TGM: Landwehrkanal
Jegyzetek Rosa Luxemburgról

Száz esztendeje gyilkolták meg Karl Liebknechtet és Rosa Luxemburgot. Rosa, amikor elfogták a fehér tiszti különítmény martalócai, könyveket csomagolt a bőröndjébe, mert azt hitte: börtönbe viszik – a börtönt már jól ismerte korábbról – , de puskatussal leütötték, később főbe lőtték, és holttestét a Landwehrkanal (sétahajózni lehet ott ma is) jeges vizébe dobták. Rosa akkor a Spartacus Szövetségnek, azaz a Kommunisták Németországi Pártjának volt a vezetője (KPD-Spartakusbund). A kormányt a szociáldemokraták vezették. Egy vagy két miniszterük minden valószínűség szerint bűntársa volt a politikai gyilkosságnak.

Ezen a napon nemcsak Karl und Rosa mítosza kezdődött el, hanem sok minden egyéb is: a munkásmozgalom végzetes szakadása, és annak a politikának a kialakulása, amely ugyan fönntartotta a kapitalizmus gazdasági rendszerét, de szakított minden korábbi burzsoá ideológiával, magával a polgári társadalommal is (mint Habermas-féle „életvilággal”), alapvető céljának pedig a szocializmus és a kommunizmus világtörténelmi megsemmisítését tekintette – a liberalizmus vagy a politikai katolicizmus stb. leküzdése adott volt a polgárság politikai hatalmának és e hatalom külső formáinak (parlamentarizmus, szabadságjogok és a többi) a megszüntetésekor, a politika – a zsarnoki-katonai politika – primátusának kinyilvánításakor, a szubjektum fölszámolásának győzedelmes programjában. Ezt a politikát nem sokkal később már fasizmusnak nevezték: de a fasizmus minden változata a nyugat- és közép-európai szocialista és kommunista forradalmak leverésével kezdődik. Az eredet vitathatatlan és közös.

A Landwehrkanalba vetett holttest intő jele lett mindannak, ami következett: a németországi szociáldemokrácia második, végzetes árulásának és a skizmának, az orosz forradalom magára maradásának s a belőle származó sztálinizmusnak, a fasizmus európai diadalának – igazolva Rosa Luxemburg kedvenc Engels-idézetét: szocializmus vagy barbárság.

De arra Engels nem gondolt komolyan, hogy lehetséges szocializmus és barbárság, pedig ez is megtörtént. Rosa többször megsejtette ezt. De a legiszonyúbb pillanatokban se hitte el egészen. S milyen jellemző, hogy halála évfordulóján Berlinben nem gyászünnepély volt, hanem nagy tüntetés (ld. itt és itt). Így írt Rosa Luxemburgról a magyar marxista, Gaál Gábor, a kolozsvári Korunk egykori szerkesztője (előbb Garami Ernő bécsi lapjában: Jövő II, 1922/106, majd a tizedik évfordulón: Korunk IV, 1929/2)[1]:

„Az időben… nem vész el semmi. Az emberiség örök formái s a formákat betöltő kötelességek őrzik. Rosa Luxemburg a középkorban Szent Teréz lett volna vagy Szent Katalin, mert a lélek sohasem változik, csak a feladatok fogalmazása. A feladatok viszont egyértelműen örökkévalók. […] Ezekben a levelekben [Rosa Luxemburg börtönleveleiben] feladatokról alig van szó. Pedig egész élete egyetlen nagy feladat vállalása volt. A feladat azonban annyira betöltötte, hogy már nem volt neve ennek a lelki tartalomnak. Egy vágy és egy sors volt ez az asszony… »Néha az az érzésem – írja Rosa Luxemburg – , hogy nem vagyok valódi ember, hanem emberi alakban élő madár. Bensőleg inkább egy kis kertben vagy a mezőkön, füvek és dongók között van a helyem – mint egy pártgyűlésen.« […] »Maga nem gyanít mindjárt a szocializmus ellen való árulást, és tudja, hogy remélhetőleg mindamellett a helyemen halok meg: utcai harcban vagy a fegyházban.« Csak a szentek látták ilyen véglegesen önmagukat és rendeltetésüket, és csak a szentekben volt a lélek vágya és a lélek sorsa között ilyen távolság: madárnak lenni, és utcai harcban halni meg. […] Hallgatta-e valaki az Acta Sanctorumban vagy a Legenda Aureában a szentek látomásos hallomásait? Íme, olvassa Rosa Luxemburgtól. (A szín: börtön [Wronke in Posen], sötét éjszaka, s még bizonytalan hosszú évek a szabadulásig.) »A legmélyebb éji sötét szép és puha, mint a bársony; csak helyesen kell nézni, és a nedves homok csikorgásában az őrszem nehéz lábnyoma alatt az élet dalol.« …Ilyen személyiségekből nőtt ki valamikor a mennyei szentek serege. Ma hová soroljuk őket?…”[2]

Rosa Luxemburg csakugyan különös embernek tetszik erőszakos halála után száz esztendővel. Rendkívüi személyiség, de ez a személyiség – hiszen Lengyelországból származott és az orosz irodalom és az orosz földalatti forradalmi mozgalom volt rá hatással – az orosz forradalmár típusához tartozik, akárcsak volt élettársa, Leo Jogiches, számtalan illegális, földalatti akció titkos irányítója (akit Rosa után nem sokkal gyilkoltak meg): ennek a típusnak a vonásai az önföláldozás, a hősiesség, az aszkézis, a magánéleti boldogság és a konvencionális morál föláldozása, a személyes célok alárendelése az Ügynek és a közösség érdekének, az istentagadás, a jelenkori civilizáció elutasítása. Rosa Luxemburg nem volt a Narodnaja Volja harcosa, de – noha akárcsak a bolsevikok, megtagadta ezt a hagyományt, és a józan-racionális, taktikailag hajlékonyabb marxista szociáldemokráciához csatlakozott – megőrizte ezt a beállítottságot, ami hozzájárult ahhoz a tulajdonságához, amely miatt sokak példaképe lett, s amely miatt a legtöbben emlékeznek rá. Azaz a hajthatatlansághoz, az elméleti ortodoxiához, minden félrendszabály és megalkuvás, minden becstelenség és filiszterség gyökeres és heves visszautasításához.

Arról lett híres, hogy leszámolt avval, amit a marxizmus „revíziójának” tartottak, azaz Eduard Bernstein elméletével.[3] Idevágó műve[4] már az előszóban kimondja, hogy Bernstein – gazdaságtörténeti és közgazdasági stúdiumai alapján – lehetségesnek tartja a kapitalizmus alkalmazkodását a válságokhoz, sőt: nem közeledik az általános válsághoz, pláne az összeomláshoz. Holott a „tudományos szocializmus” három alappillére: 1. a tőkés gazdaság növekvő anarchiája, 2. a termelési folyamat társadalmasodása, amely megteremti a szocializmus lehetőségét és 3. a proletariátus erősbödő szervezete és „osztályfölismerése”, amely az átalakulás aktív tényezője. Szerinte Bernstein föladja az első „pillért”, s evvel az egész forradalmi elméletet. Mi persze tudhatjuk, hogy az első alappillér tekintetében Bernsteinnak volt igaza, a második alappillér ugyan fönnállt, de nem lett belőle szocializmus, a harmadik alappillér viszont még Rosa életében összeomlott, ami életművének – amelynek a legérdekesebb része éppen evvel, a szocializmus (és nem a kapitalizmus) válságával foglalkozik – a legnagyobb érdekességet és időszerűséget kölcsönzi.

„A szociáldemokrácia a végcélját nem a kisebbség győzedelmes erőszakából és nem is a többség számszerű túlsúlyából vezeti le, hanem a gazdasági szükségszerűségből és e szükségszerűség felismeréséből, ez a szükségszerűség pedig a kapitalizmusnak a néptömeg által való megszüntetéséhez vezet” – írja.[5]

Kétségtelenül ez volt a II. Internacionálé álláspontja, s a belé vetett „racionális hit” volt Rosa Luxemburg ekkori álláspontja, amelynek a föladásával szerinte értelmetlenné válnék a forradalmi tan, amelyet nem az egyébként érvényes morális kívánalom tesz igazzá (mondjuk a kizsákmányolás embercsonkító hatásának elítélése), hanem az „objektíve”, tudományosan fölismerhető tendencia. A proletariátus hatalomátvétele nem idézhető elő mesterségesen, mondja, ám Bernsteint az nem hagyja aludni, hogy a forradalom „idő előtt” következik be és elbukik (mert nem állanak fönn a szocializmus előföltételei). Evvel Luxemburg azt szögezi szembe, hogy a látszólagos vereségek és visszaesések „a permanens forradalom” (a terminust, amely Parvus és Trockij későbbi találmánya, ő nem használja) mozzanatai, s itt Bernstein „az osztályharc győzelmének időpontjául az osztályharcon kívül és tőle függetlenül meghatározott időpontot tételez föl”.[6] Itt Luxemburg már elmozdul a saját bevallott (a tőkés összeomlás szükségszerűségét föltételező) kiindulópontjától, s az objektivista és a moralista véglet között a szociológiai és politikai tényezőt részesíti előnyben.

Ehhöz két dolgot kell magának és közönségének (a németországi és a kelet-közép-európai szervezett munkásságnak) megmagyaráznia, azt, hogy mi az oka a kapitalizmus szívósságának, és hogy mit is jelent saját szociológiai és politikai közege, a modern munkásmozgalom. Ebben a művében, amelyben empirikusan nem nagyon volt (lett) igaza, mivel becsületes gondolkodó, kezdi sejteni a probléma drámaiságát.

„A mozgalom egész sajátszerűsége abban rejlik, hogy a történelemben itt először maguk a néptömegek – és valamennyi uralkodó osztály ellenében – érvényesítik akaratukat, ezt az akaratot azonban a mai társadalom jövőjébe, e társadalmon túlra kell irányítaniuk. Ám ezt az akaratot a tömegek megint csak a fönnálló rend ellen vívott állandó harcban, csak a fönnálló rend keretei között tudják kifejteni.”[7]

Kisebb jellem ebből az egész vállalkozás lehetetlenségét vezette volna le. De Rosa Luxemburg mást tett: imperializmuselméletében[8] próbált magyarázatot keresni a tőkés rend expanziójára. Erről a könyvről évtizedes viták folytak, amelyeknek csak egy részét ismerem, és amelyeknek (különösen az alulfogyasztás-kérdésnek) az összefoglalására itt nem is lenne tér. Mindenesetre – ezt különösen Buharin vitatta[9] – Rosa Luxemburg föltételezte, hogy a kapitalizmus fönnmaradásához szükséges a kapitalizmuson kívüli világ hagyományos agrárgazdasága, amelyet az imperializmus használ, egyben megsemmisít. Ha a kapitalista „világgazdaságnak” ez a forrása kimerül (nem szólva a természeti erőforrások kimerüléséről), akkor az összeomlás mégis bekövetkezhet – ami meggondolkoztathatja a mai olvasót. Rosa Luxemburg a saját elemzéséből megtudhatta, hogy imperialista világháború következik, csak akkor még nem sejtette, hogy ezt sem megakadályozni, sem önnön javára nem tudja fordítani a nemzetközi proletariátus. De szemben Kautskyval és Leninnel azt is jól tudta, hogy demokratikus értelemben nemzeti fölszabadító (a valódi önrendelkezésért folytatott) „nemzeti háborúk” nem lehetségesek az imperializmus korában: legyen elég itt csak a trianoni békeszerződésre hivatkoznunk, bár a lehetséges példák száma légió.[10] (Rosa Luxemburg még Lengyelország vonatkozásában is a kulturális autonómia, és nem a függetlenség álláspontját foglalta el, akárcsak ottani pártja, az SDKPiL.[11])

A másik út, amelyen elindult a Bernstein-féle revizionizmus „sokkja” után, a munkásmozgalomnak magának az elemzése volt, ennek ürügye pedig a szakszervezeti kérdés és az általános sztrájk („tömegsztrájk”) problémája.[12] Annak ellenére, hogy élesen bírálta a mindenkori pártvezetőséget, Rosa Luxemburg fontosnak tartotta (a legvégsőkig) a pártegységet, és a munkásosztály gazdasági harcainak, spontaneitásának (ezen a mozgalom történetében a munkásosztály irányítatlan és szervezetlen forradalmi tevékenységét értették) kérdésében soha nem ismerte volna el, hogy közel került az anarchoszindikalista nézetrendszerhez, s bár ellenezte Kautsky (majd később Lenin és Lukács) nézetét a tömegekbe „kívülről bevitt osztálytudat”-ról, elhitte a hivatalos frázist a szociáldemokrata párt radikalitásáról és a szakszervezeti főtanács megalkuvó reformizmusáról.[13] Kautskyt az ortodoxiája nem akadályozta meg benne, hogy Bernstein munkáit értékesítse a párt számára. Rosa ebben is a hősies balek szerepét játszotta. Radikális volt, de – mint legtöbb kortársa a németországi és az osztrák-magyar baloldalon – ragaszkodott a mozgalom intézményes kereteihez, és nem látta, miben különbözik az ő ortodoxiája a párt vezetőiétől: mindenekelőtt az őszinteségben.

Ahhoz, hogy elérkezzék a szakítás szélére, az 1914. augusztus 4-ei árulás kellett, amelyről már csak a börtönben írhatott „Junius” álnéven (célzás Marcus Iunius Brutusra, a zsarnokölőre).[14] Az írás bizonyos mértékig csalódást keltő és meglepő, hiszen a kemény marxista teoretikus itt a morális fölháborodás, a csalódás és a harag hangján ír, a társadalmi elemzés tisztán polemikus, csak az imperialista sovinizmussal, a burzsoáziával, a szoldateszkával, sőt: a monarchiával kiegyező szociáldemokrata vezetők „érveit” (nacionalista propagandaszólamait) cáfolja.

Rosa így szól arról, mi történt volna, ha a Reichstag szociáldemokrata frakciója és a pártvezetőség, a szakszervezeti főtanács ellenáll:

„Az első pillanatban talán nem lehetett volna mást elérni, csak a német proletariátus becsületének megmentését, annyit, hogy a proletárok ezrei, akik most a lövészárok sötétségében hullanak el, nem nyomasztó lelki válságban, hanem azzal a reménysugárral a szívükben halnának meg, hogy a népeket fölszabadító nemzetközi szociáldemokrácia, ami életükben a legdrágább volt, nem csalóka álomkép. Pártunk bátor hangja azonban hatalmas fékként hatott volna a tömeg soviniszta mámorára és önkívületére, megóvta volna a delíriumtól a fölvilágosult néprétegeket, megnehezítette volna az imperialistáknak a nép megmételyezését és elbolondítását. […] S ami a legfontosabb: a német szociáldemokrácia az általános forgatagban, széthullásban és összeomlásban, mint szikla a háborgó tengerben, megmaradt volna az Internacionálé égbe nyúló világítótornya, amelyhez hamarosan valamennyi más munkáspárt igazodott volna. […] A német proletariátus megmaradt volna a szocializmusnak és az emberiség fölszabadításának őre – s ez valóban olyan hazafias cselekedet, amely nem lett volna méltatlan Marx, Engels és Lassalle követőihöz.”[15]

Mondhatják, hogy ez pusztán retorika: de micsoda retorika! S az egyetlen nagyszabású retorika a modern történelemben, amely egyetlen jelentékeny társadalmi tekintélyre se támaszkodik, se az államra, se a nemzetre, se az osztályra (rájuk szokás…) – csak a kommunista erkölcsre. S ezt lojális – voltaképpen mindenki másnál lojálisabb – mozgalmár írta, akit ebben a gyalázatos históriai pillanatban bizony nem az okok érdekeltek, az elemzést elsodorta a nemes, a legnemesebb, a legigazabb harag.

S ő, aki szakított, ő volt a leghűségesebb. Mint ahogy szerelmeiben is.

És ő tűzi ki elsőnek az új, a Harmadik Internacionálé megalapításának a célját, ő, a hű, ő, az igaz, ő, a magányos fogoly. Arra nem gondolt, hogy a Második Internacionálé – amelyet minden harcos polémia és kritika ellenére hűségesen szolgált, önzetlenül, a be nem vallott erkölcs, a kizsákmányoltak, az áldozatok iránti szinte vallásos elkötelezettséggel (akkor még nem írták, mint az 1970-es évek óta, hogy a részvét totalitárius érzés) – azért lehetett olyan erős, amilyennek ő is leírja, mert sikereit (Rosa tudtával) a tőkés rendszer keretében és követelményeinek engedve aratta, mert béremelést és társadalombiztosítást, szélesebb körű választójogot s minden effélét ért el diadalmasan, miközben eladta a lelkét: a burzsoázia, a tőkés állam és a haderő megkérte a korábbi nagylelkű engedményeinek az árát, és a munkásmozgalom fizetett, mint a katonatiszt. A Második Internacionálé sikere a kapitalizmus sikere volt: a sok millió márka alaptőkéjű betegpénztár és a parlamenti zsöllye a Birodalmi Gyűlésben, amelyre oly büszke volt a munkásság (ld. Sinkó Ervin híres esszéjét [1935], vö. Misetics Bálint szép írásával), a milliós példányszámú pártsajtó – mindez az „osztálybéke” sikere volt.

Az osztályharc sohase szűnik meg (hiszen ez a tőkés társadalom strukturális összetevője, nem akaratfüggő), de az osztályok politikai képviselői köthetnek különbékét. Ennek a különbékének volt az eredménye az első világháború (a kommunizmus és a fasizmus szülője): utána semmi nem volt olyan, mint azelőtt, következményeit máig nyögjük.

Azt mondják ellenfeleink (a jóhiszeműek is), hogy bebizonyosult: a nacionalizmus erősebb, mint az internacionalizmus, a nemzet erősebb, mint az osztály, a „faj” erősebb, mint a nemzet.

A látszat kétségtelenül ezt mutatja (föltéve persze, hogy itt az „erősebb” jelzőnek van értelme). Ami egyszerűen azt jelenti, hogy a kapitalizmus erősebb. Ezerszer kimutatták már (pl. Albrecht Wellmer[16]), hogy a liberális kapitalizmus általános elve – Hegelt követve: negatív szabadság mindenkinek, alapelv: a megosztottság, a konfliktus – szerint ezt a harcot csak olyan absztrakt rendszerek tudják kordában tartani, mint a piac és a bürokrácia. Ezt a feszültséget – az elvont rendszerek és a szabadon megnyilvánuló individuális indítékok között – csak a közösségi éthosz (Sittlichkeit) oldja föl. Ezt az éthoszt a kapitalizmus képtelen szállítani, és a strukturális osztályellentétre alapozott szociáldemokrácia (akármennyire etatista és korporatista), amely a bérmunkások és állami alkalmazottak helyzeti előnyeinek a maximalizálására törekszik – tehát elutasítja, kénytelen elutasítani az osztályok fölötti kiengesztelődés (Versöhnung) adminisztrátorának szerepét, akármennyire konciliáns egyébként – nem teremthet békét ott, ahol strukturális okokból nincs béke, hiszen verseny van. (A tőkés rendszerben az osztályharc is a verseny álcáját ölti föl.) Ezért a kapitalizmus inherens versenyprincípiumát elfödve egységet teremtenek ott, ahol nincs (nemzetállamokban az osztályok között), és versenyt kezdeményeznek ott, ahol az egyensúly elve uralkodhatott (a Szent Szövetségtől az ENSZ-ig vagy az Európai Unióig), aminek az eredménye a háború. Maga a nemzeti egység (értsd: osztálybéke) eleve háborút jelent.

Az első világháború példa nélkül álló morális botrányára (tízmilliók halála bármilyen legitimálható casus belli nélkül) csak az Internacionálé a gyógyír – az az Internacionálé, amely a legszégyenletesebben elbukott a háborúban (együtt az akkor már évszázadok óta tekintélyét, mármint igazi vallási tekintélyét vesztett) keresztyén egyházzal vagy egyházakkal.

Nyilván csak az újjáalapításra, az újrakezdésre, a töredelemre és a megtisztulásra lehetett gondolni. Erre gondolt Lenin, Trockij, Buharin, Kollontaj, Bordiga, Lukács, Pannekoek, Thalheimer, Rühle, Gramsci, Luxemburg és a Spartakusbund és í. t. – és a maga különös módján az ausztromarxizmus is – , és ebben természetesen döntő szerepet játszott az antinacionalizmus. A nacionalizmus a baloldalon mindig a kapitalista logikának való megadást jelenti. Ezért fogadta mindenki boldogan az orosz forradalmat, eredetileg nemcsak a szocialisták.[17] És Rosa Luxemburgnak még azt is meg kellett érnie, hogy szembekerül az orosz forradalommal (vö. Kapelner Zsolt cikkével). Ennek az ellentétnek a története ismert: Rosa Luxemburg ragyogóan bebizonyította, hogy a marxi elméletben benne rejlő pozitív demokrácia – amely Wellmer szerint visszalépés Hegelhez képest – semmiképpen nem összeegyeztethető avval a dinamikus forradalmi zsarnoksággal, amelyet Lenin, Trockij és elvtársaik – hősiesen és kíméletlenül – megteremtettek.[18] Azt, hogy mi történt volna a Harmadik Internacionáléval és a Németországi Kommunista Párttal, ha Rosa Luxemburgot még egy ideig életben hagyja a még névtelen, avant la lettre fasizmus, nem tudjuk. Legjobb esetben magára marad, mint annyiszor, s mint magukra maradtak a kommunista forradalom első nemzedékéből annyian Nyugaton, s akiket megöletett Sztálin a Szovjetunióban.

Rosa Luxemburg – akár sokak, így Hitler képzelődéseiben is Trockij – megtestesítette azt a veszedelmet, amelynek az eltüntetésére jöttek létre a fasizmusok, mindenekelőtt a nemzetiszocializmus, amelyek a nyugati kapitalizmus védelmére (óriási áldozatokkal, így a polgári civilizáció kapitalizmuson belüli szétzúzásával) mozgósították a kommunista forradalmak által fölidézett szubverzív energiákat, nem utolsósorban a hagyomány- és vallásellenességet és az avant-garde bálványrombolást, továbbá a testi munkára és a hivatásszerű katonáskodásra, hóhérolásra, büntetésre és fogságra kimondott keresztyén átok föloldását, továbbá a szellemmel szembeni, antiplatonikus lázadást (noha a kommunista forradalmiság platonikus és keresztyén gyökerei félreismerhetetlenek, habár a forradalom e tekintetben tele volt dialektikus ambivalenciákkal, amelyeket az e tekintetben radikálisabb fasiszta ellenforradalom egyirányúvá egyszerűsített).

Rosa Luxemburg a maga művészet és természet iránti, ambivalencia nélküli áhítatával[19], növénygyűjteményével és fejben tartott Goethe-verseivel, Vormärz-stílusú, rajongó, érzelmes, lelkes, szigorú leveleivel – ez a picike, sánta zsidó nő, lengyel bevándorló Berlinben és Lipcsében az orosz lelkével, a szorgalmas jó tanuló és precíz tudós, aki azt mondta a barátnőinek, hogy asszonynak mindenekelőtt büszkeségre van szüksége – , igen, neki halnia kellett.

Hű volt, halnia kellett. Föllázadt ellenük, akikhez hű volt. De a munkások ellen, akik hagyták elpusztulni, egyetlen csalódott szava se volt soha. Csak föl akart szabadulni velük együtt, nem panaszkodott, hogy nem lehetett. Csak meghalt, szörnyű halállal, de bizonyára jókor. Ebben is tehetséges volt a végzete, így megmaradt nekünk.

[1] – Gaál Gábor: Válogatott írások, I, szerk. Sugár Erzsébet, Bukarest/Kolozsvár: Irodalmi Könyvkiadó, 1964, 286-287.

[2] – Ezeket a szövegeket ld.: Rosa Luxemburg: Levelek a börtönből, ford. Gordon Éva, Bp.: Szikra, 1954. Először Lengyel József fordította le őket ugyanevvel a címmel, Bécs: Europa, 1922. Erről a kiadásról írt Gaál Gábor.

[3] – Eduard Bernstein: A szocializmus előfeltételei és a szociáldemokrácia feladatai [1896/97, 1899], Bp.: Kossuth, 1971, az eredeti itt

[4] – Rosa Luxemburg: „Társadalmi reform vagy forradalom?” [1899], ford. Glavina Zsuzsa, in: Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, szerk. Vörös Gyula, Bp.: Gondolat, 1983, 104-195, eredeti itt.

[5]I. m., 145.

[6]I. m., 167.

[7]I. m., 175.

[8] –  Rosa Luxemburg: Tőkefelhalmozás [1913], ford. Dalos György, Bp.: Kossuth, 1979, eredeti itt

[9] – Vö. Wladislaw Hedeler: „Nikolai Bucharins Studie über die Akkumulation des Kapitals (1914/1925)”, in: Rosa Luxemburg. Historische und aktuelle Dimensionen ihres theoretischen Werkes, szerk. Klaus Kinner, Helmut Seidel, Berlin: Karl Dietz, 2. kiad., 2009, 101-122.

[10] – A Rosa nemzetköziségét ünneplő Michael Löwy barátom ezt láthatólag nem érti, vö. cikkével: „Rosa Luxemburg és az internacionalizmus”, Ezredvég XXIX, 2019/1, 166-174.

[11] – Vö. Ernstgert Kalbe: „Rosa Luxemburg zur nationalen Problematik im Kontext von Krieg und Revolution”; Holger Politt: „Die polnische Frage bei Rosa Luxemburg”, in: Klaus Kinner, Helmut Seidel (szerk.): i. m., 179-214. Vö. még: Norman Geras: The Legacy of Rosa Luxemburg [1976], London: Verso, 1983.

[12] – Mindennek az egyetemes és aktualizálható aspektusait érintettem itt a Mércénéhány napja.

[13] – Erről kiváló marxista tanulmányt írt utószó címén Hamburger Mihály a maga szerkesztette remek kötetbe: Rosa Luxemburg: A szakszervezetek és a tömegsztrájk, Bp.: Táncsics, 1976, „Sziszifuszi munka vagy pozitív vívmányok?”, i. m., 261-307. Hamburgert a demokratikus ellenzékben való részvétele miatt eltiltották a foglalkozásától, sokáig benzinkutasként dolgozott, és sajnos később se tért vissza a történettudományhoz. Kimutatja, hogy a németországi szakszervezetek egyrészt a bérpolitika, másrészt az önsegély és a szociálpolitika révén nagy hatalomra tettek szert, és a korlátozó törvények miatt kényszerűen is átvették a párt szerepét, a szűk korporatív értelemben vett munkásérdek érvényesítése révén (a munkások a szabadkereskedelemben, a földművelők a védővámokban voltak érdekeltek) meghatározták a szociáldemokrata munkáspárt álláspontját, amely kénytelen volt letenni a parasztgazdák képviseletéről, ami végzetes következményekkel járt politikailag a későbbiekben. Az ideológiai viták mögött érdekharcok és hatalmi harcok álltak, amit Rosa Luxemburg nem mindig ismert föl. Vö. az ausztromarxista és kantiánus Max Adler kitűnő tanulmányával: Sozialismus und Gewerkschaften. Der Sozialismus seit Marx und die internationale Gewerkschaftsbewegung [1918?], reprint, Berlin (West): Kollektiv-Verlag, 1973.

[14] – „A szociáldemokrácia válsága” [1916], in: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások, I, ford. Rózsa istván, h. n. [Bp.]: Kossuth, 1958, 92-202, eredeti itt.

[15]I. m., 187.

[16]Endgames: The Irreconcilable Nature of Modernity, ford. David Midgley, Cambridge MA/London: The MIT Press, 1998.

[17] – Ennek a történetét ld. Annelies Laschitza: Im Lebensrausch, trotz alledem. Rosa Luxemburg: Eine Biographie, 3. kiad., Berlin: Aufbau, 2009, 584skk.

[18] – Ld. Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, szerk. Magyar György, Bp.: ELTE, 1983; „Az orosz forradalomról” [1918], ford. Glavina Zsuzsa, in: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, id. kiad., 468-504.

[19] – Vö. Rosa Luxemburg: Irodalmi és művészeti írások, ford. Lissauer Zoltán, bev. Szerdahelyi istván, Bp.: Gondolat, 1975.

Címlapkép: AshtonPal/ flickr
Olvass tovább!