Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy falu árulása A 75 éves csehszlovák - magyar lakosságcsere-egyezmény előszele volt a dobsinaiak lemészárlása

Ha vannak helyek, amelyek tudnának mesélni, de nem lenne benne köszönet, akkor a Morvaország és Szlovákia határán fekvő nagy vasúti határállomás, Přerov Svéd Sáncok nevű dűlője ilyen lenne. 1945 június 18-án ide hurcoltak el vonatokról 260 teljesen ártatlan dobsinai és más civilt a csehszlovák hadsereg alakulatai, óriási gödröket ásattak velük, és a gyerekektől az öregekig mindenkit belelőttek az árkokba.

A halottak iratait később megsemmisítették. A tömeggyilkosságokban részt vevő katonák a közeli Lověšice faluból származó civileket is a Sáncokhoz rendelték, feladatuk a lemészároltak tömegsírjainak betemetése volt. Mind a gyilkosok, mind pedig a tömegsír ásói olyan gyakorlatlanok voltak, hogy a környékbeli legendák szerint a Svéd Sáncok körül még napokig mozgott a vékony, nyolcvan centis földréteg.

A gyilkosságot a frissen megalakult 17. Csehszlovák Gyalogezred  parancsnoka, az ugyancsak dobsinai Karol Pazúr rendelte el.

A visszaemlékezések és történeti rekonstrukciók kiderítették, Pazúr azután döntött így, hogy gyalogezredének tagjai főleg azon tátrai szlovák katonák közül voltak, akik a kisvárosból származtak el, és két vonaton is felismerték a falubelieket, akiket a németek még korábban, 1945 elején munkára a Cseh-Morva Protektorátusba, Olomoucba szállították a közeledő szovjet front és a szlovák partizánok betörései elől, innen tartottak haza, falujukba vonatokon.

Pazúr végül úgy döntött, az ártatlan parasztokról azt állítja majd, hogy egytől-egyig elfogott náci és SS-katonák. Ebből a megfontolásból kiadta a parancsot a magyarok és németek tömeges legyilkolására, amit saját katonái hajtottak végre. De azért, hogy a nácizmus vádja megálljon, a meggyilkolt nők és gyermekek holttesteit (mintegy 200-at) a helyszínről elszállították, és évekig nem lehetett róluk tudni semmit, csupán pár éve bukkantak fel a maradványok az olomouci temetőben. A Svéd Sáncoknál csak a férfiak holttestei maradtak.

Néhány nappal később a szlovák oldalon, Pozsonyligetfaluban (Petržalka) is hasonló, további mészárlásokra került sor.

Az nem világos, hogy maga Pazúr, avagy politikai tisztje, Bedřich Smetana volt-e az, aki a nácimesét kitalálta. Mivel azonban Pazúr maga is ugyanonnan származott, a gyilkosság célja egyértelmű volt: kollektív kegyetlen, sőt, dühöngő bosszú a német-magyar megszállás idején történtekért, a civilek ellen.

A tömeggyilkosságok itt nem fejeződtek be, ahogyan a 17.-ik gyalogezredet vezető Pazúr, Smetana és a magyar Jancsó József rémtettei sem. Ligetfaluban június 20-án, egy volt zsidó munkaszolgálatos-táborban német és magyar civilek ezreivel végezhettek, dokumentáltan legalább 533 áldozatot azonosítottak itt.

Ez már szemet szúrt a Szovjet Hadsereg parancsnokságának is, akik Pazúr leváltását is elérték, sőt 1947-ben ellene és több felelős ellen még vádat is emeltek.

Azonban megúszták: 1948-ban a sztálinista Klement Gottwald került hatalomra, a felelősök közül pedig még olyan is akadt, aki a Nyitrai Egyetem tanára lett. Pazúr maga ugyan a hadseregből eltávolítva, de a Partizánszövetség megbecsült, elit tagjaként halt meg 1979-ben, büntetlenül.

Mindez viszont világosan rámutat arra, miközben Edvard Beneš Prágából hallgatólagosan áldását adta a magyarok és németek kiközösítésére, a munkát a déli szomszédok végezték el, mindörökre megváltoztatva ezzel Szlovákiát.

A dobsinaiak tragédiáját magyar filmesek a még túlélő szemtanúk, kiterjedt rokonságuktól megfosztott helyi, onnan elmenekült német és magyar öregek és cseh, szlovák történészek segítségével dolgozták fel. Már az 1995-ben készült film címe is beszédes, az egyik dobsinai származású katona mondta ezt a vonatokról leszállított, hazafelé tartó bányászoknak:

„Magukért nem felel senki!”

És valóban, ha a mészárlás utóéletére gondolunk, az éppen egy nap híján 75 éve, 1946 február 27-én Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és csehszlovák kollégája Vladimír Clementis által aláírt, önmagában is szégyenletes csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény egyszerre fosztotta meg a felvidéki magyarokat és magyarországi szlovákokat alapvető joguktól, hogy hazájukban éljenek, de ugyanakkor a precedensértékű gyilkosságokkal alátámasztott rémes ítéletet is befejezte: nem élhettek többé egymás közt, nem élhettek tovább a szülőföldjükön sem.

A történelmi Gömör megyei Dobsina bányászvároska arról volt ismert, hogy ott ez évszázadokig nagyobb zavarok nélkül, többnyelvű környezetben pontosan így történt. A helybe a 12. században a bányászatot és az ipart fellendíteni betelepített németek magyar lakosságot találtak helyben, közéjük jóval később szlovákok és a zsidó közösség költöztek.

A városka közösségének magját a szász hospesekből lett, sajátos akcentussal beszélő buléner németek alkották, nyelvüket a magyar és a szlovák mellett minden lakó tökéletesen beszélte is.

A harmónia valójában csak akkor bomlott meg, mikor az 1938-as müncheni egyezmény után Hitler éppen Gömört szelte ketté: a buléner-szlovák-magyar Dobsina Josef Tiso szlovák náci bábállamához került, míg a várostól pár kilométerre kezdődött a megnagyobbodott Horthy-Magyarország. A két állam egyaránt a náci Németország hűséges szövetségese volt. Tiso Szlovákiája azonban már 1942-ben mesterségesen elkülönítette, gettókba, majd megsemmisítő táborokba terelte a Felvidék népes zsidó lakosságát. (Tiso bábállamáról és a szlovák állam népirtásban vállalt szerepéről itt írtunk nemrégiben.)

A magyar holokauszttól a szlovákot éppen az különböztette meg, hogy alig jött vissza valaki. 1942-ben 100.000 szlovák zsidót gyilkoltak meg Auschwitz-Birkenauban és a lublini kerületben, a gázkamrákat és a haláltábort alig 35 ezren élték túl az elhurcoltak közül. A Dobsinában élő , körülbelül 180 zsidó polgárból is csak alig valaki tért haza.

1942 július 23: Auschwitzba viszik a dobsinai zsidókat / Fotó: Yad Vashem

Sokan nem várták meg a bevagonírozást, hanem csatlakoztak a hegyekben a szlovák felkeléshez, és amint lehetett a hadsereghez. Egyiküket azonban, a korompai születésű, de Dobsinán élő „Kohn Karcsit” a szörnyű mészárlás napján, Přerovban sok dobsinai felismerte: ő volt Karol Pazúr, a gyilkosságok elrendelője.

De az üldözöttek közül került ki Smetana is, igaz, ő bizarr figurája a második világháború korának: a feltárt adatok szerint Prágában született zsidó családba, de Csehszlovákia Hitler általi felosztása után evangélikus hitre tért, Szlovákiába indult, és csatlakozott Tiso fasiszta hadseregéhez. Ebben a minőségében a szovjetek a keleti fronton elfogták, majd miután itt „kommunista” lett, ejtőernyővel a szlovák partizánok közé dobták át a frontvonalon. Az itteni harcokban vált politikai tisztté.

Amikor tehát a szovjet hadsereg közeledett, a bosszú egy új, ördögi körét hozta el, és noha a maroknyi zsidó túlélő valószínűleg örült, hogy élt, az mindenképpen valószínűsíthető, hogy Pazúr célzottan, saját közössége totális elpusztítása után, valószínűleg ettől motiválva rontott rá Dobsina németjeire, magyarjaira, őket, mindannyiukat téve kollektív bűnössé 1942-ért. Erre utal, hogy ő és a szlovák katonák is úgy alakították a körülményeket, hogy hivatalosan mindőjüket mint „nácikat” kellett kivégezni.

Iszonyatos tapasztalat, tanulság mindez arról, hogy ha az etnikai erőszak őrülete egyszer beindul, nem lehet többé megjósolni, kit sújt legközelebb: és volt, aki közben talán anyanyelvét is elfelejtve magát a tábort, a puskatust, a gyilkolást tette egyetlen anyanyelvévé, az egyetlen, amiről a háborúban megtanulta: azt megértik.

A film egyébként érdekes: „Kohn Karcsiról” ugyan megemlékeznek a túlélők, de egy szóval sem említik, mi történt a városkában 1942-ben. Pontosan ugyanúgy, ahogyan az előttük járó csehszlovák reálszoc rezsim pedig az ő családjuk lemészárlásáról hallgatott jó mélyen, így a némaság füzérét tovább varrogatva.

1945 sok szempontból megszabadulás volt egy irtózatos, értelmetlen és soha nem látott kegyetlen népirtásból. Az új anyanyelv azonban nehezen kopott, és évtizedek alatt sem állt helyre.

A filmben, ami erről szól, feltűnik még egy érdekes alak: Smelko, a helyi szlovák, az egykori szokványos, jó szomszéd. Róla minden túlélő megjegyezte, katonaként érkezett Přerovba, látta, ahogy egykori szomszédait összeszedik, fel is ismerte őket. Smelko a filmen idősen, bujkáló ravaszsággal a szemében magyarázza, semmit, de semmit nem tudott tenni egykori barátaiért. A túlélők szerint azonban nem csupán ez történt, és a Smelko fivéreknek aktív szerepe volt az atrocitások során.

Akárhogyan is történt, a város német és magyar lakói közül alig tért végül valaki vissza Dobsinára. A faluban a szlovák lakosság mellé roma lakók költöztek, és mindenki felejteni próbált.

Nekünk azonban épp az áldozatok miatt kell minden egyes alkalommal felidézni az eseményeket, például a lakosságcsere évfordulóján, hogy emlékezzünk arra is: minden ártalmatlan, „tiszta etnikai nacionalizmus” és „tiszta nemzetállami” gondolat mögött kegyetlen, és mindig letagadhatatlan bűnök húzódnak.

(2017 júniusában az akkor feltárt olomouci tömegsírnál, és a přerovi Svéd Sáncoknál is keresztet állítottak az áldozatoknak, emléküket a dobsinai polgármester és a cseh városvezetők immár rendszeresen őrzik.)