegényedéstől is.

Amennyiben azok közé tartozunk, akik továbbra is bejárnak dolgozni, hiányolhatjuk a biztonságos munka feltételeit, illetve a megfelelő megélhetést biztosító fizetést. Miközben sok dolgozó a biztonságra vágyik, azon kormányok és vállalatok prioritásai is nyilvánvalóvá válnak, amelyek még nem küldték haza megélhetésük biztosítása mellett az összes nem rövidtávon nélkülözhetetlen feladatot ellátó dolgozót.

A tőke zavartalan profittermelését az emberek biztonsága elé helyező elképzelések talán legtébolyultabb esete Donald Trump abbéli szándéka volt, hogy a fertőzöttek számának exponenciális növekedése ellenére húsvétig feloldja a korábban bevezetett korlátozásokat, hisz „a gyógyír nem lehet rosszabb, mint a betegség”. Republikánus megmondóemberek közben arról győzködték a lakosságot, hogy elvárható az idősektől a halál kockázatának vállalása unokáik jövendő prosperitása érdekében. A Dow Jones Ipari Átlag kiengesztelése végett bemutatandó tömeges emberáldozattól végül eltekintett az elnök. Talán valaki elmagyarázta neki, hogy ha teljesen elszabadul a vírus, akkor még lejjebb megy a szent vonal, sőt, újraválasztása is veszélybe kerülhet.

Mindenesetre lesújtó képet fest az amerikai társadalomról, hogy ilyen ötletek egyáltalán komolyan felmerülhettek– nem is beszélve azokról a későbbi történésekről, amelyeket látva az európai hírfogyasztó leginkább abszurd színházban érezhette magát. Bejárta a sajtót például egy jelenet, amiben egy magát Thomas Jefferson szellemi örökösének képzelő tüntető torkaszakadtából üvölt platós terepjárójából az útját Tienanmen téri szabadsághősre emlékeztető módon elálló ápolóval, hogy „ha kommunizmust akarsz, menj Kínába!”. Hiába, Marx nem tévedett, amikor Hegelt kiegészítve megjegyezte, hogy a történelem ismétli ugyan önmagát, de ami először tragédia, az másodszor komédia.

Magyarországon meglepő módon a liberális sajtóban pedzegettek (ha óvatosan is) Trumpéhoz hasonló húrokat. Hont András felvetette, hogy a gazdasági válság akár a járványnál is több emberéletet követelhet. Abba persze képtelen belegondolni, hogy ez csak akkor van így, ha nem vagyunk hajlandóak a neoliberális világ dogmáit felrúgva oda allokálni a megélhetéshez szükséges – egyébként rendelkezésre álló – erőforrásokat, ahol emberi szükség mutatkozik. Például a fizetőképes ingatlanpiaci kereslet bezuhanása esetén nem maradnának üresen lakóépületek, ha nem azt kérdeznénk először, hogy melyik osztrák nyugdíjalap vagy tehetséges gázszerelő tulajdonában áll egy háztömb, hanem azt, hogy ki fázik vagy kinek kell bántalmazó partnerétől azonnal elköltöznie.

Azokban is jól körülhatárolható vágyak merülhetnek fel, akik osztályprivilégiumaik révén nincsenek közvetlen veszélynek kitéve, mert megtehetik, hogy #otthonmaradnak, vagy épp hatósági karanténban tengődnek, mint ezen sorok írója. Kényszerű magányunkban bizonyára sokan hiányoljuk a személyes kapcsolatokat, a közösségi életet, a szeretve és megértve levés érzését, a világban és különösen a természetben fellelhető szépséget, a kultúrát, a szerelem és a szex lehetőségét (vagy ha párunkkal vagyunk összezárva, akár a félrelépés és a hűség közötti választás szabadságát). Talán akadnak olyanok is, akik a lakótelep felett vöröslő tavaszi naplemente láttán szerelmesek akarnak lenni, aztán rájönnek, hogy azt egyedül is lehet, hiszen igazából belül történik az a dolog, amihez korábban mindig találtunk egy Zsuzsit vagy egy Tamást.

Nekem most, hogy még a szemetet sem vihetem le, és a börtönt kockáztatnám, ha másokat veszélyeztetve kimerészkednék az ajtómon éktelenkedő nagy piros matricán túli világba, a városi séták hiányoznak, kiváltképp az éjszakai barangolások spontaneitása. Hiányzik, hogy alkalomadtán megcsodáljam a gangos házak homlokzatait, miközben már-már giccsesen világítja meg őket a holdfény. Hiányzik, hogy a kávézók, parkok, kocsmák, fürdők, klubok, és egyéb terek valamelyikében baráti, intellektuális, erotikus vagy akár romantikus kapcsolatok jöhetnek létre véletlenszerűen vagy sorsszerűen. Hiányzik, hogy sétáim előtt nem tudhatom, lecsábít-e egy szaxofon lágy szirénéneke egy porosz győzelmi oszlop alatt futó, lezárt, de tökéletes akusztikájú aluljáróba, de azt sem, hogy kit szopok le aznap éjjel egy sötét parkban vagy egy nyilvános WC-ben. Az az eshetőség is hiányzik, hogy az Égei-tengernek képzelt Duna partján ülve bűnös korok dinnyehéjként úszó holttesteinek rémképe borzasszon el, miközben két csók között a hullámokba révedek, vagy hogy egy csatornaparti társas iszogatás közepette emlékeztessen a szinte mozdulatlan víztükör egy vérbe fojtott forradalomra. Hiányoznak a városi vízfelületek által felvetett kérdések, mint például az, hogy mit írhatott volna József Attila a Dunáról, ha egy olyan világban kényszerül költősorsra, amiben barbárság verset írni. Hiányzik egy részegen befalt kebab és hiányoznak a falakon díszelgő golyónyomok.

Nemrég jutott tudomásomra, hogy ezt a fent leírt spontán emberi interakciókkal tarkított céltalan mászkálást, amit sokan művelünk ösztönösen, és amit egy jó barátommal már egy évtizede csak mint „rézbaszást” emlegetünk, a Lettrista Internacionálé (és később a szituacionisták) forradalmi technikának tartotta és dérive-nek nevezte el.

A spontaneitástól persze nemcsak a karantén fosztja meg a hozzám hasonlóan rossz századba született tévelygőket, hanem a megélhetési kényszer által végeztetett banális bérmunka is, sőt, utóbbi talán még nagyobb mértékben.

A „belső kalandozás” ugyanis házi karanténban is lehetséges (különösképpen azok számára, akik nem csak WC-papírból spájzoltak be), de ez aligha mondható el a tőke fényes, sátáni üvegtornyairól. Bizonyos értelemben most bezárva szabadabbnak érzem a hétköznapjaimat, mint az utóbbi fél év nagyrészt bérmunkával töltött idejében bármikor.

A szocdem vagy bolsevik olvasóban felmerülhet, hogy a fenti sorok messziről bűzlenek a burzsoá individualizmustól (vagy szalonképesebben fogalmazva: részben illeszkednek a neoliberalizmus részben permisszív kulturális logikájába). De mi is az a burzsoá individualizmus? Képzeljünk el egy régi vágású tőkést, akinek befektetéseit egy menedzser kezeli és nem a tőzsdei hírekkel kel fel reggelente az ágyból. Ez a burzsoá megteheti, hogy kommodifikált munka helyett valódi indíttatásait követve például zenét szerez, és nem kell törődnie azzal sem, hogy fizet-e valaki ezen valóban autonóm tevékenység végtermékéért.

Ezzel a helyzettel nem az ő szabadsága és individualitásának megélése a gond, hanem az, hogy ennek jelenleg szükségszerű feltétele mások szabadságának csorbulása. Az egyetemes emancipáció (fenébe az eufemizmussal, a kommunizmus) célja tehát nem a „burzsoá individualizmus” megszüntetése kell hogy legyen, hanem az, hogy a kizsákmányolásból származó tőkejövedelmek által csak keveseknek (és mára leginkább nekik is csak elméletben) biztosított autonómia örököse ne legyen más, mint az emberiség maga. Éljen a kommün! Éljen a burzsoá individualizmus!

Az elmúlt hetekben sokak megélhetése került veszélybe, és ha közéjük tartozunk, sejthető, hogy nem holdfényes sétákról fogunk elsősorban ábrándozni, és kevésbé leszünk nyitottak a home office-ban megvilágosodott középosztály mindenféle karanténbölcseletére – Brecht óta tudvalevő ugyanis, hogy „előbb a has jön, aztán a morál”. Bár vágyhatunk a pénzre, ilyen helyzetben nem biztos, hogy magára a pénzre vágyunk, de még csak nem is az általa hozzáférhetővé tett alantas alsó vagy felső középosztálybeli hóbortokra, mint a szórakoztatóipar, sportesemények, turizmus, városi terepjárók és végtelen fitness termek.

Szorult helyzetben primátust élvez az a vágy, hogy továbbra is legyen fedél a fejünk felett, hogy nyugodt álmot aludhassunk egy fűtött szobában, hogy legyen mit ennünk, és hogy ne legyünk erőszaknak kitéve. Hasonló a helyzet akkor is, ha elveszítjük a munkánkat. Ilyenkor a legtöbben igazából nem is az elvesztett munkát akarjuk vissza, hanem a biztos megélhetést. Jól informált és épeszű ember nem vágyhat arra, hogy egy idegen a nyomor bicskáját a torkához szorítva rabolja el a fiatalon ébren töltött idejét (tehát életének egy jelentős részét), hogy aztán azon pénzért túladjon és Rolex karórát vásároljon belőle. A bérmunka folyamán életünk és öntudattal megélt éber időnk vétetik el és alakul élettelen és tudattalan dologgá.

Tehát azok számára, akik velem együtt úgy gondolják, hogy minden öntudattal rendelkező lény pusztán öntudata okán megérdemli, hogy a létezéssel töltött röpke idejét a természet törvényei által meghatározott kereteken belül önazonos és szabad tevékenységgel tölthesse, magától értetődő az antikapitalista és a munkaellenes álláspont. (Antikapitalista és antimunka, nem posztkapitalista és posztmunka – a történelem vonatán való bliccelést ugyanis jobb meghagyni azon ultraortodox marxistáknak, akik nem számolnak a köztünk és a [szerintük előbb-utóbb szükségszerű] felszabadulás között elterülő ökológiai aknamezővel.)

A tág értelemben vett bérmunka persze nem csak az lehet, amikor a gonosz tárnák mélyén fekete guanóként rakódik le a szénpor a tüdőnkben, vagy amikor az irodában képletesen és szó szerint is meghajlik gerincünk.

Valami ehhez hasonlatos zajlik le akkor is, amikor „szabad-időnkben” egy apró képernyőre meredve endorfinlöketekre cseréljük legértékesebb erőforrásunkat, az időt, és a tervezett addikciónk miatt ez a csere minden, csak épp nem szabad. Hasonlóan a bérmunkához, a digitális figyelemgazdaság esetében is alacsonyabb a kapott fizetség (elfogyasztott tartalom) csereértéke, mint a bambulásunkból befolyt reklámbevétel, így itt is megfigyelhető az idő többletértékének tőke általi elsajátítása, vagyis a marxi értelemben vett kizsákmányolás. A szűk értelemben vett bérmunka eltörlése tehát szükséges, de nem elégséges feltétele a személyes autonómiának.

A szerencsés osztályhelyzetű dolgozóban persze felmerülhet ellenvetésként, hogy ő például őszintén örömét leli a munkájában, ami megesik ugyan, de ritka. Könnyen kitalálhatjuk, hogy ezen kategóriába tartozunk-e, ha őszintén válaszolunk arra a kérdésre, hogy munkaidőnkben pont ugyanazt, ugyanúgy és ugyanakkor csinálnánk-e mindig akkor is, ha holnaptól nem fizetnének érte, viszont a megélhetésünk ettől függetlenül garantálva lenne. A munka társadalmában viszont ebben a szerencsés esetben sem egy szabad emberről beszélhetünk, hanem egy olyan szolgáról, akit pont arra utasítanak, amit egyébként is tenni akar.

Előfordulhat ugyan az is, hogy a munkáját nem élvező jól informált épeszű ember vágyik a munkába járásra, de ez esetben leginkább annak másodlagos következményeire vágyik, például a munkához kapcsolódó (bármily felszínes) társas érintkezésekre. Viszont a munka alól felszabaduló tömegeknek egy játékosabb, kipihentebb és spontánabb jövőben rengeteg olyan lehetősége nyílna társas és közösségi kapcsolatok építésére, amelyeket a „kiégés társadalmában” elképzelni is nehéz, ezért valószínűtlen, hogy az egy főre jutó munkaórák számát radikálisan csökkentő, vagy a munkát eltörlő társadalomban  bárki is hiányolná majd a primitív múlt kávészüneteinek erőltetett, illedelmes mosolyait.

A pandémia társadalmi szinten is felszínre hozta a különböző populációk és elitek valódi prioritásait, valamint feszegetni kezdte a „kapitalista realizmus” által elképzelni engedett valóságok kereteit. A járvány nyomán kialakuló helyzetben hirtelen nemcsak lehetségessé, de szükségszerűvé is váltak olyan dolgok, amelyekről korábban autoritást sugalmazó hanghordozással (vagy akár akcentussal) hangoztatta a neoliberalizmus papi kasztja, hogy lehetetlenség, és amiről vihogva kérdezték a tévébohócok, hogy „miből?”. Boris Johnson a thatcherizmust megtagadva beismerte, hogy igenis létezik társadalom, és a kormányok valamint központi bankok világszerte megrázták azt a varázslatos pénztermő fát, amiről Theresa May korábban váltig állította, hogy nem létezik.

Bár sajnos egyenlőre úgy fest, hogy a pénzfa termésének nagy része oligarchák zsebében landol, kiderült például, hogy el lehet szállásolni a hajléktalanokat – már ha úgy döntünk,hogy ez elég fontos. Kiderült az is, hogy az önmagukban (tehát presztízsértéküket leszámítva) elenyésző használati értékkel rendelkező luxusautókat vagy parfümöket gyártó üzemek gyárthatnak lélegeztetőgépeket és kézfertőtlenítőt is, és hogy a 3D nyomtató nem a létrehozandó alkatrész szabadalmi jogával működik, hanem árammal. Lehetséges, hogy a termelést az emberi igényeknek is alá lehet rendelni, és nem szükségszerű, hogy az a tőkefelhalmozás öncélú folyamatát szolgálja.

A gép is működhet értünk, nem csak mi a gépért – és a „gép” itt a lehető legtágabb értelemben értendő, mely magában foglal minden árutermelő tevékenységet a mezőgazdaságtól a kulturális termelésig bezárólag.

Persze nemcsak üdvözlendő változásokra ad lehetőséget a pandémia és a gazdasági válság, hanem tálcán kínálja az elitek számára a tőke és egyéb formájú hatalom nagymértékű koncentrációjának lehetőségét is. Ide sorolható Orbán Viktor felhatalmazása a rendeleti kormányzásra, a francia uralkodó réteg Macron vezette osztályharca a dolgozók ellen, vagy Trump abbéli szándéka, hogy az adófizetők pénzéből gigászi összegeket fordítson a klímavédelmi szempontból legkárosabb vállalatok, többek között a légitársaságok, vagy a sok esetben adóelkerülés céljából nem is az USA-ban bejegyzett szállodahajók üzemeltetőinek megsegítésére.

Miközben Budapesten kollégisták sokaságát tette utcára a kormány, a főváros hatalmas kapacitású szállodái üresen állnak, és ahelyett, hogy megnyitották volna szobáikat a családjukat féltő egészségügyi dolgozók számára, világító ablakok fényéből felrajzolt szívecskékkel próbálják kiszúrni a szemüket. Ez persze nem valószínű, hogy csökkenteni fogja a kormány jóindulatát, amikor kedvenc „üzletemberei” jönnek majd sorban állni ingyen pénzért. Pénzosztásra ugyanis csak akkor nem futja, ha azok kérik, akiknek valóban szükségük volna rá.

Az anarchista antropológus, David Graeber „Bullshit Jobs” („Kamumunkák”) című könyvében arra kereste a választ, hogy miért nem csökkent az utóbbi fél évszázadban az emberek munkával töltött óráinak száma, ahogy azt Keynes megjósolta, valamint hogy miért fújódtak fel láthatóan irracionális mértékben és a neoliberalizmus hatékonyságmantrájának ellentmondó módon a gazdasági centrum kapitalista bürokráciái. Láthatólag minél inkább meghaladottá válnak a fordista éra közel teljes foglalkoztatását lehetővé tevő termelési viszonyok, annál görcsösebben ragaszkodnak az elitek a népesség munkára kényszerítéséhez, ha kell, akár értelmetlen közmunkaprogramok által.

Igaz ez nemcsak a poszt-fasiszta Orbán-rezsim „munkaalapú társadalmára”, de a „szociáldemokrata” Gerhard Schröder és elvtársainak „reformjai” nyomán létrejött fegyelmező/büntető jóléti államokra is. Graeber szerint ennek egyik magyarázata, hogy az uralkodó osztályok kockázatosnak tartják, ha az embereknek túl sok idejük van gondolkodni és neadjisten szerveződni.

Ennek fényében sejthető az is, hogy amikor régiónk monopolkapitalista bürokráciái (pl. az ellenkultúrák köré szerveződő közösségeket lecsövesező és a „közveszélyes munkakerülést” üldöző Kádár-rendszer) akkor is munkakényszerrel operáltak, amikor erre a termeléshez nem volt szükség, az talán nem is a tervgazdaság inherens hatékonytalansága, sokkal inkább a diktatúra politikai szempontjai miatt történt. Elvégre jobb, ha szem előtt van mindenki, különben még a végén valami zavarkeltés lesz.

Mi történne a társadalommal, ha a professzionális és menedzseri osztály nagy része, akik sokszor maguk is tisztában vannak tevékenységük haszontalanságával, egyszer csak eltűnne? – tette fel a költői kérdést Graeber. Erre csattanós válasszal szolgált a pandémia, történt ugyanis, hogy

míg az adótanácsadókat, és a marketingosztályok munkatársait illedelmesen hazaküldtük, hogy otthon színleljék tovább a produktivitást, a társadalom alapvető funkcióit fenntartó ápolók, bolti eladók és árufeltöltők hősi státuszba emelkedtek.

Ez persze nem változtat azon a sajnálatos helyzeten, hogy egy-két szakmát kivéve (pl. orvosok) szinte fordított arányosság fedezhető fel egy elvégzett munkakör társadalmi hasznossága és annak anyagi megbecsültsége között. Egy klímagyilkos olajvállalatot mosdató céges ügyvéd például több tízszeresét is hazaviheti egy fertőző betegek ellátása közben önmaga egészségét kockáztató ápoló fizetésének. Mivel az egyén kapitalista hierarchiában elfoglalt helyét más hatalmi struktúrák is befolyásolják, mint például a rasszizmus és a patriarchátus, nem meglepő az sem, hogy a nélkülözhetetlen, de rendre alulfizetett munkakörökben alkalmazott dolgozók között felülreprezentáltak a nők és gazdag országokban a bevándorlók is.

A jelenlegi és eljövendő válságban egyáltalán nem mindegy, hogy képes-e magának megfelelő politikai alkupozíciót kiharcolni a rendszer által a méltóságteljes boldoguláshoz szükséges erőforrásoktól (fizikai szükségletek kielégítésére fordítható pénz és idő) megfosztott sokaság. Amennyiben sikertelen lesz, félő, hogy a tőke erői (beleértve a NER döbrögijeit és a hip és fiatalos tech-bárókat egyaránt) kerekednek felül, és a válság végére – némi túlzással – 9 millió digitális napszámos országa leszünk. Valami hasonló dolog játszódott le ugyanis a 2008-as recesszió után is, amikor a válság vámszedői  (pl. a „sharing economy” és a „gig economy” monopolhelyzetért küzdő platformkapitalistái) és politikai haszonlesői (poszt- és neofasiszta mozgalmak) hatalomra és pénzre váltották a megingott egzisztenciájú tömegek elkeseredettségét.

A járvány által láthatóbbá váltak prioritásaink, és nyilvánvalóbbá vált az is, hogy mik az objektív szükségleteink (pl. étel, ital, lakhatás, szeretet és társas kapcsolatok), szemben azokkal, melyeket ravasz marketingesek ültettek el fejünkben (pl. a napi 10 óra Excel-tábla kitöltéssel töltött életévek csereértékéért vásárolható városi terepjáró).

Na de mit követeljünk, ha majd a világjárvány elvonulta ezt lehetségessé, illetve  az előreláthatóan beköszöntő tömeges elszegényedés szükségszerűvé teszi? A munkásmozgalom két nagy letűnt, de minden ellenkező híreszteléssel szemben autoriter és kapitalista irányzata, a bolsevizmus és a szociáldemokrácia által a huszadik században hangoztatott jelszót parafrazálva:

Kenyeret, ne munkát!

A fent említettek fényében előállnék egy naiv kis utópiával, amelynek megvalósulását lehetségesnek, kívánatosnak ugyanakkor valószínűtlennek tartom: mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy mely munkakörök elvégzése feltétlenül szükséges a társadalom működéséhez. Mi lenne, ha ezekben a munkakörökben végzett feltétlenül szükséges munkát egyenlőbben osztanánk el, és a megmaradt többletidőt visszaadnánk az embereknek, hogy csináljanak vele amit csak autentikus belső indíttatásból csinálni akarnak? Mi lenne, ha a Morgan Stanley egy junior pénzügyi elemzője rádöbbenne, hogy ha nem írja meg a riportot, akkor annyi baj esik csupán, hogy a riport nem készül el, ezért inkább hazamenne, hogy megtanuljon pulóvert horgolni a nagymamájának?

Kaptunk egy leckét saját szükségleteink mibenlétéről és a szemünk előtt állt át több országban az ipari termelés egy része az öngerjesztő absztrakt értéktermelésről az emberi szükségletek szolgálatára. Államok és egyéb aktorok hoztak döntést erről a vészhelyzetre hivatkozva. De nem vészhelyzet-e a klímaválság, ami akár az emberi faj kihalásában is kicsúcsosodhat?

Mi lenne, ha leállna az összes autógyár, miután elkészült a súlyosan mozgáskorlátozottak és a puszta közepén lakó gazdák közlekedésének biztosítására elégséges gépjármű, és a személyszállítás további részét egy minden kontinenst behálózó hipergyors ingyenes vasúthálózat és a szomszédságokban működő kollektív kerékpármanufaktúrák oldanák meg? Mi lenne, ha az egész gazdaságot minimális (és lehetőleg valóban önkéntes) munkával, a szükségletek elégséges kielégítése érdekében működtetnénk, és nem áldoznánk fel lét-időnket csupán azért, hogy mesterségesen generált vágyak kergetése közben egy elképzelt, személytelen és haszontalan értékhalmazt növeljünk szakadatlanul?

Mi lenne, ha mindenkinek lenne mit ennie és hol laknia, de senki nem kérdezné, hogy „megdolgozott-e érte”? Mi lenne, ha az épp önmaga munkás mivoltának felszámolásán serénykedő európai munkásság egy elegáns Horn Gyula-i mozdulattal vágná át a fajvédő határkerítést, mert annak másik oldalán nem versenytársakat, hanem potenciális csapattársakat lát? Mi lenne, ha a metrón reggelenként lehajtott fejjel kávét szürcsölő fehérgalléros regiment üresen hagyná spektakuláris üvegkalitkáit, és 1919 prolikölykeire emlékeztető hévvel tódulna ki a napfényes Margit-szigetre, hogy ott rég felejtett gyermekkora óta először csodálja meg a madarak és a lepkék röptét?

Kedves szabadságot fasizálódó világunkban Greta Thunbergtől féltő jobboldali liberálisok: aggodalmuk hízelgő ugyan, de oktalan. A fennálló hatalmi viszonyok és diszkurzív hegemóniák figyelembevételével belátható, hogy a fent felvázolt változások esélye annak ellenére csekély, hogy minden technológiai feltétel adott hozzájuk.

A „munka becsületébe” vetett vak hitben nagykoalíciót alkot Henry Ford és Lenin, Reagan és Brezsnyev, de még Orbán és Macron is. A történelmi precedens is azt mutatja, hogy az olyan fordulópontoknál, ahol a szocializmus és a barbárság között kell választani, rendre Barabást kiált az emberiség.

Valószínű, hogy a jövőben még tovább szorulnak torkainkon a tőke kötélhurkai és magasabbra nőnek népeink között a (poszt)fasizmus szögesdrót kerítései, de még a közparkokat körülvevő kovácsoltvas-kerítések is. Ettől függetlenül még jól eshet libertárius szocializmust álmodni, különösen annak, akit balszerencséjére az autoriter kapitalizmus szellemi mocsara vesz körül a hatósági karanténban is.

Egy szerény javaslatra azért elragadtatnám magam: sokfelé hallani, hogy háborúban állunk a pandémiával, és hogy a frontokon helytálló hős katonáink nem mások, mint a fertőzés kockázatával dacoló egészségügyi dolgozók és a lakosság ellátása közben szintén az egészségüket kockáztató bolti eladók, árufeltöltők és egyéb nélkülözhetetlen feladatot ellátó munkavállalók. Erre válaszul a kritikus sajtóban helyesen jegyzik meg, hogy az, aki megélhetési kényszer alatt a megfelelő védőfelszerelés nélkül dolgozik ezen munkakörökben, az legalább annyira tekinthető áldozatnak, mint hősnek. Esténként tapskoncert üdvözli hőseinket, ami üdvözlendő, hiszen a szolidaritás ilyen formájú kollektív kinyilatkoztatása valóban szívmelengető lehet a munkából fáradtan hazatérő egészségügyi dolgozók számára.

A tapsnak azonban van egy súlyos hiányossága. Sajnálatos módon a jelenleg fennálló rendszerben nem lehet tapssal fizetni a lakbért vagy a telefonszámlát, és ételt, italt sem adnak érte a boltban. Ha már a társadalom ilyen tragikus körülmények között volt kénytelen szembesülni azzal, hogy kik azok a dolgozók, akikre a legnagyobb szükség van, itt az ideje végre biztosítani ezen emberek megfelelő megélhetését is. Ennek sok formája áll rendelkezésünkre és a közhangulat is nyitottnak látszik rá. Még a magyar kormány is tett lépéseket a helyes irányba, de ennél sokkal többre lesz szükség, és fontos, hogy a béremelések tartósak legyenek.

A béremelés követelésének szerény redisztributív reálpolitikája valamint a munka és a kapitalizmus eltörlésére irányuló forradalmi ábrándok nem hogy nem mondanak ellent egymásnak, de valójában egy tőről fakadnak, mely nem más, mint az emberi szabadság kérlelhetetlen akarása és szeretete.

Ne engedjük hát, hogy megtévesszenek a szabadságot a szabad piaccal azonosító megmondóemberek, ők ugyanis pont annyira barátai a szabadságnak, mint voltak a feudalizmus korában a papok, akik a királyok és főurak előjogainak isteni eredetéről győzködték az alávetett sokaságot. Bár a dolgozó csak akkor szabadul fel igazán, amikor megszűnik dolgozónak lenni, ha több pénzt kap egy óra munkáért, akkor potenciálisan több ideje is marad autonóm tevékenységekre. Az idő bár pénzért cserél gazdát, nem pénz, és mind meghalunk egyszer.