Ha a korszak emlékezete a kis közösségek, a családok sokszor összetett, részben személyes emlékezetére koncentrálna a magyar állam sorsának ecsetelése helyett, talán lehetőség nyílna egy árnyaltabb Trianon-emlékezet kialakítására is.
Az első világháború kitörése után a nemzetközi munkásmozgalom már nem csak az állampárti és államellenes irányzatok mentén lett megosztott. Morális dilemma elé állította a történelem addigi legnagyobb háborúja is.
Az ifjútörökök hol az államigazgatásba beépülve, hol emigrációból, hol pedig a szervezett bűnözéssel összefogva befolyásolták hazájuk politikájának alakulását.
Rosa Luxemburg a maga művészet és természet iránti, ambivalencia nélküli áhítatával, növénygyűjteményével és fejben tartott Goethe-verseivel, Vormärz-stílusú, rajongó, érzelmes, lelkes, szigorú leveleivel – ez a picike, sánta zsidó nő, lengyel bevándorló Berlinben és Lipcsében az orosz lelkével, a szorgalmas jó tanuló és precíz tudós, aki azt mondta a barátnőinek, hogy asszonynak mindenekelőtt büszkeségre van szüksége – , igen, neki halnia kellett.
A nemzetállami keretek között elképzelt önrendelkezés illúzió volt száz évvel ezelőtt is, és szükségszerűen illúzió mind a mai napig.
Ez a szöveg amellett érvel, hogy az egyes területek 1918-19-es Romániához csatolását az antikommunizmussal legitimálták. A besszarábiai, bukovinai és erdélyi román fegyveres beavatkozásokat ugyanis azzal indokolták, hogy ki kell irtani a bolsevizmust, amit Románia külső és belső biztonságával szembeni fenyegetésként értelmeztek.
Száz éve zajlott a lánchídi csata.
A galileisták egy új Magyarország megvalósításán dolgoztak, amely nemcsak az elitnek, de a hétköznapi munkásoknak és földművelőknek is biztosítja az emberhez méltó életet.
Parlamenti többség nélkül kormányozni próbáló kabinet, egymást eláruló politikusok, kompromisszumra képtelen pártok, letartóztatott radikálisok – Magyarország ilyen politikai helyzettel vágott neki az I. világháború utolsó évének.