Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Három októberi kép az őszirózsás forradalom századik évfordulójára

Ez a cikk több mint 3 éves.
(…) Üzenhettek már utánam,
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
(Ady Endre: Sípja régi babonának)

Cadorna úrnak fel kellett már mutatnia valamit, Mariskám,

1917 őszén, ezért az olasz hadsereg offenzívája megnyitotta a 11. isonzói csatát. Ez nem hozta meg a várt sikert a hadseregtábornoknak, október 26-ára összeomlott a támadás, és Cadornát menesztették az olasz hadsereg éléről.

Az ütközet talán legiszonyatosabb helyszíne a mai Szlovéniában, Gorizia (Görz) városa mellett tornyosuló, a Kekectől mintegy háromnegyed órás könnyű túrával elérhető Škabrijel-hegy (akkoriban olasz nevén, Monte San Gabrielének nevezték). 

„A San Gabriele olyan Moloch, amely három-négy naponként fal fel egy ezredet.”

– emlékezett meg naplójában egy akkoriban ott harcoló katona. A védelem egyik legfontosabb pontján védő budapesti és székesfehérvári magyar, linzi osztrák, és a Monarchia szinte valamennyi nemzetiségéből összevont századok egymás után lépkedtek fel az emberevő hegyre, hogy aztán ne lássa őket többé senki.

„A meredek oldalon meglapult embereket, legalább egy századot… a kis távolságról jövő puskatűz naponkint biztosan megsemmisítette. Az odarendelt század estére elpusztult.”

– írta egy tiszt a 17-es székesfehérvári honvédoktól.

1918. október 24-én az olasz hadsereg, Mariskám,

áttörte a korábban a Monarchia és a Német Császárság csapatai által elért Piave-folyó vonalát. A síkságon fejvesztve menekültek a német-osztrák-magyar csapatok, tízezrével adták meg magukat az előrenyomuló ellenségnek. Az országuk éhezett és nyomorgott, rájuk pedig hol az Alpok fagyos kavernáiban, hol az esőáztatta észak-olasz síkon leselkedett a halál az újabb és újabb rohamok során, a tábort tizedelő járványok alatt. Nem volt már semmi, ami egyben tartotta volna egy összefércelt, saját népeit elnyomó öreg Monarchia csapatait. Hiába a hergelés a „gyáva cselák” ellen, hiába a tizedelések. Hazaérni, bárhol is van, talán megvan még.

1918. október 28-án, Mariskánk, a Lánchídon

több ezer ember vonult Budára, a Sándor-palota felé, hogy József főhercegtől követeljék Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését. A csendőrök és a lovasrendőrök azonban kegyetlenül vérbe fojtották a demonstrációt. Több tucatnyian megsebesültek, és három munkáslegény,

Riesner István, Kreszmerics Sándor és Krisztics Bogdán

többé nem tért haza. De a forradalom október 31-re győzött.

(Címlapkép: Wikipedia Commons)