Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mégis, minek az okosteló a hajléktalanoknak, meg a cigánytelepre?

Talán nincsen olyan, szegénységben élőkről szóló cikk ma a magyar neten, ahol a kommentek közt ne szerepelne pár sablon: a „menjenek el dolgozni” mellett, ennek szinte ellenpontozásaként jelenik meg a „költözzenek el kihaló falvakba”, és „gondoskodjanak magukról földműveléssel a hajléktalanok, cigányok, de azért a migránsok persze ne, mert ők egyszerre veszik el a munkánkat, és nem akarnak dolgozni soha, bezzeg az okostelefonjuk, na az van nekik is…”

Ezt már csak onnan is tudom, hogy az Utcáról Lakásba! Egyesület munkatársaként egy darabig fontos feladatomnak tartottam, hogy szemléletformáló munkánk részeként a Facebook- és egyéb felületeinken megválaszoljam az erről szóló kommenteket. Nos, most kifejthetem, és remélem elég lesz majd ezt a cikket belinkelni. Előzetesként még: a szociális szakma zöme abban hisz, hogy

a társadalmi kirekesztettség okai jellemzően strukturálisak, és az egyének viselkedésének elemzése a legritkább esetben vezetnek valódi megértéshez.

Az érem két oldala: ahogy Európában sokfelé másutt is, Magyarországon is a fővárosban van munka, de olyan drága a lakhatás, hogy bérből alig lehet hol lakni. A vidék tele van üres házakkal… de nincsen munka. Nagyon kevesen tudnak mezőgazdasági tevékenységből megélni. Mindezeket most nem is annyira szeretném elemezni, hanem egy harmadik, egyre gyakrabban tapasztalható jelenségről írok: egyre többen, egyre többfelé kritizálják a szegénységben élők, és a társadalmi kirekesztést elszenvedők életstratégiái mellett külön a fogyasztási szokásaikat is.

Amellett, hogy sokszor felmerül témától szinte függetlenül a dohányzás, az alkohol- és üdítőfogyasztás, másutt a smink, a hajfestés kérdése, egyre gyakoribb a különböző elektronikus eszközök  birtoklásának kritizálása is. Visszaemlékezhetünk a menekültválság idejére is, amikor a magyar internet tele volt felháborodott kommentekkel (mondjuk csak annak, ami: hőbörgéssel) arról, hogy miféle menekült az, akinek okostelefonja van…

Nos, az a helyzet, hogy egyszerűen csak 21. századi. Ma már a legrosszabb lakáskörülmények közt élők, sőt, a nem lakásban élők, a telepen, a hajléktalanszállón, a menhelyen, otthonban, létminimum alatti összegekből gazdálkodók is rendelkeznek informatikai eszközökkel. Sőt, harmadik világbeli, akár éhező emberek is rendelkeznek ilyenekkel.

Okostelefonnal, internetkapcsolattal rendelkezni ma már alapvető szükségletté vált.

Tudom, miről beszélek: szociális munkásként tapasztalom, hogy mennyire súlyos deprivációt jelent a kommunikációs eszközök hiánya. Ide kapcsolódik, hogy ma Magyarországon évi ötvenezren vesznek igénybe hajléktalanellátási szolgáltatásokat, és a hajléktalan emberek többségéről senki sem mondaná meg ránézésre, hogy nincsen hol lakniuk – sőt, kiemelten fontos is nekik, hogy ne érje őket diszkrimináció emiatt. Látom, hogy sok utcán élő hajléktalan ember is rendelkezik mobiltelefonnal, és általában jobb állapotban vannak azok, akiknek van, mint akiknek nincsen kommunikációra, internetezésre alkalmas készülékük.

Hogy miért? Sokféle magyarázatot kereshetünk – én most két irányt fogok felvázolni.

Az egyik a reprezentációs igény, ami, mivel kultúránként, társadalmi osztályonként, sőt településtípusonként eltérő, és emiatt nehezen érthető, sőt könnyedén lesöpörhető is, de a másik kérdés egyetemesebb: a létminimum értelmezésének kérdése.

A létminimum alapvetően egy arra alkalmas számítás, ami megmutatja azt az összeget, amiből megfizethető a „normális” életvitelhez szükséges fogyasztási szint. Abszolút szegények azok, akiknek a jövedelme (illetve, a háztartásban, amiben él, az egy főre jutó jövedelem) ennél alacsonyabb. Magyarországon a KSH 2015-ben hagyott fel a létminimum adatok közlésével, ezért a Policy Agenda számaival dolgozom. Az utolsó, nyári, 2018-ról szóló közlésük szerint egy felnőtt számára a létminimum összege 94.820 forint, a társadalmi minimum összege 121.350 forint volt havonta.

Hogy mi az a normális életvitel? És mi a különbség a két szám közt? Nos, már az előbbi is tartalmaz hírközlési, közlekedési kiadásokat, de csak a megélhetéshez szorosan kapcsolódó mértékig. A társadalmi minimum az az összeg, amiből a létminimummal szemben nem csak a szó legszorosabb értelmében véve megélni lehetséges, hanem a társadalmi részvételhez szükséges minimális kiadási szintet próbálja megjelölni. Így a legalapvetőbb élelmiszer-fogyasztáson túl olyan javak és szolgáltatások megvásárlására is lehetőséget nyújt, amelyek az adott társadalomban tömegigénnyé váltak, és szükségesnek tűnnek a megfelelő társadalmi részvétel biztosításához.

Az okostelefon és az informatikai eszközök több okból is ilyenek. Az első a használati értékük. Ma az álláskeresés, a kapcsolattartás, a hírközlés és a szórakozás olyan mértékig tevődtek át már a digitális térbe, hogy érdemes megvizsgálni, vajon hol van az az átváltási pont, amikor már költségesebb nem használni okostelefont, mint igen. Aki járt már úgy, hogy hosszabb-rövidebb időre anyagi okból okostelefon nélkül maradt, könnyen elmesélheti. Például az álláshirdetések terén nem csak az a kérdés, hogy milyen minőségben és mennyiségben hirdetnek meg egy-egy állást papír alapon, vagy éppen online, hanem az is, hogy mennyi energiát, időt jelent egy pályázónak ezeket elérnie, vagy kapcsolatba lépni a hirdetőkkel, akár a jelentkezés folyamatának végéig akkor, ha van saját internetkapcsolata, és akkor, ha nincsen.

Ma már szinte minden hajléktalanszállón és alacsonyküszöbű intézményben van internetezési lehetőség. Nem véletlen: mert létszükséglet.

Az a hajléktalan ember, aki naponként jár be melegedőkbe telefont tölteni, vagy autóakksiról üzemeltet elektronikus eszközöket, tudja, hogy mit csinál: megéri neki a befektetett idő, energia és pénz, hogy elérhető legyen, hogy ne szakadjon ki végleg a világból.

Ha valakinek van egy okostelefonja, akkor az álláskeresési lehetőségek mellett a különböző appokon, nyílt wifi-kapcsolatokon keresztül kis kényelmetlenséggel közel ingyen tarthatja a kapcsolatot ismerőseivel, családtagjaival. A legsérülékenyebb emberek azok, akik saját készülék nélkül, utcai fülkékből próbálják meg családtagjaikat elérni. A vezetékes készülék pedig csak a biztos lakhatási körülmények közt éri meg, albérletben, munkásszállón magától értetődően nem választja senki ezt az opciót. Itt is elmondható:

minél nehezebb helyzetben van valaki, egy mobiltelefon annál nagyobb hozzáadott értékkel bír az életében.

Talán pont a sokat kritizált menekültek esetében a legkönnyebb ezt átlátni, ha az ember megpróbálja. És sorolhatnám a szempontokat.

De térjünk vissza a nem elhanyagolható reprezentációs szerephez! Lelki fülemben hallom a felhördüléseket. Persze, villogni kell a telóval, mi? Van ilyen is, de a helyzet persze megint nem ilyen egyszerű. Nem arról van szó csupán, hogy menőzni akarnának a készülékeikkel a legszegényebbek egymás közt – bár ennek a jelenségnek is van irodalma és magyarázata. Képzeljünk el egy kábé bármilyen szituációt, amikor két ember megismerkedik. Kontaktot cserélnek. Társas, szakmai szituációk végtelen sorát kigondolva nem találok olyan helyzetet, amikor ne szorulna magyarázatra az, ha valakinek nincsen telefonszáma, e-mail címe, vagy valami olyan elérhetősége, amin instant elérhető. Az az ember, aki nem tud egy kontaktot megadni, azonnal a szerencsétlen, kirekesztett kategóriát húzza magára – amivel ismét csak kapcsolatoktól, lehetőségektől vágja el magát.

A reprezentációs szükséglet sem egyszerű villogási vágy: olyannak tűnni, mint egyszerűen mindenki más, nem túlságosan kilógni talán a leghatékonyabb megküzdési stratégia mindenki számára.

A legszegényebbeknek, a kirekesztések napi elszenvedőinek viszont létszükséglet, különben egy pillanat alatt csúsznak még mélyebbre. Itt ér össze a kütyük reprezentációt és társadalmi részvételt lehetővé tevő szerepe.