Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Láthatatlan kokárda

Nemrég összehozott a Tinder egy fideszessel. Ráadásul nemcsak ilyen ímmel-ámmal fideszes fideszesről van szó, hanem egy igazi keményvonalas, népnemzeti fideszesről. Az, hogy mindketten homoszexuális férfiak vagyunk, csak adalék a történethez, nem fontos részlet. Bár nagy volt a kísértés, azt nem mertem megkérdezni tőle, hogy feliratkozott-e már valami önkéntes kigyógyító kúrára a köztévé instrukcióját követve. Hosszútávú kimenetele ugyan nem lett a randevúnak, de beszélgetésünk segített reflektálni a „nemzethez” fűződő viszonyomra. A baloldali buborékból rövid időre kitörve rögtön kaptam az alkalmon, hogy közéleti kérdésekre tereljem a szót.

Többek között azzal magyarázta a politikai preferenciáját, hogy ő magyar, tehát nem lehet sem kommunista, sem liberális.

Tiszteli a keresztény hagyományokat és a nemzeti kultúránkat, még ha nem is igazán definiálta ezen fogalmakat. Mint utólag kiderült, ez a magyarságtudat népművészeti giccs fetisizálásából, valamint nagyon tehetségtelen és kicsit fasiszta, és elég tehetséges, de nagyon fasiszta erdélyi írók kultuszából áll. Szobájába lépve arra lettem figyelmes, hogy egy méretes Horthy-portré néz rám a falról, amitől kissé megilletődtem. Próbáltam gazdaságpolitikai és egyéb közpolitikai témák felé terelni a szót, de úgy tűnt, hogy szinte teljesen érdektelen ezekkel szemben, és gondolkodásának legfőbb politikai mozgatórugója a „nemzet”, jelentsen ez bármit is.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Ez a találkozás arra késztetett, hogy magam is átgondoljam, milyen viszonyban állok a magyarságnak nevezett absztrakcióval. Mivel annyi a világon a magyarság, ahány a magyar, nem meglepő, hogy saját vízióm erőteljesen eltér az előbb felvázoltaktól. Arra jutottam, hogy amit a nacionalisták magyarnak neveznek, az jobban inzultálja ezt a valamit, amiben együtt élni kényszerített minket a történelem, mint bármiféle nyilvános zászlóégetés.

Az ő magyarságuk azonos azzal a giccsparádéval, amivel a Duna korzó megannyi, rosszabbnál rosszabb étterme megpróbálja rávenni a tudatlan turistákat, hogy náluk tömjék a fejüket túlárazott gulyáslevessel.

Véletlenszerűen összeválogatott népművészeti motívumok, melyeket a 19. századi városi liberális-nacionalista polgár eredeti kontextusából kiragadva a külföldről inspirált politikai törekvéseinek eszközévé tett.

Félreértés ne essék. Eszemben sincs azt állítani, hogy a népművészetben ne lenne esztétikai vagy tudományos értek, és azt sem, hogy a 19. századi pesti polgárság politikai törekvései ne lettek volna helyénvalóak. A történelem egy szerencsés véletlene miatt a világnak ezen a részén jól dokumentált premodern parasztkultúra remek belátást enged a tradicionális közösségek életébe, és többek között megmutatja azt is, hogy miért ne bánkódjunk azon, hogy a kapitalista – illetve országunk esetében részben államkapitalista –fejlődés felszámolta ezeket a közösségeket. Gondoljunk csak a megannyi szívszorító népdalra, ami a felek akarata ellenére a család által rájuk erőszakolt házasságból az öngyilkosságba való menekvésről szól. Az állításom annyi, hogy ezen mesterségesen fenntartott és több vagy kevesebb esztétikai értéket hordozó művészeti formák nem állnak össze egy egységes elképzelt nemzeti kultúrává.

Az én magyarságom más. Mondhatnánk úgy is, hogy mélyebb magyarság, bármilyen terhelt is ez a szó. Számomra a magyarság nem népviseletek, 9. századi analfabéta hadurak és fasiszta erdélyi írók fetisizálásáról szól. Az én magyarságom nem foglalható össze bugyuta központi történelemkönyvekben és nem fejezhető ki a Kádár-rendszert idéző dögunalmas középiskolai ünnepi műsorokban, vagy éppen felnőtt közönségnek szánt hasonló performanszokban. Nincs jelen a Hősök terén rám meredő gigantikus bronzférfiakban. Az én magyarságom nem verseny és nem zéró összegű játszma, tehát ha más magyar, attól én nem leszek kevésbé az, és nem aszerint határozom meg a saját identitásomat, hogy kire illik még.

Az én magyarságom nem kötelez lojalitásra olyan állami autoritáshoz, amely exkluzív monopóliumot követel ezen identitás felett, és ostobaságokkal ugatja tele az európai diszkurzív teret, mindezt az én nevemben.

Ilyen értelemben tehát félig igaza is van annak, aki vitatja a nemzethez való tartozásomat. Az én magyarságom nem tekinthető nemzetállami/ politikai értelemben vett nemzettudatnak. Egy időben a posztmagyar kifejezést használtam ennek a leírására, de az meg kicsit mesterkélten és elitistán hangzik.

Posztmagyar alatt azt értettem, hogy bár már nem kötődöm politikiai értelemben a magyar nemzeti ideológiára felhúzott nemzetállami struktúrához, az a tény, hogy ezen a helyen születtem és nőttem fel, magyar az anyanyelvem, és ennek köszönhetően kaptam egy roppant értékes magyaros műveltséget, valamint a hely történelme és jelene olyan mélyen beleitta magát abba, ami vagyok, hogy az egy életre meghatározó része lesz az identitásomnak.

Történelem alatt itt persze nem ilyen Csák Máte-Aba Amádé jellegű középiskolai történelemkönyvekben tukmált dolgokra gondolok, hanem a jelen élő történelmére. Teljesen mindegy, hogy a jövőben melyik kontinens melyik kávéházának vagy fürdőjének félhomályos sarkában fogok posztokat írni a Mércére, József Attila mindig ott lesz velem.

Az én magyarságom: a pesti belvárosban, fröccsözés után kebabot majszolva a falnak támaszkodni, majd borsódzó háttal reflektálni arra, hogy vajon hogyan kerültek a szemközti ház homlokzatára a golyónyomok.

Van a magyarsághoz fűződő viszonyomnak azonban még egy része, amit nacionalista honfitársaim valószínűleg problematikusnak tartanának.

Idén nem tűzök kokárdát.

Nem állítom, hogy kokárdát tűzni ne lenne helyénvaló, hiszen azok a polgári emancipációs törekvések, amelyek hatalmas lendületet nyertek 1848-ban, hozzájárultak egy szabadabb és egyenlőbb Magyarország kialakulásához. Ez volt a köztársasági eszmény és a demokratikus Magyarország víziójának egyik legkorábbi megnyilvánulása is, így a párhuzam a ‘48-as generáció harca és az orbáni autokrácia elleni harc között szintén magától értetődő.

Korábban, különösen amikor külföldön éltem, magam is viseltem kokárdát, és nem zárom ki, hogy valamikor a jövőben újra kirakom. A mostani állapotban azonban egyszerűen nem érzem úgy, hogy valóban része lennék annak az „egységnek”, amit a kokárda kifejez.

A kokárdát ugyanakkor nem lehet nyom nélkül eltüntetni. Sokan azt gondolják, hogy a kokárda viselése a magyarság egyik külső jele, hiszen azok az emberek, akik magukat a magyar politikai közösség tagjainak tartják, gyakran kokárdával jelölik meg magukat március tizenötödikén.

Attól azonban, hogy sok (vagy akár a legtöbb) magyar kokárdát visel március 15-én, nem következik logikusan, hogy aki nem visel kokárdát, az nem magyar, és az sem hogy mindenki magyar, aki kokárdát visel. Vannak külföldiek például, akik nem tartják magukat magyarnak, de itt élnek, és a helyi kultúra tiszteletének a jeléül kitűzik a kokárdát, úgy, ahogy több Egyesült Királyságban élő magyar ismerősöm poppy vagy pipacs viselésével rója le tiszteletét az elesett brit katonák előtt az Emlékezés napján.

Van azonban egy dolog, amit a kokárdával tényleg csak magyarok tehetnek. Nem viselni. Ez persze furcsán hangzik, hiszen 7 milliárd ember sosem visel magyar kokárdát, és nem is magyarok. Én viszont viselem a nem viselt kokárdát. Ahhoz valóban magyarnak kell lenned, hogy ne viselj kokárdát, de a kokárda hiánya ne üresség legyen, hanem olyan állapot, amelyben egy idea jelen van, és amely nem jöhetett volna létre a kokárda megszokott jelenléte nélkül.

Az én tudatosan választott láthatatlan kokárdám egészen más, mint egy holland kokárda nélküli öltözete március 15-én. Mert ugyan kifejez egyfajta elidegenedést a nemzeti közösségtől, mindenképpen feltételez valamiféle viszonyt hozzá.

Címlapkép: MTI/Balogh Zoltán
Olvass tovább!