Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kőszeg Ferenc: Az első szabad választás és rosszkedvünk éjszakája

… amióta ösmerem, mindig a piski-i csatát meséli.
(…)
Huhuhu! Antos bácsi! Hol hagyta el tegnap a csatát?
Ott maradtunk, kérem, hogy amikor Bem észrevette az  oroszokat a nagyító üvegen át…
Mikszáth Kálmán: A gentry-fészek

Rosszkedvünk éjszakája

Harminc éve volt az első szabad választás Magyarországon. Hogy mihez képest az első, az is elmélkedést igényelne, hiszen a kommunista fordulat éve előtt lebonyolított utolsó választás, az 1947-es csak erős fenntartásokkal minősíthető szabadnak. Az azonban kétségtelen, hogy az 1990 tavaszán volt országgyűlési választás jelentős esemény az ország történetében, amely mindenképpen érdemes a megemlékezésre. A Mérce egyik szerkesztőjének megtisztelő felkérését, hogy írjak egy cikket az évfordulóra, mégis el kellett hárítanom: egy másik, a jelen eseményeihez kapcsolódó íráson dolgoztam, nem akartam egy újabb sürgős munkát elvállalni. Eszembe jutott azonban egy áthidaló megoldás. Hiszen 1990-ben a választás még kétfordulós volt: a március 25-i első fordulót két héttel később, április 8-án követte a második forduló. Az első választási nap évfordulója csak holmi ünnepélyes örömködésre kínál alkalmat, a második nap ellenben rákényszerít, hogy felidézzük hajdani csalódásunkat és azokat a töprengéseket is, amelyek a csalódást követték.

Az első választási nap évfordulója márványból faragott, fényesre csiszolt emlékoszlop. A második napé hepehupás mező, hajdani csatasík, ahol a földbe süppedő dombok az elesettek csontjait takarják. Mire idáig értem, a szerkesztőnek elege lett a múlt századi kesergésből, és inkább rám hagyta: „Na, jó akkor írja meg ezt az április 8-át megelőző hétvégére, de ne felejtse el, hogy most, a járvány kellős közepén, az olvasóknak egyéb bajuk is van, mint a három évtizede elmúlt választás”. Igyekeztem ehhez tartani magam. Ami harminc éve felsejlett, az ma izmos, életerős formában árad felénk, akár a koronavírus. Nyolcévi házkutatásokkal, rendőri kihallgatásokkal tarkított szamizdat-lét után, 1989 végétől jelent meg rendes hetilapként a Beszélő; akkoriban, 1994-ig én voltam a főszerkesztője. Minthogy példányai itt vannak a kezem ügyében, a harmincéves újságokat lapozva idézem fel az első szabad választás eseményeit.

„Feloszlatni a népet” (Brecht)

Divat manapság leszólni a választókat, a mi szövegkörnyezetünkben a magyar társadalmat, a magyar népet. Távol álljon tőlem, holmi misztikus bölcsességet tulajdonítani a népnek: a nép emberekből áll, akik éppúgy tévedhetnek, mint a politikusok és a politológusok. De hát a demokráciában a többségi elv érvényesül. A többség akarata nem korlátlan, hiszen akaratát fékek és ellensúlyok korlátozzák, ott van az alkotmánybíróság, ott van a független igazságszolgáltatás meg a sokhangú sajtó, mégis megtörténhet, hogy a többségi akaratra hivatkozó kormányzat olyan irányba vezeti az országot, amelyet rossznak, károsnak gondolunk.  Ilyenkor felágaskodik bennünk Brecht ironikus ötlete: ha a nép eljátszotta a kormány bizalmát, fel kell oszlatni. Vagy zárójelbe tesszük, hogy demokraták volnánk, és holmi felvilágosult abszolutizmus után sóhajtozunk. Csak azt felejtjük el ilyenkor, hogy feloszlatni, leváltani az abszolutizmust se lehet, akkor sem, amikor már nem is annyira felvilágosult.

Ki a bölcs, és ki a csacsi?

1990 tavaszán, és a választást megelőző politikai események, mindenekelőtt az 1989. novemberi népszavazás során a nép, a magyar választók meghatározó többsége politikus módjára viselkedett; politikusabb volt, mint a politikusok nagy része. Mindenekelőtt pontosan, mondhatni a népszavazást kezdeményező Szabad Demokraták Szövetsége számos vezetőjénél is pontosabban felismerte, hogy a népszavazás tétje az, hogy a köztársasági elnök személye révén beépüljön-e az új demokrácia közjogába a bukott pártállam hatalmi rendszerének egy fontos eleme.

Így aztán hiába trombitálta unisono a még zömében pártállami sajtó meg a Pozsgay Imre elnökségétől hatalmi kiváltságokat remélő Magyar Demokrata Fórum, hogy a népszavazás fölösleges pénzkidobás, meg aki valódi változást akar, otthon marad, a választópolgárok 58 százaléka elment szavazni, holott ez volt Magyarország történetében az első országos népszavazás.

(A következő hat népszavazás során csak egyetlen alkalommal, 2008-ban, sikerült átlépni 0,49 százalékkal az 50 százalékot.) Az MDF bojkott-felhívása megroppantotta az addig legerősebb párt népszerűségét, a népszavazás sikere pedig rakétasebességgel emelte az SZDSZ népszerűségét az MDF-é mellé. Végül az országgyűlési választás 1990. március 25-i első fordulójában az MDF 24,73 százalékot, az SZDSZ 21,40 százalékot kapott: a különbség mindössze 3,3 százalék.

A választópolgárok túlnyomó többségének 1990-ben először volt lehetősége arra, hogy pártok és jelöltek között válasszon. A választók azonban tapasztalatok híján is megértették, hogy az országgyűlési választás pártok közötti verseny, akkor is az, ha az egyéni kerületekben jelölt jelölttel verseng. „A bukott politikai hatalom utóvédharcosai” – írta Solt Ottilia a Beszélő 1990. március 31-i számában, azaz a két választási forduló között, „igyekeztek bemesélni nekünk, hogy utáljuk ezt az egészet, a többség hallgatag (…) nem a politika érdekli, hanem a hasa és a zsebe.” A többség azonban nem hallgatott kéretlen szószólóira, a választási részvétel 65 százalékos volt, az országgyűlésbe pedig nem jutottak be a kizárólag az állampárt jóvoltából létező álpártok, a Hazafias Népfront utódszervezeteként megalakult Hazafias Választási Koalíció, a Petrasovits Anna vezette Szociáldemokrata Párt, vagy a hihetetlen taglétszámmal dicsekvő Magyar Néppárt, amelynek 17 jelöltje még annyi szavazatot sem kapott, mint ahányan ajánlószelvényt töltöttek ki a nevükre. A választópolgárok milliói mindenesetre sokkal jobban megértették a demokrácia választási rendszerét, mint az utolsó pártállami parlamentben helyet foglaló képviselők, akik meg akarták változtatni az egyeztető tárgyalások során kialakított választási rendszert abban a gyermeteg hitben, hogy az egyéni választókerületükben biztosan újra választanák őket, hiszen ott annyira népszerűek. (1990 tavaszán egyéni kerületben, az MSZP színeiben mindössze egy képviselőt választottak meg.)

MDF-SZDSZ koalíció?

Az első fordulóban elért majdnem fej fej melletti eredmény alapján az SZDSZ-ben megerősödött az a nézet, hogy a két nagy pártnak együtt kellene megkezdenie a kormányzást, együtt kellene kidolgoznia és elfogadnia a rendszerváltást a gyakorlatba átültető törvényeket: a magángazdaság megteremtésének a szabályait, az állambiztonsági szolgálatok átalakítását, a pártállam jóváhagyásával súlyos bűncselekményeket elkövetett személyek felelősségre vonását.

A Beszélő kérdéseire válaszolva, ugyancsak a március 31-i számban Tölgyessy az MDF-SZDSZ koalícióval kapcsolatos kételyeit fogalmazta meg. Elismerve a nagykoalíciót támogató érvek súlyát, ezt mondta: „…ez a két erő – az SZDSZ és az MDF – annyira különbözik egymástól, és nemcsak a programban különbözik, hanem mentalitásban, politikai viselkedésmódban is, hogy talán nem volna szerencsés kényszerházasságra ítélni őket.”  Kézenfekvő volt a kérdés, ha nincs koalíció, remélhető-e, hogy „normális munkakapcsolat alakul ki a kormánypárt és az ellenzék között?” Erre a kérdésre Tölgyessy messzi előre tekintő, egyúttal azonban múltbéli tapasztalatokra utaló választ adott. Harminc év távlatából szavai ijesztő, de azóta igazolódott jóslatként hatnak:

„A Fórum gyűjtőpárt. Vannak benne korszerű, az európai konzervatív-keresztény középpártokhoz hasonló erők.  Ugyanakkor van benne jobboldali populizmus, vannak harsány, a parlamentarizmust elfogadó, de nem modern demokráciában gondolkodó csoportok is. Némelyikük olyannak képzeli a magyar demokráciát, amilyen a két világháború között volt nálunk és Európa keleti, déli részének más országaiban is. Bizonyos szabadságjogok érvényesülnek, de azért a döntés szilárdan egy nagy, egységes gyűjtőpárt kezében van. Egy ilyen országot nagyon nem szeretnék, és nagyon nem szeretnék egy ilyen országban élni. (….) Remélem nálunk nem így lesz. Ehhez azonban az kell, hogy minél több szavazat jusson a szabad demokratáknak”.

Az SZDSZ veresége

Április 8-a, a választás második fordulója súlyos vereséget jelentett a Szabad Demokraták Szövetsége számára. Március 25-én csekély volt a különbség az MDF és az SZDSZ szavazóinak a száma között. Abszolút számokban az MDF egymillió kétszázezer szavazójával szemben az SZDSZ-re egymillió  ötvenezer választó szavazott. A második fordulóban az MDF a szavazatok 42 százalékát nyerte el, az SZDSZ csupán a 24 százalékát. A 176 egyéni képviselői helyből 114 lett az MDF-é és csupán 35 az SZDSZ-é. A 386 képviselői helyből 164 az MDF-é, 94 SZDSZ-é. A Fórum képviselői a parlamenti patkónak majdnem a felét elfoglalták, a szabad demokratáknak alig a negyede jutott.

Bauer Tamás három részes cikksorozatban (1990, június 30., július 7. és 14.) elemezte, miért olyan súlyos az SZDSZ veresége, és mi okozta a fordulatot a szavazás két napja között. Az, hogy az MDF más, mint a nyugati világ konzervatív, kereszténydemokrata pártjai, nagyrészt igaz, de a szavazás két napja között beállt fordulatot nem magyarázza meg. Igaz, illetve időközben igaznak bizonyult az az állítás is, hogy a Fidesz nem „természetes szövetsége” az SZDSZ-nek, hanem versenytársa, sőt ellenfele. A Fidesz az első választási napon az összes szavazatnak alig kilenc százalékát kapta meg, tehát a Fidesz-szavazók közönye a második fordulóban az SZDSZ nagyarányú visszaesését nem magyarázza meg. Az is igaz, hogy az MDF, vagy az MDF egyes csoportjai a kampányban aljas módszereket használtak, hatásuknak azonban már az első szavazási napon érvényesülnie kellett volna. Csakhogy a számok ennek éppen az ellenkezőjét mutatják: a később indult, kevésbé ismert SZDSZ az antiszemita propaganda ellenére 1989 novembere és 1990 márciusa között hajszál híján beérte az MDF-et. Az MSZP szerepére az elemzés csak a záró részben tér ki: ott, ahol április 8-án az MSZP már nem vehetett részt a választáson, hívei, ha egyáltalán elmentek szavazni, „túlnyomórészt az MDF-et támogatták”.

Ennek a veszélyét ismerte fel nyomban az első forduló után Eörsi János, a Beszélő munkatársa. Esélylatolgató című cikkében, amely a hetilap március 31-számában jelent meg, a Medián közvélemény-kutatásának előrejelzése alapján csak annyit írt: „az MSZP tábora jóval inkább hajlik az MDF, mint bármely más párt felé”. Valójában azonban sokkal többet tudott. Amikor március 27-én este a Beszélő szerkesztőségében az első választási nap adatait böngészte, rosszkedvét kaján viccelődés mögé rejtve időnként felkiáltott: Nagy zakó lesz, fiúk! A második választási napot követő április 14-i számban már nem volt értelme titkolózni: „Az MDF nemcsak a szövetségesei táborából, hanem minden bizonnyal az MSZP-éből is többletszavazatokra tehetett szert”. A cikkhez tartozó táblázat szerint ott, ahol az MSZP március 25-én a negyedik, ötödik helyre szorult, azaz április 8-án már nem vehetett részt a szavazáson, az SZDSZ pozíciója kilenc helyen javult, 51 helyen romlott. Az ok vélhetően éppen az, amit sokan, köztük e sorok írója is, az SZDSZ legfőbb erényének látott: a rendszerváltó radikalizmus.

A radikalizmustól megriadt MSZP szavazók inkább a nyugodt erő pártját választották, amely aztán, mihelyt nyeregben érezte magát, az antikommunista szájtépés pártjává változott.

Négy év múlva az SZDSZ koalícióra lépett Horn Gyula pártjával, amelynek meghatározó szerepe volt az 1990-es vereségben. 1994-ben az SZDSZ 18 százalékot szerzett; a négy évvel korábbihoz képest alacsonyabb százalék a választói részvétel növekedésének a következménye volt, abszolút számban a szabad demokraták szavazóinak a száma növekedett. A helyzet 1998-ban változott meg: az SZDSZ támogatottsága ekkor 6 százalékra zuhant.

Amit Tölgyessy 1990-ben előre jelzett, 2010-ben következett be: „Nincs parlamenti váltógazdaság, a különböző közjogi tisztségeket az egyik fél foglalja el, másoknak csak annyi marad, hogy tiltakozhatnak.”

Egy gazdátlan ágy

A vereséget hatalmas, sírva vigadós házibuli követte az SZDSZ székházában, hajnalig ittunk, táncoltunk. Éppen csak hazamentem, máris fordulhattam vissza, a parlament bejáratától indult az autókonvoj Pozsonyba. Havel, az akkor még létező Csehszlovákia elnöke a pozsonyi Várba hívta meg a közép-európai országok kormányfőit, a parlamenti pártok néhány képviselőjét. Bennem összekeveredett a keserűség és a leküzdhetetlen álmosság. Az elnöki asztalnál ott ült Antall, Havel, én a közönség első sorában. Újra meg újra elaludtam, szégyenkezve felriadtam, aztán egy perc múlva újra aludtam. Végül kimentem a teremből, bolyongtam a hatalmas épület folyosóin, aztán egy nyitott ajtó mögött vetett ágyat vettem észre. Nem törődtem vele, lakik-e valaki a szobában, befeküdtem az ágyba, végre kialudtam magam. De a rosszkedv nem múlt el.

Címlapkép: Fortepan / Szitakri